Az uszadékfa és az idő — Paszmár Lívia beszélgetése Száz Pállal

 

 

Száz Pál 2017-ben háromkötetes író lett. Arcadia című próza- és Halott föld, halott lányok című novelláskötetét követően megjelent a műfajilag nehezen behatárolható Fűje sarjad mezőknek – Phytolegendárium, amelyet Juhász Katalin annak pozsonyi bemutatójáról tudósító írásában számos irodalmárra hivatkozva az év legjelentősebb hazai szépirodalmi kötetének titulált. A megjelenés hangos és lelkes fogadtatását követő csend kellős közepén beszélgettünk – elsősorban nem magáról a kötetről. Ugyanakkor fontos leszögezni, hogy a kérdezőt és válaszadót sok éves jó barátság köti össze. Ennek a ténynek hatása volt az érintett témákra, azok megközelítésére és a hangvételre is.

Nálatok is ott volt a konyhában a Mária Treben-könyv, az Egészség Isten patikájából?

Nem emlékszem pontosan, hogy a konyhában vagy a könyvespolcon volt-e, mert még évekkel ezelőtt, valamikor a gimis éveimben lenyúltam. Azóta az én polcomon pihen.

Ezzel azt akarod mondani, hogy már akkor elkezdtél tudatosan foglalkozni a mindenféle füvek mindenféle gyógyhatásaival (amikor még írással talán nem is)?

Pontosan. Bár nehéz megmondani, hogy az írás volt-e hamarabb vagy a gyógynövények. Az ember egyiket sem csinálja folyamatosan, legalábbis ekkor még nem. Voltak periódusok, amikor a Treben-könyv a polcon porosodott, voltak újjáéledések – az utolsó lényegében nem sokkal a phytotextek keletkezése előtt. Persze, sokáig nem volt világos, mi felé halad az írás, amely szintén szakadásokkal tarkított folyamat volt, ahogy az sem, minek gyógynövényeket gyűjteni.

Azért az mégis úgy van, hogy a gyógynövényeket tudatosan gyűjti az ember, vagyis készülni kell rá, van, hogy egy-két órán múlik az időzítés. A szövegek termeléséről esetedben nehezen tudom ezt elképzelni. Úgy látom, az alkotás folyamata közben, illetve utólag próbálsz formát adni annak, amit kitermeltél.

Minden szöveg más-más alkotási módszert kíván meg (legalábbis én ennek a híve vagyok), így nem is akarok általános következtetéseket levonni – egyébként nem hiszem, hogy egyáltalán lehet. A Phytolegendáriummal kapcsolatban tudom rekonstruálni a folyamatot. Az első phytoszöveg, egy phytolegenda teljesen véletlenszerűen született, mint valami más (soha el nem készült) egész részeként. Aztán elkezdtek burjánzani a phytolegendák, később előbújt a többi phytozsáner is, történetek jöttek, amelyek a továbbmesélésért kiáltva egyre több társukat vonták magukkal. Aztán a kéziratok begépelésénél azért valamennyire alakultak a szövegek is. Végül a kötetté rendezés, akárhány variációval. Persze mindez így jócskán racionalizálja a dolgokat, a szerzőben efféle rekonstrukciók helyett inkább érzelmi benyomások döntenek, az a furcsán kavargó állapot, amelyben az ihletettség, az ötlet, a felismerés, a lelemény öröme, a játék önfeledsége keveredik, és ahol a cél mint racionális konstrukció eleve délibáb. Vagy legfeljebb olyan, mint a másik csúcs a távolban: tisztán látszik, de megfoghatatlan, s nem tudni, miféle út vezet odáig. Egyébként gyógyfűgyűjtés közben különben remek ötletei támadnak az embernek, eleve magányos és társas (a természet!), aktív és szemlélődő tevekénységről van szó.

 

 

És ebben hol kap szerepet a tudomány? Száz Pál író milyen viszonyban van Száz Pál irodalomtudóssal? És akkor még a színész-rendezőről nem is beszéltünk. Mi jöhet még a következő harmincban? Ez már szinte bulvár, a Felvidéki Pletykalapba való, amit nagyon meg kéne alapítani!

Engem igazából csak az utoljára említett dolog érdekel. Abban látom ám a jövőt! Hogy mi jöhet a következő harmincban, arra temérdek verziót tudnék kapásból mondani, de ebbéli kreativitásom inkább egy másik titkos tervemre tartalékolom, ha végre állást kapok a telejósdában – példányszám ide vagy oda, a pletykalapból nem lehet megélni. Komolyra fordítva a szót, fogalmam sincs. A konkrétumok sorolása innét már csak a személyesség terhes nyűge lehetne. Pálok jól vannak, nemcsak az általad említettek, hanem mindannyian. A fejemben egy kerekasztal van, mely körül mindegyik Pali korlátolt a maga kompetenciáiban, és a tárgyalás sem szokott mindig kenetteljesen lezajlani. Ezt bővebben majd az emlékirataimban fogom kifejteni, lesz száz fejezete, mindegyikbe jut egy Pali.

Közülük egyik se pályázik regényírói babérokra? A többi műfaj úgyis mostohagyerek, ha a laikusok olvasási szokásaiból indulunk ki. Esetleg még verset is írhatnál, hogy kevesebben olvassanak…

Természetesen ha az olvasói szokásokból indulunk ki, akkor egyáltalán semmit nem kellene írni. S bár ez számomra remek szelekciós erő – mondván, hogy akkor tényleg csak azt írja meg az ember, amiről feltétlenül úgy érzi, hogy meg kell írnia –, azért mégiscsak elhibázott hozzáállásnak tartom. A regényt illetően ugyan nem mindegy, hogyan határozzuk meg a műfajt, de az egyszerűség kedvéért most gondoljunk a klasszikus vonásokra, hogy van egy vagy több főszereplő, akinek a történetét elmeséli a regény egyéb narratív eszközök felhasználásával. Na, ilyet még nem sikerült írom, nem is izgat jelenleg, habár a Phytolegendárium simán összeolvasható regénnyé – meg nem is.

Ezt hogy érted?

Jó, talán inkább mégsem. Az apró szövegekből nem rakható ki, nem rekonstruálható a regényt jellemző egységes, szubjektumközpontú narratíva még akkor sem, ha a narratív stratégiája ennek ellentmond, hiszen a szubjektum(ok) beszél(nek), a retorikai szituációk jelzései pedig a személyközi közlés lehetőségeinek játékát űzik. Azaz, nem cserépszilánkokról van szó, amelyből a (persze antik) váza úgy-ahogy kirakható. Nem is mozaikokról, mert a mozaikszerű szerkesztésben nincs elég dinamizmus – a felülírások, variációk, hibridek ellentmondanak az elvnek. Csanda Máté rizóma-szerkezetet említett a könyvbemutatón, Csehy Zoltán, a kötet szerkesztője pedig rétegzettségről beszélt. Szerzőként csak annyit tudok kijelenti, hogy a szövegrészek között megképződő kapcsolatok dinamikusságára igyekeztem kivált figyelni, s hogy ebben a diskurzív térben a viszonyok közti változás a maga elevenségében legyen megragadható. Akár egy vegetáció esetében. A tudósok csak most kezdenek rádöbbenni, milyen bonyolult biokémiai folyamatok zajlanak a növények közt, s hogy talán mégiscsak kommunikálnak. Vannak fajok, amelyek a gyökereikből kibocsátott anyagok által gátolják más fajok fejlődését, míg megint másokét serkentik. Ez már a társadalom, nem? Az öt phytoműfaj egyébként megfeleltehető a gyökereknek, ágaknak, leveleknek, virágoknak, termésnek. Nem biztos azonban, hogy ezeket statikus fa-modellként kell elképzelni, hanem inkább a növényi élet fázisaiként.

Kanyarodjunk vissza a regényhez meg a költészethez.

Igen, lehet, hogy többről van szó, mégpedig a médium szövegre való hatásáról, meg az időről, mint mindig. Nem véletlen, hogy a regény a könyvnyomtatás feltalálásával, fejlődésével, iparosodásával tört dominanciára, és hogy az a burzsoá, polgári réteg olvasta, amely rendelkezett – mondjuk így – sokáig telő szabad idővel. Azt hiszem, ma több az átlagember szabad ideje, de ez nem ráérő idő. Sok apró dolog között oszlik (s talán enyészik) el a figyelem. Ezek tudati változások, amelyek kihatnak az olvasói szokásokra, így a médiumra, így a szövegre. A versírás mellesleg régóta kísért, s kitudja, hová fajulnak még a dolgok…

 

 

Az Új Szó olvasóival egy ideje a Feljegyzések útközben című sorozatodban osztod meg tapasztalataidat, benyomásaidat azokról a helyekről, ahol mostanában megfordulsz. Egy ideje ugyanis úton vagy – nemcsak képletesen…

Nem hinném, hogy bármi egyedi lenne ebben. Ha megnézed a generációnkat, láthatod, úgy sodródunk, mint az uszadékfa. Az alkotókra gondolok elsősorban, de lehet, hogy általánosítható. És itt nemcsak az egyik napról a másikra való ismeretlen irányba történő sodródásról van szó, hanem a megalkuvásokról is. A világ dinamikus, illetve azzá vált, éppen amikor gyerekek voltunk. A rendszerváltás meg a következményei, az átrendeződő társadalom, a járt és járatlan utak összemosódása telibe találta a gyerekkorunk. Mi voltunk az első generáció, amely számítógépes játékokat játszott (micsoda grafika!), de közben még voltak bandázások, bringázások, bunkerépítési projektek. Irigykedtünk azokra, akiknél már be volt kötve az internet (akkor ugye nem lehetett hívni a vonalasra), miközben mobilunk sem volt még az alapiskolában. Ma, ha lemerül a mobilunk egy idegen városban, nem omlunk össze, mert a hátizsákunkban ott van a papír alapú térkép, amelyen még mindig könnyebben kiigazodunk, mint a mobilos követő funkción. A mi generációnkban sok minden összeér: a régi formák, amelyek a későbbiekben feloldódtak és az új dinamizmusa, amelyhez az előzőek nem tudnak olyan elevenen alkalmazkodni. Mindenhol otthon vagyunk, de mindenhol idegenek. A dolgok gyorsan változnak, minden átmeneti. Túl későn értünk meg, nőttünk fel ahhoz, hogy a szabad pozíciókból, a lehetőségekből még maradjon számunkra, sokszor inkább be sem állunk a sor végére. Mečiarra emlékszünk, mert szabadot kaptunk az iskolában – a felnőttek tüntetni mentek, mert nem kaphattunk kétnyelvű bizonyítványt. És Kováčra is, aki minden nap nézett minket. A képe ugyanabba a keretbe került, mint korábban az elvtársaké évtizedeken keresztül. Talán meglepő, hogy egyre nagyobb gyanúval szemléljük ezt a nagy vénégyes összeborulást, az ideológiák szélmalomharcában szétszakadó társadalmakat pedig nagyobb cinizmussal, mint az előttünk és az utánunk jövők? Közben semmi sem változik: az írók, művészek mindig is bizonytalanságban éltek, csak mondjuk nem alapítványokhoz pályáztak, hanem Moliére a Napkirályhoz, Janus Pannonius Mátyáshoz. Persze más volt a pályázás rituális retorikája.

Na de hogy kerülsz Prágába, hogy Szarajevóba és hogy lehet manapság freelance artist researcher-ként létezni?

Prágában a Visegrad Literary Residency ösztöndíjasaként töltöttem az idei őszt. Nagyon remek volt, írhattam, kutathattam, mászkálhattam satöbbi. Nyáron védtem meg a doktorim, világos volt, hogy senki nem fogja azt mondani, gyere ide, csináld ezt vagy azt, ez a neked való, így aztán pályáztam. Prágát mindig is szerettem, most pedig rengeteg inspirációt hozott, még több feldolgozásra váró anyagot, amelyek későbbi alkalomra várnak. Szarajevó egyenesen szerelem, amikor először ott jártam, világossá vált, hogy ide hosszabb időre kell visszatérni. A Visegrádi Alap ösztöndíja (Visegrad Scholarship) remek alkalmat teremtett rá: a Szarajevói Egyetem Komparatisztika Tanszékével született együttműködés, de erről még korai beszélni. Bizonyára lesznek benyomásaim, amelyek egy részével a Feljegyzések útközben részeiben is lehet majd találkozni. Addig azonban be kell fejeznem az FPU ösztöníja kapcsán végzett kutatásom Ivan Olbracht kárpátaljai műveiről…*

 

 

Ami mire is irányul? Egyáltalán honnan jön az Olbracht iránti érdeklődésed?

Ivan Olbracht a harmincas években öt esztendőn keresztül visszajárt Kárpátaljára, s hosszabb időszakokat töltött itt, elsősorban a Verhovina szívében fekvő Kolocsaván (egykor Alsókalocsa). Tanulmányozta a helyi viszonyokat, olvasott, beszélgetett, írt, tudakozódott vagy a hegyeket járta. Egy terjedelmes riportkönyv született ezekből a tapasztalatokból, továbbá egy regény a Kárpátok utolsó betyárjáról, Nikola Šuhajról, illetve egy prózatriptichon, amely a helyi zsidó világ egyedülálló reprezentációjának minősül a Soá után. Utóbbi kettőt egyébként Spiró György remekműnek nevezi a szerzőről írt esszéjében, s úgy véli, két remekmű bőven elegendő egy szerzői életműben. Szerintem harmadiknak a riportkönyv is ide sorolható, amely elválaszthatatlanul kapcsolódik a prózákhoz. Ezek a művek ugyan elsöprő sikert arattak, igazán csak a gottwaldi rezsim kultúrpolitikája kanonizálta a szerzőt, mint a szocialista realizmus elsőrangú képviselőjét. Nem csoda, hiszen Olbracht maga is meggyőződéses kommunista volt. A harmincas években azonban ez egészen mást jelentett, mint a háború után, ráadásul épp azért kötött ki Kárpátalján, mert 1929-ben Gottwaldot választották meg a kommunista párt elnökének. Tiltakozásul feladta tagságát, elvesztve ezzel főszerkesztői pozícióját. Lakonikusan annyit mondhatunk, hogy nem tetszett neki a pártban eluralkodó sztálinista kurzus. Vicces figyelni, ahogy mentegetik és félremagyarázzák Olbrachtot a monográfiák. Tény, hogy a tetemes tanulmánymennyiség ellenére a rendszerváltás után csak elvétve találunk olyan tudományos munkát, amely e művekkel foglalkozik, az ideológiamenetes újraolvasásuk pedig máig hiányzik. Részben ezen szeretnék változtatni a munkámmal, és új értelmezési alapot teremtve olvasni ezeket a remekműveket. A társadalom ábrázolhatóságának kérdése, a szerző társadalmi pozíciójának dilemmája ma újra napirenden van, megfigyelhető egyfajta trend a kortárs szépirodalomban. Olbracht írói projektje ugyanakkor sokban hasonlít a terepmunkát végző etnográfuséra, aki végül megírja a beszámolóját. Az etnográfus a mából időben utazik, vissza az archaikushoz, a kultúra gyermekkorába – Olbracht ruszin faluja esetében vissza a tizenegyedik századba. E műveire gyakran úgy hivatkoztak, mint az adott társadalom hű ábrázolására, objektív feltérképezésére. A soroltak tükrében épp ehhez fér a legtöbb kétség. Nem mintha elfogult szövegekről lenne szó, de egy alaposabb elemzés lehetővé teszi, hogy megfigyeljük, miként határozza meg és befolyásolja a retorikai, ideológiai, paradigmatikus pozíció a másik/idegen kultúráról szőtt narratívákat.

Vagyis tulajdonképpen a szépírói munkásságod szinkronban van a tudományossal? Ugyanazokat az ősi mintákat keresed itt is, ott is, elmenekülve a jelenből, amik természetesen a maguk közegében érvényesek, ezért első ránézésre egymástól távolinak látszanak?

Így is lehet fogalmazni. E két iránynak nyilván mivel egy az eredője, össze is függenek, de hogy hogyan arra csak hasraütésszerű példákkal tudnék szolgálni, meg ez szerintem kívülről látszik igazán. Annyit azonban kijelenthetek, hogy olyan művek érdekelnek leginkább, amelyek sajátos és megismételhetetlen írói performansznak az eredményei, amelyek a mű világa és a mi “való” világunk közötti – korántsem problémamentes – kapcsolat különös példái. Szerintem másmilyen műveket nem is érdemes írni. Ezt jobb híján csak paradoxonba fulladva tudom megfogalmazni, amely a mű úgynevezett hitelessége (jelentsen ez bármit, akár esztétikai, akár társadalmi szempontból) és irodalmisága vagy nyelvisége között feszül. Jelesül, hogy nincs az a reprezentáció, amelybe ne férkőzne bizalmatlanság, nincs az a retorikai szituáció, amelyet ne határozna meg ideológia, nincs az az érvelés, amelyre ne vetülne gyanú árnyéka, nincs az a diskurzus, amelybe bele ne szólna a hatalom. A remekmű mindezekkel számolva marad hiteles. S ez nagyon ősi dolog, mert már a szóbeliség, a mesék, legendák, mítoszok korában jelen van. És megint ott vagyunk az időnél, a megfejtehetetlen titoknál, amely úgy tekeredik a szövegre, akár Mercurius pálcájára a kígyó. Szerintem nem érdemes olyan művet írni, amely nem képes számot vetni az idővel – értem ezt a kifejezés legmetaforikusabb értelmében.

 

 

* A kutatást a Szlovák Művészeti Alap „Ivan Olbracht” c. 17–351–03692 sz. ösztöndíja tette lehetővé. / Výskum umožnilo štipendium Fondu na podporu umenia – „Ivan Olbracht” č. 17–351–03692