Bánki Éva: Irodalom és összkomfort II.

Isola di San Giorgio Maggiore

Ennyire előkelő hely nincs is.

Egy XX. századi milliárdos, a fiát gyászoló Vittorio Cini megszerzett egy Velence melletti szigetet, renováltatta a szigeten található kolostort, és létrehozott benne egy választékos, csak értelmiségieknek fenntartott rezervátumot. Ez a sziget és hajdani kolostor nem akármilyen hely: ezen a zsebkendőnyi földdarabon készült fel Gellért püspök – nem utolsósorban az első név szerint ismert magyar író – a küldetésére.

Ma már nem különösebben izgalmas hely.

Pazar elegancia. Rengeteg pénz. Egymásból nyíló kertek, hófehér szobrok és boltívek.

Ahogy Borges mondja, Isten két könyvet irt, a Bibliát és a világot. És mi más jelképezhetné inkább anyagi és szellemi világ, természet és műalkotás kapcsolatát, ha nem a tökéletes, önmaga tükörképévé tett kert, a labirintus? Ez a Cini alapítvány, az Isola di San Giorgio Maggiore büszkesége. Ráadásul a szigeten bolyongó, a belépti díjat leszurkoló utazó szakszerű felvilágosítást is kap a labirintusban elrejtett név (Borges) összes izgalmas anagrammájáról…, a szent névben rejlő kombinatorikus lehetőségekről…

Csak épp fáj a „művelt utazó” feje, fáj a lába, elviselhetetlenül szomjas, és tíz Borgest odaadna egy kis itókáért, vagy egy padért legalább. Ráadásul semmi sem szánalmasabb, mint a tegnapi divat vagy a tegnapi rögeszmék. A tökéletesség-kultuszt, meglehet, a halálfélelem táplálja. Régen „romolhatatlan” ereklyéket imádtak ezen a helyen, ma „romolhatatlan” remekműveket. Pedig nincs olyan nagy regény, aminek ne lenne valami gyengéje, amiben egy jó kertész ne találhatna kitépni való gyomot, jelzőt, epizódot.  Talán csak egyetlen elbeszélő műfaj, Borges kedvence, a novella közelíti meg az elíziumi tökéletességet (meglehet, tényleg lehet olyan novellát írni, ahol egyetlen szó sem felesleges), de a regények inkább az emberi lakhelyekhez hasonlatosak. Olyanok, mint a városok vagy a velencei paloták:  fennhéjázva omladoznak a Canal Grandén, az erkélyükről élvezheted a triunfót, a barokkos emelkedettséget és dicsőséget, miközben tudod, hogy a palota alsó termei a nyirkosság miatt lakhatatlanok, és az alattad hömpölygő csatorna tele van patkányokkal és kísértetekkel.

Mint a sebek vagy az emberi  testek, romlanak és gyógyulnak, vagy csak „tartják magukat”, mint a beképzelt öregasszonyok. Talán mert leginkább eleven húshoz hasonló színekben pompáznak a házak, a piros, a téglavörös, a narancssárga pedig képes érzékeltetni a múló idő és az emberi érzések egész skáláját: a reményt, a boldogságot, a romlottságot, a szenvedést és a csalódást.

És hirtelen beléd hasit, mi a legnyomasztóbb ezen az ötcsillagos történelmi emlékhelyen, a Cini-labirintusban és Palladio márványkolosszusában: hiányzik az idő.  Sehol egy bomló kőfal, egy vigasztalanul ázó falrész, sehol a vigasztalanul múló időnek bármilyen jele. És szemét sincs természetesen. Mintha szellemkezek takarítanák, nyírnák, restaurálnák ezt a hajdani kolostort, fensőbbségesen ragyogó Elíziumot, talán láthatatlan afrikaiak és kelet-európaiak, akik talán most is itt lapulnak egy márvánnyal fedett ajtó mögött, és előpattannak, ha eldobsz egy jegyzetlapot.
De nincs mit jegyzetelned. A múlt akkor szűnik meg, ha tökéletesen restaurálod. Pedig a Palladio- vagy inkább Cini-féle tökéletesség mélyén azok az idők is ott rejtőznek, amikor még nem Borges vagy egy másik posztmodern szent  nevét keresték a labirintusban.
Most már szégyentelenül unatkozol.
Talán csak azért nem rohansz ki a Longhena tervezte, irdatlan „világkönyvtárból”, a Cini Alapítvány, a San Giorgio Maggiore  büszkeségéből, mert félsz, hogy elkapnak a márványajtók mögött lapuló (talán felfegyverzett) takarítók. Ésszerűség, világosság, hatalom – az egyik legősibb „multi”, a bencés rend hajdani kolostorában.  Itt „átláthatod” a világot anélkül, hogy gondolkodnod kellene. Pedig lehet akár megejtő is a brutális hatalomvágy őszintesége. A Bazilika tömjénfüstös, arannyal bevont mozaikjai, a falakba épített, mindenhonnan összelopkodott műkincsek között szinte érzed a megszállott, öreg férfiak, a patríciusok lélegzetét, izzadtságszagát, diadalittas hatalomvágyát. És a lopkodhatnék megannyi jele arra is emlékeztet: a kora középkori Velence patrícius-házainak tégláit szinte egyenként lopkodták össze: leleményes velencei kereskedők kiástak és elszállítottak a szárazföldről komplett városrészeket, házakat.

Ez a város álmokra és kapzsisága épül.

A Cini-féle könyvtárban viszont citrusillatú légfrissítő szaga terjeng, mint a vidéki vasútállomások vécéjében.

De nem szabadulhatsz olyan könnyen. Még végighallgatod, milyen kiállításokat kell a városban okvetlenül megnézned. Hogy ez túlságosan…, az meg annyira…. Vagy éppen fordítva. Szokásos rítusai ezek egy társadalmi osztálynak, ahol a hagyományőrzés és a hatalomvágy is sznobériává vagy társadalomtól való elzárkózássá szelídült.

Elég! Most már szellemkezek löknek a kijárat felé. A nagy emberbarát Vittorio Cini grófra gondolsz, aki a a fiát, Giorgiót elveszítvén a vagyonát áldozta erre a szigetre – ő talán tudta, mi az az emberi szenvedés… De most, a hófehér sziget szellemkövein te már se a kezedet, se a lábadat nem érzed. És alig várod, hogy megmártózz a túlpart kavargó, romló vörösségében.

Napok telnek el.

Hogy aztán a nap huszanötödik órájában (legalább álmodban) vörössé és elevenné váljon ez a híres szigetecske is. Vörössé és elevenné, a feltámadás és az újjászületés helyévé, ahonnan megint kalandvágyó fiatalok indulhatnak északra, hogy megértsenek és megtérítsenek ismeretlen világokat… és ahol egy XX. századi, léha fiatalember, egy repülőbalesetet szenvedett milliárdos-csemete újra találkozhat az édesapjával.

Ez a San Giorgio Maggiore. Talán az igazi.
 

Bánki Éva (1966, Nagykanizsa)

Író, irodalomtörténész. Regényei: Esőváros, Aranyhímzés, Magyar Dekameron. Legújabb műve, a Fordított idő 2015-ben a Jelenkornál jelent meg.