Dark: Furcsa német dolgok (kritika a Dark című sorozatról)

Dark, Netflix, 2017

A Netflix egyre megkerülhetetlenebb tényezővé kezdett válni az elmúlt években a mozgóképes színtéren, és egyáltalán nem véletlen, hogy a gyűjtőszót nagyobb magabiztossággal használhatjuk, mintha egyszerűen filmeket, tévé- vagy egyéb sorozatokat mondanánk, hiszen a „pályafutását” DVD-kölcsönzőként kezdő cég mostanra komoly konkurencia tud lenni mennyiség, és, esetenként minőség szempontjából is úgy egyszeri mozfilmeknek, mint folytatásos alkotásoknak.

És, megint csak esetenként, az is előfordul, hogy egy-egy Netflixes sorozat egyszerre hozza a folytatások okozta izgalmat és a mozifilmes minőséget. Arról nem is beszélve, hogy most már nem kizárólag Amerikában folytatja nézőhódító-hadjáratát az internetes szolgáltató, Dániában és Németországban is készült már nivós szériája, és  még csak most kezdte el igazán a világszintű terjeszkedést. Amíg olyan sorozatokkal teszik ezt, mint a német gyártású Dark (és hanyagolják az olyan balsikerű filmes próbálkozásokat, mint az ígéretes premisszával induló, de rémesen bugyutára írt Bright, vagy a moziforgalmazásra minőségileg alkalmatlan, a Netflix által „befogadott” The Cloverfield Paradox), addig ezt mi, nézők, egyáltalán nem bánjuk.

Folyamatosan szemerkélő, néha zuhogó eső, egy nukleáris erőmű látképével „díszitett” kisváros, lappangó feszültséggel teli beszélgetések és emberi kapcsolatok – pár perc után is már szinte tapintható a Dark sűrű hangulata. Éppen ez a hangulat az, ami nem engedi közel magához könnyen a nézőt, a (divatos szóval élve) bingewatching-érzés nem húsz perc után fogja elkapni, de már a főcímből is érezhető az az egységesség, átgondoltság, egyszerre magától értetődés és sokfelé értelmezhetőség (ahogy haladunk előre a történettel, úgy válik egyre érthetőbbé, felismerhetőbbé a főcím szimbolikája), ami egy olyan minőségű sorozatélményt tud nyújtani, ami még a mai széria-dömpingben is emlékezetes marad.

A történetet elindító esemény ismerős lehet azoknak, akik már végignézték a Netflix sláger-sorozatát, a Stranger Things-et, hiszen az alaphelyzet szinte ugyanaz: egy kisfiú, Mikkel eltűnik az erdőben, a családja és barátai pedig minden követ megmozgatva kutatnak utána. Itt azonban nem kisiskolás „nördök” kutatnak elveszett társuk után, és a kisvárost benépesítő családok sem az amerikai álmot élik meg. A kutatás szinte felőrli Mikkel apját, Ulrich Nielsent, és amúgy sem épp idillinek nevezhető kapcsolatát feleségével. A nyomok és szálak pedig a múltba vezetnek, átvitt, de szó szoros értelemben is.

Ennél többet nem érdemes előzetesen tudni a Dark történetéről, mert a részről részre haladás, a puzzle-darabok összeillesztése talán a legnehezebb és legizgalmasabb feladata a nézőnek, szinte még azt is szpojler-szégyentől égő arccal írom le, hogy az időutazás fontos szerepet játszik a sztoriban. Na de ne gondoljunk itt vidám, évszámos tekergetővel ellátott sportautós kalandokra, amennyire az időutazást meg lehet közelíteni tudományosan, amennyire komoly kérdéseket fel lehet tenni, amilyen kínos és szörnyű helyzetet el lehet képzelni a téma kapcsán, azokat az alkotópáros (Baran bo Odar, Jantje Friese) a Darkban megteszi nekünk.

Külön érdeme a sorozatnak a (talán germánságából adódó) „szűkszavúsága”, nyoma sincs narrációnak, ami megkönnyíthetné a befogadó dolgát, a szereplők közötti kapcsolatok és összefüggések is jórészt a felszín alatt bugyognak, és még a fantasztikum terén sem magyarázzák túl a készítők magukat. Remek példa erre a gonoszhoz legközelebb álló, rejtélyes alak hátára felvarrt tetoválás (a hermetikusok egyik legismertebb szimbólum-ábrázolása, a Smaragdtábla), ami talán ismerős lehet azoknak, akik járatosabbak az alkímia és az okkult „tudományok” terén, de a sorozatban egy szóval sincs megmagyarázva, hogy miért van itt, és hogyan kapcsolódik a sorozat történéseihez. Ezzel pedig kutatómunkára „fogja” a kíváncsibb nézőt, amit nem sok mozgóképes történet merne megtenni.

Az alkotópáros egy interjúban elmondta, hogy a sorozat (nem tudományos-fantasztikus) történéseinél saját életükből inspirálódtak, a szülővárosaik hangulatát és szereplőit akarták átruházni a fiktív Winden városára – a kisvárosi cinkos hallgatások, elhallgatott, mindennapi történések, megcsalások és évtizedeken át épített frusztrációk és ellenszenvek. Ezt az érezhetően életszagú, csaknem rurális közeget fejelték meg a készítők az időutazás narratív lehetőségeivel, a szövevényes, remekül felépített kapcsolati hálót még éppen érthetővé kuszálva, maximálisan kihasználva az időutazós sci-fi közegét. Enélkül is kapnánk egy veszettül erős dramatikus közeget, a kettő együtt viszont egy egészen egyedi hangulatvilágú, nyugtalanítóan izgalmas sorozatot eredményez.

Szót sem ejtettünk még az egészen kiváló castingról (de csak azért, mert még ennek a részletezése is szpojler-aknás területre vezetne), a kifogástalan képi és hangi megvalósításról, komoly hibát keresni a Darkban olyan, mint egy körnek az elejét keresni: fölösleges. Ez pont az, ami, pont akkora, amekkora, kevesebb rizikóval, könnyedebb történetvezetéssel vagy hangvétellel csak veszítene az élményből a sorozatnéző. Csak ajánlani tudom, még a mai szériál-felhozatal mellett is, hogy látogassunk el Windenbe, ahol minden sötét, de semmi nem fekete-fehér.

Szabó R. Ádám (1989, Gyergyószentmiklós)

Gyergyószentmiklóson született, de nevelése nagyrésze Csíkszeredában zajlott le. Négy évet tanult a Sapentia Film-fotó-média szakán, ebben az időben kezdett el érdeklődni a kritika műfaja iránt. Az egyetem elvégzése után, 2011-ben teljesen áttért a film gyakorlati oldaláról az elméletire. Kulturális tematikájú cikkei a Filmtett mellett a Korunk hasábjain jelennek meg 2012 óta.