Élet és…

Az Élet és Irodalom LIX. évfolyama 35. számáról
Vegyük kezünkbe azt a lapot, amelyik a legjobban mutat egy kávéscsésze mellé támasztva.

Olvassunk végig egy közéleti és irodalmi hetilapot, olyan emberként, aki tulajdonképpen meglehetően ambivalens módon viszonyul a politikához és a közélethez, ráadásul eleve nem annak az országnak az állampolgára, amelynek a közéletéről a szélesre hajtható lap beszámol, aztán nézzük meg, milyen benyomással tesszük le végül az újrahasznosítható papírból készült újságot. Kitűnően alkalmas, formája és hangulata okán is, kávé melletti olvasásra, a lapszélek pedig, két hónap körüli macskám kifinomult ízlése szerint, gondos rágcsálásra.

A címlapon azonnal találkozhatunk is Gerlóczy Sári hipnotikus illusztrációjának első darabjával, amely testvérei végigkísérnek majd minket a továbbiakban is. Az egyik bevezető cikk, a Paskai László bíboros ellentmondásokat felvonultató nekrológjaival és monográfiájával foglalkozó Az érsek nekrológja című belecsöppent bennünket abba a múltat felülvizsgáló attitűdbe, amelynek szellemiségéhez a továbbiak is erősen kapcsolódnak.

Dobrovits Mihály Törökország helyzetét és kilátásait taglaló cikkét fokozódó érdeklődéssel olvasom, bár vajmi keveset tudtam eddig a témáról, ahogy a további, hangulatukban Örkény-novellát idéző (leginkább a Ki beszél itt plágiumról? című rövid jelentés) írások is javarészt újdonságként hatnak rám. (Belátom, ez furcsán hangozhat, és lehetőséget nyújt rá, hogy többé-kevésbé jogosan számon kérjék rajtam, hogy akkor voltaképpen mit is keresek a sorok között? Valamiféle közhangulatot, mint ártatlan szemlélődő. Bár magam sem tudom biztosan, vállalhatok-e ilyen szerepet, következmények nélkül?)

A lapszámot ékesítő rajzok kapcsán Sinkó István rövid bemutatója után én sem tudok szabadulni attól a képtől, mennyire gyönyörű eredménye lenne, ha a vonalak megmozdulnának, és animációs filmet formálnának. Ezután egyik lapról a másikra veti magát előttem egy-egy figura, megkezdett mozdulatok folytatódnak, egymástól különálló oldalakon szereplő karakterek fonódnak végeláthatatlan táncba a hasábokon. A cikkek nagy része valamilyen módon a II. világháborúról szól, némelyik pedig a jócskán aktuális menekült-kérdést is körüljárja. Elolvashatjuk Odze György megpróbáltatásait a japán pedantériával, egy Czeizel Endre halálára írt méltó méltatást Hidvégi Mátétól, az utolsó előtti, páratlan oldalon pedig rövid, jórészt frappáns reakciókat olvashatunk a lap szerzőitől. De emellett olyan dolgok iránt is felkeltik az érdeklődésemet, amelyek iránt eddig fogalmam sem volt, hogy tudnék érdeklődni – mint például Széky János elemzése a brit Munkáspárt új vezetőjének feltételezhető személyéről –, ezt pedig nem tudnám máshogy jellemezni, mint jó újságírás.

*

Ezután következik a második blokk, a Feuilleton, a prózák, versek, kritikák és egyéb művészeteket érintő írások. Várkonyi Benedek tárcájában az örmény népirtás szörnyűségeinek körülményeit örökíti meg, a gyűlölet és az uszítás jelenségeit kiemelve, olyan megkerülhetetlen kérdések mentén, minthogy: „Lehet-e bármilyen politikai okot, világérdeket találni a gyermeki szenvedésre? És elképzeljük-e a kis testek gyötrelmét, amit a felnőtt világ okoz nekik, a kis lelkek értetlenségét, amit a felnőtt világ kelt bennük? A rettegést – a porban nyugvó tetemek láttán, amelyek csak azért vannak, hogy az állam „egységes” legyen?” Szilágyi Zsófia a családot és az emlékezetet, valamint a XX. század időhöz való hozzáállását örökíti meg Összes órák című rövid tárcájában.

„Márta járt már Ázsiában, ezt mindenki tudja. Mennyire más az, ha az ember kiveri. Jön a szomorúság, vagy nem tudom, benzinespalackok, dezodorok. Soha nem mertem Mártára gondolni, amikor kivertem”, olvashatjuk Darvasi László novellájában, amelynek narrátora a krematóriumban dolgozókéhoz hasonló munkát végez, csak ő éppenséggel nem az embert, nem a testét égeti, hanem a maga után hagyott ingóságait, földi nyomait. Kertész Edina Talán kialusszák című rövid novellája egy idős házaspár szemszögéből mutatja be azt a busz-utat, ahol egy felszálló szegény részeg ördög jóvoltából az utasok egy röpke pillanatra kicsit mintha közelebb kerülnének egymáshoz. Molnár Lamos Krisztina az ápolással járó feladásról, megindító emberi sorsokról ír novellájában: „Dolgozott onkológián, kardiológián, hospice-ban. Gyerekosztályon kezdte, de azt az egyet képtelen volt megszokni, hogy gyerekek halnak meg körülötte.”

A lapszámban három rövid hangulatverset olvashatunk Tábor Ádámtól, egy hosszú, Futamidő címűt Tóth Krisztinától („Nem olyan jó sor, kár is volt leírnom. / Valami perceg. Zavar a villanyóra. / Soha nincs csend. Mobilozik egy szomszéd, / különös szavakat kiabál át a versbe.”), amelyben a költő hipnotikus eleganciával párosítja össze egy vers elzárt világát a körülötte lebegővel, Térey János versei pedig olyan sorpárokkal vésik be magukat az olvasó féltett zugaiba, mint hogy: „Mindenki mindenkit össze csókol, / Senki sem szerelmes senkibe.”

A továbbiakban kedves, méltató kritikát olvashatunk Kollár-Klemencz László, a Kistehén zenekar frontemberének debütáló novelláskötetéről, amely erősen meghozza az olvasó kedvét: „Valaki nagyon mondani akarja a magáét, döcögve, de merészen – mert nem érti a dolgokat. Ezzel most meg akartam dicsérni.” Deczki Sarolta röviden szemléz több, valamelyest a határokhoz és a nacionalizmushoz kapcsolódó könyvet (Jichak Katzenelson, Halasi Zoltán, Horváth Sándor, Rudolf Chmel és Kende Péter kötetét), valamint kritikát olvashatunk Orosz István képzőművész Sakkparti a szigeten című kötetéről, a Helikon Zsebkönyvek sorozatról, egy Simon Attila felvidéki történész által szerkesztett, tavaly kiadott forráskiadványról, Zsolt Ágnes A piros bicikli című kötetéről, Scheibner Tamás tavaly megjelent tanulmánykötetéről, valamint Suki Kim könyvéről.

A lapszám utolsó oldalain betekintést nyerhetünk tárlatokba, zenei előadásokba, a film, a színház, a televízió és a táncművészet világába. Mustrára kerülnek többek között színházzal és pszichiátriával foglalkozó kiállítások, a Kaposfest névre hallgató kamarazenei fesztivál, a Phoenix bár című német film, egy Szabad Györgyről szóló portréfilm, valamint Koltai Tamás utolsó, befejezetlen színikritikája – az írást egy nappal halála előtt hagyta befejezetlenül.

Nagy Hajnal Csilla