Juhász Tibor versei

Elvárt hajlás

 

Mint egy rákfrancos tízparancsolatot,

tartom be minden estémet:

átkokkal szájamon szelem a várost,

a földre köpöm asszonyom nevét,

 

mindezt továbbragozom vízmérték szerinti

gerinccel a törzshelyemen,

másét szidni lehet, de az én anyámat

ne illesse szó, olyan hirtelen ütök,

akár az eldugott élvezetek ütnek be,

szótagolt másodpercek alatt hajtom fel

a figyelmetlen feleseket,

mert háborogjon bárki, ez mifelénk

nem számít lopásnak, megcsalom

poharaimat, de másét csak úgy

kívánom, ha vissza tudom hívni.

 

Variálva a szabálypontokat,

hajnalra végzek mindezzel.

Az induló nap már rácsurgatta

bamba nyálát a betonra, próbálok

a nyirkos falakhoz tapadni.

 

*

 

A feleségem hagymát kent a szemébe,

már nincsenek könnyei. Nem bánja,

hogy soha nem fogjuk kifizetni az

adósságokat, de hiányzik neki

a kényelmetlenség, ami púpossá tette.

Számára ismeretlen még a súlytalanság,

a háta idomult a nehézségekhez,

megtanult apróból apróért élni,

és elfelejtett kiegyenesedni.

 

Ezért van ez a mesterséges zokogás,

szavai ellebegnek mellettem.

 

*

 

A főbérlő ébreszt, rugdossa az ajtót,

ha éjszaka lenne, nem hagynám, hogy így

beszéljen az anyámról. Minden rúgás egy

százas szöget ver a halántékomba, rozsdás

mindegyik, ártatlan kisgyerekek lépnek ilyenekbe

boldog évadok idején. Az erkélyre botorkálok,

behúzom magam mögött az ajtót, és várom,

hogy meghajoljanak előttem a gyárkémények.

 

 

Hangszerek fejfái

 

A tyúkólak melletti művészek vidéke,

ahol végül mindenki elhajítja a hegedűjét.

A legnagyobb rapszódiáktól sem futja többre,

csak pár mámoros tánclépésre a kultúrházban,

egy-két hevesebb csókra a vécében. A húrok

közötti összegből egy kisfröccsre sem telik,

igaz, itt leborulnak a nagyság előtt, de,

okulva mások hibájából, mindenki az oldalára

fekszik, hiszen bármikor elhányhatja magát.

 

A telkek mögötti vízelvezető körül hangszerek

fejfái. Messzebb, a sínek mentén csontok, húrok,

lószőr a kövek között. De a fiatalabbak már nem

próbálkoznak ezzel, a bőrkeményedés, amely

a régi iskola tagjainak az ujjbegyét díszítette,

nekik a szívükre került, mert azzal gyakorolnak,

nyakuk virtuóz pulzusával vígadnak rogyásig,

szétgyalázzák tehetségük fogólapját, ereikbe csavart

hangolókulcsokkal feszítik testüknek útjait addig,

mígnem ráéreznek a hajítás megfelelő ívére.

 

 

Juhász Tibor (1992, Salgótarján) 2012 óta publikál. Első kötete 2015-ben jelent meg, Ez nem az a környék címmel.