Izsó Zita versei
Határátkelés
Kettes sorban érkeznek a faluba az emberek,
mintha mindenki tartozna valakihez.
Nyomott hagyott rajtuk a hosszú út,
egy kisgyerek szerint olyan az arcuk,
mint egy vajas felével a földre esett kenyér,
amibe beleragadt a sok piszok.
Már állni is nehezen bírnak,
harmonikaszerűen összegörnyednek,
üres tányérok szélén elnyomott csikkek,
a félelem lassan beszivárog közéjük,
víz a léket kapott hajóba,
ledőlnek a csupasz földre,
a holdat, az égre köpött, fehér meggymagot nézik.
Hamarosan elalszanak, és akkor végre elmúlik az éhség.
Hit
Átmeneti otthonod, ahova többed magaddal
és pár hálózsákkal ideiglenesen befogadtak,
régebben táncterem lehetett,
mert amikor letérdelsz, és homlokod a parkettára hajtod a reggeli imához,
egészen pontosan látod a tánccipők által belevésett karcolásokat.
Erről eszedbe jut az otthonod.
Neked egy idő után már fel sem tűnt,
de a betérő idegenek biztosan ugyanígy észreveszik majd
a falon a foltokat, amik akkor kerültek oda,
amikor véletlenül túlmelegítetted az ételt, és lerepült a lábosról a fedő,
vagy azt a helyet, ahol leesett a vakolat, mert egyik fiad
nekirúgta a falnak a focilabdát.
Imádkozni próbálsz, mint mindig, ha megpróbálod elterelni a figyelmed.
Régebben nem volt ez ilyen nehéz,
ahogy a jószágaid nyájjá,
szavaid szinte maguktól álltak össze imává,
most meg úgy érzed,
gondolataid olyan kétségbeesetten próbálnak
visszatalálni a hitedhez,
ahogy a szélnek eresztett háziállataid
is biztosan visszatérnek
elhagyott otthonodhoz még egy darabig.
Míg meg nem tanulják, hogy onnan már nem remélhetnek semmit.
Az állatgondozó
Ő volt az osztályban a legokosabb gyerek,
mindig megkapta az iskolai színdarabokban a legjobb szerepeket,
ő volt a passióban a megváltó,
és a betlehemesben József,
mégsem hitte el magáról, hogy jó,
de nem lett belőle sem kutatóorvos,
sem sima képű tisztviselők jól fésült főnöke,
de időnként kilép medréből a múlt állóvize
arrébb sodorja a parton hagyott, átrendezi a viszonyokat
és ő is elképzeli, milyen lett volna, ha minden másképp alakul.
Most napközben a nagymamáját ápolja,
délután kimegy az erdőbe,
és kilövi az állatok kiöregedett példányait,
közben pedig próbál hétköznapinak tűnni,
titkolja, hogy megtanulta az ölyvek nyelvét,
bekötött szemmel is odatalálna a madarak fészkeihez,
térképre rajzolja vonulásuk irányát
hátha a kirajzolódik valami szabályszerűség, ami magyarázatot ad
a hideg évszakban váratlan helyeken
felbukkanó tollcsomókra.
Azt állítja, el kell fogadni, hogy vannak, akik nem kelnek útra.
Mindig ezt mondja, amikor időnként találkozunk.
és külföldi utakról mesélnünk neki.
Azt is hozzáteszi,
nehogy azt higgyük, hogy jobb azoknak, akik elvonulnak,
kétharmaduk elpusztul az úton
többnyire a villanyvezetékek magasfeszültség okozta áramütés miatt.
Ilyenkor csak nézünk magunk elé és hallgatunk,
Sosem áruljuk el neki, hogy tudjuk, miközben
megszállottan keresi az itt telelő példányokat,
és a szántóföldeken időzik
néha felpróbálja az útra kelők lábnyomait,
mint a kisgyerek az anyja cipőit.
Izsó Zita 1986-ban született Budapesten, 2007 óta publikál verseket és műfordításokat. Gérecz Attila-díjas, első verseskötete 2011-ben jelent meg (Tengerlakó, FISZ). 2013-ban Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjat, 2015-ben Babits Mihály műfordító ösztöndíjat kapott. Második kötete 2014 őszén jelent meg Színről színre címmel a PRAE-Palimpszeszt kiadó gondozásában. Jelenleg a FISZ világirodalmi sorozatának szerkesztője, valamint Ayhan Gökhannal közösen szerkesztik az Üveghegy című gyerekirodalmi oldalt (uveghegy.com) és az Átjáró kulturális és közéleti blogot (ayhanizso.blogspot.com).
