Hutvágner Éva: Irodalom és hang I.

Arnold Eszter felvétele

Tiltil három kis buborékot fújt. Az egyikbe kerültek a szavak, a másodikba a gondolatok, a harmadikba az érzések. Amelyik kettő leghamarabb összeér, az a kettő egyszerre esik a földre. Megmoccant alatta a kő, láva bugyborékolt fel, gőz csapott Tiltil arcába. Kelletlenül arrébbült, a száját összecsücsörítette. Figyelte, ahogy a buborékok összetapadnak a felszökő párában, és eltűnnek a hegy fái közt. Tiltilnek tetszett az összefüggő, bolyhos réteg a hegyen, az erdő szegélye. Tiltilnek tetszett a zöld szín. hangosan mondta, hogy szép.

Unatkozott. Kitalálta a legyet.

Tiltil arra gondolt, hogy kétféle dolog kellene: egy, amiben élő lélek van, és egy, amiben halott lélek. Akiben vagy amiben élő lélek van, ne ismerje fel a többi élő lelket, gondolja mindenről, hogy él, akárcsak ő. Akiben és amiben halott lélek van, az se ismerje fel a sajátjait, gondolja mindenről, hogy halott, akárcsak ő. Tiltil megteremtette a játékot.

Tiltilnek nem ért le a lába a kupacról, amin ült. Érezte súlyosodni a délutánt. A talpai nehezek voltak és nagyok parányi testéhez képest. Nehézséget érzett, és tartania kellett magát a kezével. Tiltil óriási cipőit lóbálta.

Perceket töltött el azzal, hogy nem talált ki semmit, ezért egy másik Tiltil lett belőle, mint aki reggel lehetett volna. Üresen álló percek és másodpercek választották el a másik önmagától. Mikor erre rájött, Tiltil megtanulta az üres délutánoktól való rettegést, és nem tetszett neki. Behozhatatlan szakadék vagy csak rés, neki mindegy volt.

Tiltil félt és tetszett neki a játék, ezért kitalálta, hogy a lelkes lények halál után essenek darabokra. Kitalálta, hogy a lelketlen lények is essenek darabokra. Aztán eszébe jutott, hogy ezek a részek keveredhetnének, mint egy nagy-nagy marék homok, és a végtelen térben és időben újra és újra összeállhatnának régi önmagukká, hogy megpróbálják újra és újra jobban kezelni a délutánokat.

Tiltilnek tetszett az ötlet, látta, hogy igazságos, mert Tiltilnek gondja volt az atomokra.

A gőzben az összetapadt buborékok felfelé szálltak. Ült egy felhő az égen, és várta, hogy átússzanak rajta. Órák óta nézte Tiltilt felülről, mert a felhőknek ebben az időben sem jutott túl sok szórakozás. Látta pezsegni a vizet, először nőni a leveleket, úszni a vízen a párát. Végignézte, ahogy Tiltil kőről kőre telepedik a láva elől, és kitalál dolgokat. Ekkor vette észre a három laza gömböt emelkedni. Csiklandozta belülről, ahogy megközelítette a testét. Jó érzés volt. A buborékok megdermedtek a hidegben, a burok kettépattant. A felhő szomorú volt, Tiltil látta, de nem érdekelte. A felhőknek csak két formájuk van. A szomorú, meg a derűs.

Tiltil énekelgetett, és az éneklés ritmusára billegtette óriási lábfejét.

Hutvágner Éva (1988, Dunaújváros)

Író, bábtörténész, első regénye Örök front címen jelent meg 2017-ben a Kalligramnál.