Vibrátorshow az Arénában, avagy (elektromos) izzás és hisztéria egy 20. századi nőgyógyászaton

Pozonyban is nagy sikert aratott Sarah Ruhl kortárs amerikai írónő Vibrator-play (eredetileg: In the next room, or the vibrator play) című darabja, melyet Juraj Bielik vitt színre az Aréna Színházban. A 20. század elején játszódó történet a híres nőgyógyász, egy bizonyos doktor Givings forradalmi újítását mutatja be: a vibrátort. Már az orvos beszélő neve is (a giving angol ige jelentése adni) a női örömosztásra enged következtetni, ha azt a mű címén keresztül értelmezzük. Az orvos nevének jelentésében nem csalódunk: aki kipróbálja Givings új, áramra működő csodaszerkentyűjét a darabban, legyen nő vagy férfi, biztos, hogy kipirosodott arccal, remegő lábbakkal és boldogan távozik a rendelőből.

Ez eddig akár egy remek szexuális segédeszköz reklámjának is elmenne. De most hatoljuk kicsit mélyebbre a női lélek korabeli problémáiba. Tehát, a 20. század elején vagyunk, Edison nemrég találta csak fel az izzólámpát, az emberek még barátkoznak a mesterséges fénnyel (a darabban többek közt ez is a szorongás egyik tüneteként jelenik meg). Ennek „fényében” a színpad közepén is egy jókora mennyezetre függesztett lámpa látható, melynek fel-le kapcsolgatásával kezdődik a darab, és amihez később többször vissza is térünk, ezzel jelezve a fény (az izzás) és a játékosság fontos szerepét a történetben (a lámpa átvitt értelemben rávilágít a kor egyes problémáira is – mint például a test elrejtése a másik elől). Ám Sarah Ruhl alkotása természetesen nem a fizikával és Edisonnal foglalkozik, hanem sokkal inkább a kor lélektatni, valamint szexuális és társadalmi konvencióival, jórészt női szempontból. A darab hűen ábrázolja a század eleji nemi kérdések lényegét, pontosabban az Otto Weininger által érintett női hisztéria problémáját (miszerint a hisztéria: „a hazug lét folyománya, mert a nő saját nemiségéhez is képtelen egyértelműen viszonyulni”), melynek lényegét később Freud használta fel, majd dolgozta ki elfojtáselméletében. Freud koncepciójának lényege, hogy ha „az ember valamilyen ösztöne tudatosulni kíván, de a cenzúra instanciója ezt blokkolja, és visszaszorítja a tudattalanba – energiája azonban megmarad, és ez neurózishoz vezet – a neurózisok ebben az értelemben a szexuális szükségletek kielégítésének helyettesítő funkcióját töltik be”. Röviden ez az a tudományos és filozófiai háttér, amelyben a darab elhelyezkedik, és amelyet talán nehezen lehetne megkerülni, ha a néző a darabot egészében érteni és élvezni szeretné, és nem csak egy korabeli vibrátor humoros termékbemutatójára vágyik a történések könnyed romantikájával fűszerezve.

A történetben mindenki más-más problémával érkezik a rendelőbe, ahol doktor Givings (Michal Jánoš) alig várja, hogy megállapíthassa páciensénél a hisztéria egyes jeleit, és kezelésbe vegye a hölgyet (vagy urat) új találmánya felhasználásával. Az első hölgy, akinek orgazmusát a rendelőben figyelemmel kísérhetjük, Sabrina Daldry (Natália Puklušová), akit a neurózis hatalmába kerítet, de a vibrátor röpke három perc (a valóságban pár másodperc) alatt szebb világlátásra bírja. A hölgy egyre gyakoribb látogatása során minél több időbe telik elérnie a kívánt kielégülést. Pár alkalom után már csak az orvos nővérkéjének (Karin Haydu) közbenjárásával sikerül elélveznie, akihez gyöngéd szálak kezdik fűzni Ms. Daldryt, főleg miután megtudja, hogy Annie beszél görögül, sőt, ismeri Arisztotelész munkáit is (a darabban ez – egy kis petting és a görög gondolkodók ismerete – elég is a szerelemhez).
Eközben a színpad egy másik játékterében fokozatosan szembesülünk azzal, hogy az orvos bár mindenkit képes segíteni, csak épp saját feleségét (Dominika Kavaschová) nem, akinek a tejét nem találja alkalmasnak újszülött kisbabájuk szoptatására. Ezért egy néger bébiszittert (Mara Lukama) fogadnak fel a csecsemő megfelelő táplálására. Ekkor jelenik meg talán a történet legkomikusabb figurája, a festő Leo Irving (Ján Jackuliak), aki a darab szerint se nem férfi, se nem nő, hanem (mintha ez nemi meghatározás lenne) művész. Bár a hölgyek odavannak érte, és ezt a rajongást ő is viszonozza (például Elizabethet, a néger bébiszittert le is festi szoptatás közben), mégis a doktor kezelése okozza neki a legnagyobb örömöt, aki először egy mechanikus prosztatamasszírozó géppel, majd (miután intim közelségben találta feleségével) a vibrátorral, nem túl kíméletes mozdulatokkal, elégíti ki a művészt. A darab során többször is meghökkentő látványt nyúlt a szexus anyaszerepének és a kielégülés őrjöngésének együttes ábrázolása. A játékterek összemosódása és a két vonalon futó cselekmény miatt – a rendelőt csak egy ajtó (fal nélkül) választja el a doktor lakásának nappalijától a színpadon – a babakocsi nyikorgása és a gyerek sírása sokszor szinte egybeolvad a vibrátor búgásával és a gyönyör sikolyaival.

A doktor nem képes betölteni a férj szerepét a történetben, csak tudósként és szakemberként tud létezni (az érzelmekről is csak az „egyirányú”, illetve a „váltóáramkör” szakkifejezések segítségével lehet vele beszélni). A darab jóízű humorral gúnyolja ki a korabeli házasságon belüli viszonyokat. Amikor végre valahára belemegy a doktor, hogy feleségén is használja találmányát, hogy segítsen hisztériáján, másoknál nem tapasztalt óvatossággal figyel arra, hogy véletlenül se lássa meg feleségét alsóneműben. Abban az időben még természetes volt, hogy a férj szinte a város összes nőjét látta már meztelenül, csak épp a saját feleségét nem, akivel mindig szigorúan csukott szemmel, vagy legalábbis mindenképp sötétben volt csak hajlandó közösülni (ezt nem nevezném szeretkezésnek). Ennek abszurditására Elizabeth ébreszti rá a hölgyeket a darabban, amikor azok épp a vibrátor nyújtotta élvezetekről mesélnek neki (hogy ő is csatlakozzon közös orgiáikhoz), és aki a legtisztább természetességgel kijelenti, hogy őt a férje is képes eljutatni a csúcsra. Ezen a hölgyek jót mosolyognak, mivel ezt nevetségesnek és lehetetlennek tartják. Ezzel, hogy a néger nő szájába adták a mű problémájának (egy) megoldását, és azt a többiek mégsem értették meg, a darab érinti a másság (mint erotikus vonzalom a más iránt) és a későbbi posztkolonializmus előzményeit.

A darabnak három befejezése is lehetett volna. Az első, ha a rendező a mű végén a hölgyek (Daldryné és Annie) sötétben elcsattantó csókjával zárja le a darabot. Ennek értelmében a nő testét és lelkét csak egy másik nő ismerheti igazán (meg), így csak nő képes kielégíteni és boldoggá tenni nőt. A másik megoldás, ha az ezt követő, utolsó előtti jelenettel fejeződik be a mű, amikor az orvos felesége magányosan és elkeseredetten ül férje rendelőjének „munkapadján”, kezében a vibrátorral. Ekkor hazaérkezik a férj, és egy rövid veszekedés után már a háttérben megjelenő harmadik színtéren találják magukat: a házuk kertjében a férfi testével a hóban egy angyalt rajzolva szeretkezik először nyitott szemmel, egymás testét (végre) felfedezve feleségével. Így a (darabban) a 20. század elején (egyelőre) meghiúsul a technika felülkerekedése az emberi vágyakon és érzelmeken.

Mellár Dávid

(Fotó: TASR – Štefan Puškáš)

Szereplők:

Dr. Givings: Michal Jánoš
Catherine Givings: Dominika Kavaschová