Mesék, amelyek rosszul kezdődnek

Szvoren Edina Az ország legjobb hóhéra című kötetéről

 Szvoren Edina ott folytatta 2015-ben, ahol 2012-ben abbahagyta: a Nincs és ne is legyen című kötet után Az ország legjobb hóhéra ismét egy nagyon sűrű szövegvilágot épít fel, amely, ha ez lehetséges, még inkább a nyomasztó mindennapokból építkezik, mint a korábbi köteteké. A kétszáz oldal alatt maradó kötetbe ezúttal huszonkilenc novella fért bele: kifejezetten rövid szövegekről van szó tehát, ezúttal egyetlen olyan hosszabb prózával sem találkozunk, mint az előző könyvben.

Nyelvileg viszont ugyanazt a világot kapjuk, mint eddig: egy nagyon precíz, tárgyilagos, ám a költői szárnyalástól sem távoli, az objektív szemléletet az örök szubjektív alávetettséggel termékenyen összekötő nyelv szólal meg ezekben a szövegekben is, amely mára Szvoren Edina védjegyévé vált.

Szvoren Edina módszere, hogy a legbanálisabb hétköznapi helyzetekről ír, amelyekbe belecsempészi a legtöményebb drámát – feltűnés nélkül. A mondataival igyekszik összezavarni bennünket, elterelni a figyelmünket, hogy a lényeg takarásban maradjon; a novellák hangulata azonban nem hagy bennünket nyugodni. Már a szövegek felütése is mindig hordoz valami baljós jeleket: „Hat nagy dobozban kapunk oltóanyagot” (Kinderszenen: Oltás; 5.); „A történelemtanár rám uszította a gyámügyet” (Maruzsálem; 63.); „Amikor betöltöttem a tizennégyet, anya bekötötte sállal a szemem, és kikapcsolta a hallókészülékemet” (A 864-es számú postaláda; 76.) stb. – csaknem az összes kezdőmondatot idézni lehetne. Ahogy kirajzolódnak az egyes novellák mögötti sorstörténetek, lépésről lépésre szembesülünk azzal a borzalommal, amelynek ezek a szövegek csak a felszínét érinthetik. Így maguk a történetek nem válnak igazán nyomasztóvá, megmaradnak annak, aminek a szerzője vélhetően szánta őket: merengések sorozatának, amelyekben fel kell fedeznünk a nekünk tetszőt. Nem mindig könnyíti meg a dolgunkat: Szvoren Edina nyelvének állandó tartozékai azok az idegen hangzású műszaki szakszavak, amelyek elidegenítik nemcsak a nyelvet, hanem annak használóit is; csak néhány ezekből: patavágó, kopasztókúp, szárazelemgyűjtő, csőrkávák. Ahogy haladunk előre, mintha a többi, ismert szavak is egyre távolabbra sodródnának tőlünk: bölcsődeigazgató, kórokozó, cigarettapapír. Szvoren Edina módszere, hogy fokozatosan elidegenítse tőlünk a nyelvünket, mint amikor sokszor egymás után elismétlünk egy szót, és úgy tűnik, mintha értelmét vesztette volna. Cserbenhagy bennünket a nyelv, és marad a sivár történet, amely ott van mögötte. Az a történet pedig, ami így kezdődik, nem is végződhet jól. Nem hiába találunk az egyik szövegben (Limanova tér) egy konkrét Csáth-utalást (a szereplő lányokat Witman lányoknak „becézik”) – a csáthi kiúttalanságnál azonban annyival rosszabb itt a helyzet, hogy általában nem kerül sor semmiféle kitörési kísérletre, mindenki marad ott, ahol van, a saját nyomorúságában.

Az előző kötetekhez képest feltűnően kiemelt szerepet kap a zene: ezt már csak a Kinderszenen című ciklus is igazolja, amelynek címét Robert Schumann Gyermekjelenetek című ciklusából kölcsönözte a szerző. A zene, a zenetanulás itt nem a „fennkölt művészet” közege, sokkal inkább a „magas” művészetnek egy olyan „lehúzó”, megbéklyózó, álságos kulturális szerepe mutatkozik meg, amire például a Michael Haneke-filmekben (különösképp az Elfriede Jelinek-feldolgozásban, A zongoratanárnőben) találunk példát.

Olyannyira tömény ez a nyelvi közeg, hogy a kötetben előre haladva az az érzésünk támadhat, mintha egy helyben toporognánk, mintha az egyes történetek csak egymás variánsai lennének, a lényeg azonban minden esetben a félelem körbetáncolásán van, esetlen mozdulatokkal. A kísérlet arról szól, tudunk-e beszélni félelem nélkül a félelemről. Ahogy a legelső szöveg (Kinderszenen: Oltás) narrátora mondja: „Nem értem, hogy a nők miért beszélnek néha ezen a félelem nélküli hangon. És egyáltalán, honnan van annyi önbizalmuk, hogy tréfálni merjenek?” (5.) Valóban, csatlakozhatunk a narrátorhoz (akár nők vagyunk, akár nem): honnan van annyi önbizalmunk, hogy tréfálkozni merjünk?

A kötet egyetlen negatívuma, hogy a nagyon hasonló hangok kissé összeolvadnak, a sok hasonló hangfekvésű monológ összesűrűsödik, és így veszítenek erejükből. Egyetlen történet van a kötetben (A Høy Trane-fúrótorony), amelyben a szemünk előtt történik valami valódi tragédia, a szó klasszikus értelmében. Kissé ki is lóg ez a történet: a korábbi Szvoren Edina-kötetekben fontos helyük volt az egzotikus tájakon játszódó sztoriknak, most ez az egyetlen ilyen, amelybe mintha túl sok minden volna belezsúfolva szerelemből és halálból. Amellett tehát, hogy megkapjuk a nagyon alaposan kidolgozott Szvoren Edina-féle történeteket a maga nemében rendkívüli Szvoren Edina-i nyelven, érezhető némi bizonytalanság a kötet szerkesztésében. A jó recept talán az, hogy lassan adagolva, egyesével olvassuk a novellákat, és ízlelgessük a mondatok meglepő fordulatait, így sok felemelő pillanatban lesz részünk.

(Szvoren Edina: Az ország legjobb hóhéra. Magvető, Budapest, 2015, 192 oldal, 2990 Ft)

Varga Lóránt