Szabó Rózsa versei

Árnyék

 

végigjártam az utcákat

csak hogy rátaláljak.

mert útközben, valahogy lemaradt

vagy nem vettem ki a szekrényből,

 

amikor öltözni indultam,

vagy a szárítón hagytam

miután rádobáltam a ruhákat

sietve, hogy elérjem a hetest.

ilyenkor mindig látom,

hogy kellett volna még az a tíz másodperc

amíg rendesen bekötöm a cipőm.

fogalmam sincs, de tényleg

mert semmit nem hagyok szanaszét,

csak ezt az egy dolgot, valamit

csak ezt

mindig

mert vagy a táskám alján marad, ha beteszem

vagy kiszakítja a zsebem és elgurul

messze, valaki más talpára ragad

és onnantól az viszi tovább, helyettem

mást választ magának

akihez jobban illik

aki körül jobban néz ki és a testük

elvághatatlan.

már az lesz a szín, ő meg a fekete

aki hangtalan követi, és

úgy rángat ahogy az lép

nekimegy a falnak és a kőnek

neki már megengedi, hogy vonszolja

cibálja, tépje vagy húzza

vagy játsszon vele, hogy a fejére lép

ő meg eljátssza, hogy betörik

aztán megnyúlik és rohan tovább.

 

a sarokról nézem hogy fordulnak be ketten,

összevarrott emberek.

talpadra ragadt az enyém, így én is

veled megyek.

 

 

Az utcán

 

Mindig úgy képzeltem el

hogy a konyhában állva is fogom látni

a hálószoba mélyét,

anélkül hogy az asztaltól fel kelljen állnom

vagy a fejemet elfordítanom.

Te bent leszel és onnan figyelsz

nézel a konyhába

egész távolról, más szögből mint én, mert én

látom a bal kezed és lábad

de te belőlem nem látsz semmit.

Belémragadtak a testrészeid

és a kedvencem a göndör fürtöd a gyűrűsujjamon

soha nem engedted levágni,

én is csak az ujjammal együtt hagynám.

Végigkísérnek az utcán a tagjaid,

egy pillanattal lemaradva ugyan, de szorosan mögöttem

amikor hozzám érnek rosszul leszek

olyankor előregörnyedek és várok

összeszorított fogakkal, hogy eltűnj és ne kövess tovább

a járda közepéről pedig durván löknek félre az utukból kizökkentett emberek.

 

Szabó Rózsa 1995. január 1-jén született Budapesten, jelenleg az ELTE hallgatója.