Borcsa Imola: Irodalom és papagájüldözés II.
Bedynski Krisztián felvétele
Van az a szakállas vicc, hogy milyen kérdést tesz fel leggyakrabban egy romániai bölcsész az egyetem elvégzése után? Aici sau la pachet, vagyis itt fogyasztja vagy elvitelre lesz? Rejlik ebben a viccben valami különös – vagy talán mégsem olyan különös? – zsenialitás, a szakma ugyanis, sőt, jobban belegondolva, az ország is, tetszőlegesen behelyettesíthető, minden kelet-európai diák magáénak érezheti a poént, vidulhat rajta jókat. Meséltem én is otthon párszor, anyámék annyira nem értékelték, bár már én is egyre kevésbé, lehet, az önsajnálat teszi.
Elég pocsék hétvégi program ülni a Mekiben, szalmakrumplit rágcsálva figyelni a beözönlő arcokat, közben elképzelni, milyen lenne itt dolgozni, azon agyalni, jó ötlet-e leadni az életrajzom. Szóba jöhet még a helyi játékteremlánc, kéthetente fodrász és fitness-bérlet, ez is a juttatások között szerepel, röhögnöm kell, de vonzó a fizetés is, legalábbis ezt hirdeti minden reggel a rádió a buszmegállóban. Szóval elgondolkoztam azon is.
Marslakót kérsz vagy csimpánzt?, hajol kedveskedve az egyenruhás lány egy kissráchoz, bár nem is olyan kicsi, termetes és mamlasz, pont, mint az apja, ott magasodik a háta mögött. Mindkettőt, vágja rá a gyerek, ez igen, gondolom, téged aztán megtanítottak élni. Azt nem lehet, mosolyog kissé megütközve a lány, kifizetem azt is, legyint nagystílűen az apa.
Aztán a kivetítőre téved a szemem, karrierlehetőségek a McDonalds-nál, pont ez érdekel engem, mosolyodok el fanyarul, majd újabb dia következik, az általuk képviselt értékek egy fa alakú ábrán, életfára emlékeztetne, ha lenne gyökere, de nincs neki, van viszont lombja, hatlmas és sűrű, ontja az értékeket, csak épp olyan kicsi betűvel vannak írva, hogy nem tudom kiolvasni.
A mellettem levő asztalhoz huppan le a gyerek, tálcáján két műanyagfigura. Leül az apa is, majdnem lefolyik a székről, sokat töprengtem én fiam, hogy mi a legjobb neked, tüntet el egyetlen harapással egy fél sajtburgert, egy fiúnak az apja mellett a helye, csámcsogja, nagy vagy te már, megérted az ilyesmit, nyel egy nagyot, azért vagyok veled őszinte, eltűnik a másik fél sajtburger is, anyád egy elviselhetetlen nőszemély. A mikrótól a kanapéig, a kanapétól a mosógépig, a mosógéptől a kávéfőzőig mindent én vettem abban a kurva lakásban, dug be a szájába egy maroknyi szalmakrumplit, ő mégsem volt soha elégedett. Megmondom én neked, fiam, márt ketchupba egy újabb adag krumplit, anyádhoz sok türelem kell, nekem annyi nincsen, falja be, maszatos lesz a szája széle. De meglásd, jól megleszünk ketten, megtanítalak én mindenre, amit tudnod kell. Csak annyi a dolgod, hogy mikor a bíróságon megkérdezik, te azt feleled, velem akarsz maradni, törli le kézfejével a szétkenődött ketchupot. Érted, amit mondok, fiam?
A fiú szinte megbabonázva bólogat, aztán kiharap ő is egy nagyot a szendvicséből. Jöhet Donald is?, kérdezi teli szájjal, dehogy jöhet, unom azt a karattyoló dögöt, mordul fel az apja, csak szarni tud és csiripelni, nekem arra nincs szükségem, szippant nagyot a kólából. De meglásd, jól megleszünk mi együtt, anyád nem tud megtanítani a fontos dolgokra, de én igen. A második legnagyobb ember vagyok a megyében, dől hátra, nekem már csak a prefektus parancsol, de ő is csak azt hiszi, valójában zsebre vágom akármikor, köhög hörögve, ismét a kóla után nyúl. És tudod mi a titka, fiam?, hajol előre. A beszéd. Csak ennyit kell tudni az életben, hogy kihez hogyan szólj, hogyan forgasd a szavakat, hogy tetsszen az embereknek, amit hallanak. Többet ér az, mint az egyetem, magyaráz elmerülve, diploma van pénzért is, emberismeret nincs, én mondom neked, az a kulcsa mindennek. Ha ezt tudod, dől majd a pénz is. Látod, hányan végeznek egyetemet, aztán elmennek külföldre dolgozni, én mondom, fiam, esze nincs egynek sem. Pénz van itt is dögivel, csak tudni kell megszerezni, s aki itt töketlen, külföldön is az marad, bont ki egy újabb sajtburgert.
Megvilágosultam tehát, meredek magam elé, az élhetetlen én vagyok, elég is ennyi reveláció egy napra, ideje hazamennem. Megfogom a tálcám, elindulok. Ha takarítom én a kalitkáját, akkor jöhet?, hallom még a kissrác hangját. Mondtam már, fiam, hogy unom azt a hülye papagájt. Na, ne szontyolodj el, majd meglátjuk, csípem el az utolsó beszélgetésfoszlányt.
Borcsa Imola (1990, Kézdivásárhely)
A kolozsvári Iuliu Hațieganu Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem Gyógyszerészeti Karán végzett 2014-ben. Jelenleg harmadéves rezidens ugyanitt. Novellát, karcolatot 2014 óta közöl rendszeresen.