György Alida: Irodalom és perem II. / Sötétedés előtt

Nagy Hajnal Csilla felvétele

A faluban mind tudtuk, ha sötétedni kezd, haza kell menni. Sosem várhattuk meg az utcai világítást. Sokáig nem értettem ezt, de jó gyerek akartam lenni, ezért félni kezdtem a sötétben. Mint minden nyáron, most is mama vigyázott ránk. Megtiltotta, hogy elmenjünk otthonról. Kihasználva az időt, amíg beveti a kenyereket a kemencébe, hátra osontunk a bátyámmal és az unokanővéremmel a kertbe. Onnan ugrottunk át a kerítésen. Vagyis, jobban mondva Hanna átugrott, majd a bátyám átlökött engem, mert én még nem tudtam megmászni egy akkora kerítést. Emiatt legtöbbször otthon hagytak, de aznap rajta kaptam őket és árulással fenyegetőztem. A kis felfújhatós medencét is vittük magunkkal. A folyó egy utcányira volt mamáéktól. Félúton cicasírást hallottam. Megálltam. Egy kerítés melletti fűben találtam rá a kölyökre. A füle sebes, friss vér volt rajta. Felkaptam a blúzom alját és a kis erszénybe tettem a cicát, úgy szaladtam a többiek után. Már a folyónál voltak, mire utolértem őket. A bátyám köpött egyet. Pont a lábam mellé. Ez volt az új szokása. Anyám hiába mondogatta, csak a cigányok köpködnek. Dühösen beszélt, mit akarok én azzal az állattal. Dobjam ki, ne fogdossam, az is lehet, hogy bolhás. Magamhoz szorítottam a cicát, mire bátyám megfogott, belerakott a medencébe. Ez volt a büntetés. Hanna tartotta a vízben állva, hogy el ne vigyen a sodrás. A bátyám leúszott a mély vízben, amíg a sekély részhez nem ért. Onnan kiáltott, mire Hanna elengedte a medencét. Így csónakáztunk lefele a folyón, evezni nem kellett, vitt a sodrás. A cica rémülten kaparászni kezdte a medencét, amikor rácseppent a víz. Én attól féltem, hogy kilyukad a gyenge gumi, vagy tovább sodródunk. Nem tudtam úszni. A bátyám az utolsó pillanatban elkapott. Úszni kezdett velünk a sodrással szembe. Visszatett a partra. Ott maradtam a cicával. A lábaimat a vízbe lógatva néztem, ahogy pancsolják egymást. Egyszer csak valaki megragadta a karom és felrántott. Mama volt az. Vörös volt a feje és ordított. Megmondta, hogy ne menjünk sehova. Egész végig aggódott. Anyám meg is ölné, ha lenne velünk valami. Már kívülről tudtuk, hogy milyen szidás fog következni egészen hazáig, de mama egyszer csak elhallgatott. Meglepett volt és mérges. Már nem ordított, de még látszott rajta. Ő is elkezdte, amit a bátyám, hogy dobjam el a macskát, mit akarok vele? Otthon van elég, neki több egy sem kell. Dacosan szorítottam magamhoz a kis testét. Úgy tűnt, a vita itt el lett döntve, mert addigra a bátyámék is kimásztak a vízből. Elindultunk haza. Mama mint a tehénpásztor, terelte a lehorgasztott fejű, fáradt marháit. A kapunál szembe fordult velem. Határozottan kijelentette, a macska be nem teszi a lábát a kapun. Ránéztem. Jóval fölém magasodott, így nem mondtam semmit. Megadóan ültem le a kapufa mellé. Bement. A cica aludt az ölemben. Észre sem vettem, mikor jött vissza mama. Zsíros kenyér volt nála és víz. ntötte a palackból a vizet, míg én alá tartottam a kezem. A kenyér még meleg volt. A puha beléből oda dobtam egy falatot a lábamnál heverő cicának. Az megszaglászta, de nem evett belőle. Mama feje ismét vörös lett. Ordított, de csak úgy, hogy a szomszédok ne figyeljenek fel rá. Nem szégyellem magam, a drága kenyeret a macskának dobni? Azzal sarkon fordult, berohant a kapun. Sírdogálva ettem meg a kenyeret. Hiába dobtam le neki, a cica nem kért belőle. Mire a kenyér elfogyott, mama is visszajött. Egy tejfölös veder levágott alja volt nála. Először nem értettem, mit akar azzal. Letette elém. Langyos tej volt benne. Most nem szólt semmit, csak otthagyott. A cica felébredt az illatra és halkan nyávogott. A tálikó elé tettem. Az egészet belefetyelte. Egy fűszálat huzigáltam előtte, ő megpróbált ráugrani. Ezzel szórakoztam egy ideig. Már az utcai világítást is felgyújtották, pedig még nem volt teljesen sötét. Egy cigányné jött felém, kezében vödör. Mögötte két gyerek. Mezítláb mindhárman. A két gyerek is egy vödröt cipelt, tele friss erdei eperrel. A cigányné árnyéka rám vetült. Kérdezte, Eta néni unokája vagyok-e. Bólintottam, mire megkérdezte van-e kenyér? Gondolkodás nélkül rávágtam, hogy nincs. Ekkor a szoknyájából elővett egy  kést. Felém tartotta. Én mozdulatlanul ültem tovább. Azt mondta, elvágja a torkom, ha hazudok. Néztük egymást. Szúrt a tekintete. Nem mertem pislogni, nehogy rájöjjön, hogy hazudok. A cicát próbáltam magam mögé tolni a lábammal. A lámpa fénye megcsillant a késen, ahogy felém közelítette. Még mindig nem pislogtam. A cigányné még pár pillanatig felém tartotta a kést, aztán eltette. Intett a két gyereknek, hogy menjenek tovább. Ahogy eltűntek a sarkon keresni kezdtem a cicát, de sehol nem találtam. Hiába szólítgattam, nem volt a közelben. Aztán ismét meghallottam a nyávogást. Kis fejét átdugta a kapu alatt. Egyszerre hálásan és vádlón nézett rám, ahogy addig csak mama tudott nézni. Mintha ő is azt nyávogta volna, hogy sötétedés előtt mindig haza kell menni.

György Alida (1995, Zetelaka)

Prózával és lírával is foglalkozik, jelenleg Fotó- és filmművészetet tanul a Sapientián. A Látó debüt díjasa 2017-ben, a FISZ tagja.