Nagy Hajnal Csilla: Irodalom és lomtalanítás 3.
„Erre most nincs időm.”
Színleled az idegességet, és
tulajdonképpen
egy könnyed mozdulattal
visszaadod nekem a
kötelet.
Ha most tűz ütne ki az
épületben,
én sem akarnék
felmászni magamért a
tűzlétrán.
Ezen a napon aztán
minden évben füledhez
emeled a telefonkagylót, amit
azon a lomtalanításon
találtunk, ahol már senki nem
dobott ki
semmi lényegeset
úgysem.
Belehallózol, de a párja már
rég elkallódott,
meg amúgy is csak úgy lehetett
használni, ha egy helyiségben
tartózkodtunk.
De legalábbis
egy dimenzióban.
Nem tudom, hogy néz ki
tíz év gyász, akkor sem
tudnám, ha érteném
az időt.
Mégis valahogy
elégnek hangzik.
Menj el az öreg cigányasszonyhoz,
addigra járni is alig
tud majd, de te most
úgysem akarsz lopni a
halmáról.
A hetedik kerület olyankor
hátára fektetett mohás kő, mintha
hirtelen senki sem
akarna titkolózni többé.
Köszönj jó hangosan, pedig
nem süket és arra hogy
„mikőne, mongyacsak”,
legyints, te csak
visszahoztál valamit.
Elmotyoghatod az orrod alatt, hogy
nem vagy vele megelégedve,
tíz éve süket a vonal.
A cigányasszony szotyit köp
a földre, és bambán nézi, ahogy
lassan a halom aljába,
mint sír lábához mécsest,
egy telefonkagylót helyezel.
És mire
hazaérsz,
elpusztul a macska, akit
rólam neveztél el.