Nagy Hajnal Csilla: Irodalom és lomtalanítás 3.

„Erre most nincs időm.”

Színleled az idegességet, és

tulajdonképpen

egy könnyed mozdulattal

visszaadod nekem a

kötelet.

 

Ha most tűz ütne ki az

épületben,

én sem akarnék

felmászni magamért a

tűzlétrán.

 

Ezen a napon aztán

minden évben füledhez

emeled a telefonkagylót, amit

azon a lomtalanításon

találtunk, ahol már senki nem

dobott ki

semmi lényegeset

úgysem.

 

Belehallózol, de a párja már

rég elkallódott,

meg amúgy is csak úgy lehetett

használni, ha egy helyiségben

tartózkodtunk.

 

De legalábbis

egy dimenzióban.

 

Nem tudom, hogy néz ki

tíz év gyász, akkor sem

tudnám, ha érteném

az időt.

 

Mégis valahogy

elégnek hangzik.

 

Menj el az öreg cigányasszonyhoz,

addigra járni is alig

tud majd, de te most

úgysem akarsz lopni a

halmáról.

 

A hetedik kerület olyankor

hátára fektetett mohás kő, mintha

hirtelen senki sem

akarna titkolózni többé.

 

Köszönj jó hangosan, pedig

nem süket és arra hogy

„mikőne, mongyacsak”,

legyints, te csak

visszahoztál valamit.

 

Elmotyoghatod az orrod alatt, hogy

nem vagy vele megelégedve,

tíz éve süket a vonal.

 

A cigányasszony szotyit köp

a földre, és bambán nézi, ahogy

lassan a halom aljába,

mint sír lábához mécsest,

egy telefonkagylót helyezel.

 

És mire

hazaérsz,

elpusztul a macska, akit

rólam neveztél el.