Törőcsik Humér: Hányinger, I. rész

I. rész

Mi lennél, ha most ital lennél? – kérdezte egyszer egy regényhős valamelyik barátjától, és én akkoriban még nem fogtam fel a kérdést, de elnéztem magamnak, mert akkoriban még amúgy sem fogtam fel semmit az egészből.

Mi lennél, ha most ital lennél?

Isteniesen be szerettem volna rúgni, és ki akartam adni magamból minden feszültséget, és ennek köszönhetően lettem egy nap alatt alkoholista, és egy nap alatt író, ami azzal jár, hogy csak italok és sztorik vannak a fejemben.

Hosszú, rövid, mentes, novella, elbeszélés, regény.

Mi lennél, ha most ital lennél?

Whisky-kóla.

Végre megértettem a kérdést és végre valahára megértettem a választ is, az évtizedekig tartó absztinens időszak után, és ugyanazt éreztem, mint a heroinfüggők, akik szerint miután kipróbálják az anyagot, már örökké rabok maradnak. Ha le is teszik, az is csak egy tiszta időszak a sok közül. Akkor is, ha az a halálukig tart.

Ezek szerint én már örökre csak egy absztinens sznob maradok, aki épp alkoholista…

Mi lennél, ha most ital lennél?

Kávészünetnyi kitérő: zacc nélkül három cukorral.

Az íróvá válásom egy sokkal bonyolultabb történet.

Eleinte sok mindent tettem azért, hogy író legyek. Elkezdtem őket imitálni. Először csak búsan, elvontan nézni, majd bagózni, később búsan nézve bagózni, és még mindig nem voltam képes leírni egy sort sem. Akkoriban megpróbáltam átverni magam, és úgy tenni, mintha lenne kedvem bármihez, egy világban, ahol olyan emberek is vannak, akik Facebook-alkalmazáson keresztül kíváncsiak arra, hogy a párjukkal elég erős-e köztük a kötelék.

Évekig éltem ugyanabban a lakásban, ugyanazok között a fogyasztási cikkek között, ugyanazzal a zenei ízléssel. Ez voltam én. A falon lógó képek közül egy sem utalt az idő múlására, sőt arra sem, hogy egyáltalán él itt valaki. A változatosságot éveken keresztül csak a fodrászat jelentette, az intimitást meg az, ha a hölgy nyírt meg, nem a férfi. Minden maradt a régiben. Ugyanúgy. Felhő volt az egyetlen barátom. Ő a kövérsége miatt kapta a nevét, ugyanis akkora, hogy eltakarja a napot. Ennek ellenére elégedett volt vele. Mármint a nevével. Rendes fickó, mellesleg metroszexuális.

Meg persze olvasott, és nálunk, sznoboknál ez mindennél fontosabb.

Mi lenne, ha most ital lenne?

Egy nagy adag házmester luxuskivitelben.

Egy extra méretű csokilikőr kókuszdarabkákkal.

Felhőnek nincs gyereke, mégis határozott véleménye van a családfőkről. Szerinte az ideális apa esténként García Márquezt olvas, és csak néha veszekszik a feleségével. Akkor is csupán az egzisztencialistákon.

Felhívom. Kicseng.

–        Szevasz, Felhő, iszunk valamit?

–        Megőrültél, bazdmeg?! – kérdi, mert még soha nem hívtam fel ezzel, pedig már húsz éve vagyunk barátok.

Kimentünk.

Az elején semmi érdekes nem történt. Jöttek a sörök egymás után, és már majdnem hánytam, amikor a telefonba leírtam az első mondatomat, ami egy életmód-tanácsadással egyenértékű: „Soha ne kérd ki hányó vagy hányni akaró ember véleményét.” Majd az utcára szaladtam taccsolni. Felhő nem szólt egy szót sem, nem volt egy beszédes alkat, csak nézett, mint általában, én meg visszajöttem, leültem a helyemre, és már ott ült vele valaki más is. Egy idősebb hölgy.

–        Te mivel foglalkozol? – kérdi tőlem.

–        Egy kivénhedt absztinens rakodómunkás vagyok, aki szeret olvasni – mondtam.

–        Hát ne haragudj, nem vitted túl sokra – jegyezte meg.

–        Hát ne haragudj, nem kértem, hogy ideülj – vágtam vissza és ő ezennel fogta magát, felállt és elindult, én meg utána ordítottam.

–        És egy kibaszott zseni, akit nem értenek meg.

–        Mit mondtál? – ordítja vissza. – Nem hallok semmit.

–        Azt kérdeztem, hogy hol van a vécé?

Ez volt az első leírt párbeszédem és a második hányásom aznap. A kettő közötti különbséget pedig csak a répa mennyisége jelenti.

 

Törőcsik Humér 1978-ban született, jelenleg hivatásos alkoholista és rakodómunkás volna, aki Stephanie Meyer és Paulo Coelho nagy tisztelője. Életcéljának számított egy sötét kép elkészítése saját magáról. Teljesült.