Helyfoglaló: Agylele

Pálovics László 1966-ban született, érsekújvári anyukájával élt, édesapját soha nem látta, legalábbis ezt állította. Alapiskoláit Érsekújvárban végezte, majd a helyi Elektrotechnikai Szakközépiskolába jelentkezett, itt érettségizett, aztán a Komenský Egyetemen tanult matematikát. Írásai már az Iródia megalakulásakor, 1983-ban elkezdtek megjelenni. A Kenya becenevet viselte és az első Tsúszó Segélyt azért kezdtük el neki szervezni, hogy Nairobiba szóló repülőjegyet vehessen magának belőle és meglátogassa apját, akiről úgy tudjuk, orvos lett és a prágai Károly Egyetemen végzett. Pálovics Laci minden nyári tábor kedvence volt, sokan ismerték, saját magát “az abszolút csehszlovákiai kisebbségként” fogalmazta meg. 1989-ben öngyilkosságot követett el, Bajcsnál vonat elé lépett.

Szászi Zoltán ajánlása: Nem találok Agylelét, de Helyfoglalóra hívom

(Az abszolút kisebbséginek, Kenyának)

Ezt írod Kenya – „Talán minden ember előre látja a közeli jövőjét, illetve, pontosabban fogalmazva: nagy valószínűséggel meg tudja mondani, hogy a következő néhány percben, órában, mi fog vele történni. Számomra mindig ez volt a legcsodálatosabb, szinte isteni-démoni szabadság, az összes szabadságok közül a legtisztább, és ha valakit ettől a szabadságtól megfosztottak, úgy ezt tekintem a leggonoszabb, már-már isteni-démoni bosszúnak.” (Iródia, 1994) Igen, folyamatos jelenben írod ezt nekem, magadnak, időben távolabb csúszottaknak, Te, az időtlen, aki pontosan tudtad, tudod és tudni fogod azt a pillanatot. Nekem 30 évvel ezelőtti. Neked? Nem tudom. Mindegy is. Lényeg az, hogy az hiszem Agyleléd első soraiban már pontosan tudtad, mi következik be akkor, ha az ember kilép, mondjuk Bajcsnál a nemzetközi gyors elé. Sebesség, tömeg és távolság viszonyainak gyors átszámolása annak, aki matematikát tanul, nem gond. Hogy akkor időtlenségbe innen át. Pedig már csak pár hónapig kellett volna kibírnod, csak 1989 novemberéig, hogy rád köszönjön a szabadság. Te inkább az „…abszolút megismerést…” választottad. Ha a vérlele magyar megfelelője a vérszívó személy, azaz vámpír, akkor mi sajnos az agylele, azaz az agyelszívó személyek és rendszer kényszermozgásra ítélő behatároltságain belül voltunk kénytelen és kelletlenek, mármint lenni, létezni, szocializálódni. Most itt a Helyfoglalóban az Agylele című novelládra hívom fel a figyelmet. Kevés ennél szürrealisztikusabb, misztikusabb, keserűn fájó önmegmutatást és megismertetést nyújtó szöveg született ennek az Agylele novelládnak a megírása óta honi kis irodalmi hazánkban és az egész nyelvhazában is. Az író hazája a nyelv, világa az irodalom. Erre az egész önmegvalósítási kísérletedre, mohó élni és létezni vágyásodra senki komplexen nem lát rá. Azt hittem, hittük, ismerünk. Folyt a gyűjtés repülőjegyre, Prága Nairobi útvonalon. Ez lett volna az első Tsúszó segély? Mit tudom már én. Látod, elmosódik, egybemosódsz nagy literátusunk, Tsúszó soha nem világos és soha nem halványuló emlékképével. Egymásba tsúsztok. Mint két sínszál a végtelenben. Harminc ezüst. Harminc év. Még csak 53 lennél. 1983 óta ismerjük egymást. Megint a számok. Agylele ez az egész! Szia Pálovics Laci, szevasz, Kenya! Foglaltam neked egy helyet. Ez itt a Helyfoglaló! Prága Nairobi gép indul, öveket kérjük becsatolni! Mi lesz pár perc múlva? Valóban igaz lenne, hogy minden ember előre látja a közeli jövőjét, illetve, pontosabban fogalmazva: nagy valószínűséggel meg tudja mondani, hogy a következő néhány percben, órában, mi fog vele történni?

Pálovics László: Agylele[1]

Talán minden ember előre látja közeli jövőjét, illetve, pontosabban fogalmazva: nagy valószínűséggel meg tudja mondani, hogy a következő néhány percben, órában mi fog vele történni. Számomra mindig ez volt a legcsodálatosabb, szinte isteni-démoni szabadság, az összes szabadságok közül a legtisztább, és ha valakit ettől a szabadságtól megfosztottak, úgy ezt tekintem a leggonoszabb, már-már démoni-isteni bosszúnak.

Már nem a napok, hanem a pillanatok átkozott rabságában éltem. A kedvem még nem volt éppen rabra jellemző, sőt volt, amikor dévajul kacagtam, vagy egyszerűen csak vigyorogtam magam elé. Viszont az is igaz, hogy néha rettentően féltem, veszedelmesen közelinek éreztem azt a határt, amikor majd fogva tartó pillanataim nyáladzani kezdenek, mint a fűzfák nyáron, és belep, betakar a nyúlós időváladék, végképp egy pillanatba ragadok az idők, időm végezetéig.

Sokszor hallottam, hogy vannak fontos, nagyszerű pillanatok: a boldog áhítat pillanata, a szeretet végtelennek tűnő pillanata, a buddhai megvilágosodás pillanata. Nem mondhatnám, hogy nincs olyan pillanat, amelyikben szívesen élnék, de az idők végezetéig egy pillanatba ágyazódni, ettől viszolygok, bár a „szeretet pillanata” egészen jól hangzik de inkább a szent életű atyák merüljenek el benne, és zengjen számukra az érc, pengjen a cimbalom. Türelmes voltam és szófogadó, ellenkezés nélkül tűrtem, hogy az Idő átkísérjen egyik cellából a másikba. Eközben olvastam, mindent, mint a kultúra mindenevő disznaja. Aztán egy könyvben általam már ismert, de nem tudatosított szókapcsolatra lettem figyelmes: „…az abszolút megismerés…” Bosszúsan hümmögtem, és egyre jobban elöntött a szép, sárga irigység. Az íróra irigykedtem, mert honnan tudhatta meg, mi az abszolút megismerés, hogyan merészelte birtokba venni, amikor én már régóta leselkedtem, akár egy ravasz orvvadász, kelepcéket készítettem, csalafinta filozófiai paradoxon-rendszereket, és vártam, hogy mikor esik bele csapdámba az a szőrtelen, testtelen vadállat. Dühített az író, ha mellettem lett volna, biztosan kiszedem belőle, neki hogyan sikerült, melyik irányba kell elindulni. Napjaimat már csak irigykedéssel töltöttem, ordítva rúgtam szét a másodpercek ketreceit, vicsorogva rohangáltam fel-alá, és nem is tudatosítottam, hogy már nem az abszolút megismerés a legfontosabb számomra, hanem az abszolút megismerés megismerése. Nem emlékszem, mikor kettőződtem meg, rohangálás közben vettem észre, hogy kettő vagyok. Most azt kellene írnom, hogy a meglepetéstől szoborrá merevedtem (merevedtünk?), de ez hazugság; nem lepődtem meg, legfeljebb egy kicsit elcsodálkoztam, éppen hogy. Az irigykedés annyira lekötött, hogy csak későn vettem észre, hogy már nem Én, hanem én irigykedem. Világosabban: Én láttam, amint én dühöngök, irigykedem, vicsorogva rúgok szét ketreceket. Figyeltem magam, minden mozdulatomra pontosan emlékszem, néhányszor kutatva a szemembe néztem – kíváncsi voltam, hogy mindketten ugyanarra gondolunk-e. Órák teltek el így. Én figyelgettem magam, én pedig szívtam a fogam és dühöngtem. Aztán Én elkezdtem zsugorodni, lassacskán, visszavonhatatlanul. Ennek megörültem – éreztem, hogy ez az egész csakis az abszolút megismerés vagy az abszolút megismerés megismerése érdekében történik. Fokozatosan mentem össze, és a zsugorodás alatt egyre biztosabb voltam abban, mit kell majd tennem, amikor befejeződik a zsugorodás. És míg Én egyre kisebb lettem, addig én ugyanolyan nagy maradtam, mint azelőtt, és egyre fáradtabb voltam; csak pillanatok kérdése volt, mikor alszik el a számomra egyre hatalmasabb énem. Az idő mind gyorsabban telt, már nem libasorban követték egymást a másodpercek, kézenfogva rohantak, kettesével, hármasával.

Amikor megtudtam, hogy tovább már nem kicsinyülök, a zsugorprogram lefutott, akkor felálltam (a zsugorodást ugyanis fekve vártam ki, egyrészt a megnövekedett nehézségi erő miatt, másrészt mert fekvés közben nem volt annyira feltűnő az arányok állandó változása), és megmásztam magam. A bal kezemen indultam neki a rendhagyó útnak, aránylag könnyű volt – anyám kötötte pulóverem bolyhaiba kapaszkodva könnyedén feljutottam a nyakamig. Itt aztán kecsesen felszökkentem a fülemig, megkapaszkodtam benne, és pihenőt tartottam. Nem mintha szükségem lett volna pihenőre, csak kíváncsi voltam a hanghullámokra, érdekelt, hogy mégis milyenek. Üldögéltem a dobhártyám előtt, és vidáman röhincséltem, mert a hangok hatására olyan nagyon-nagyon komikusan rezgett az én dobhártyám. Persze a pihenőt sem lehet a végtelenségig húzni, kikukucskáltam „barlangomból”, és észrevettem, hogy egy pimasz hajtincs szemtelenkedik a fülemnél. Újabb szökkenés, felmásztam a hajtincsen, és máris egy furcsa, fekete őserdőben botorkáltam. Kamaszvigyor-ragyogás, cinkos, önelégült kacsintás – örömmel vettem tudomásul, hogy fejem bőre fehér. Eszembe jutott a történet, hogyan is teremtette az Úr az emberfajtákat: kemencében sütögette az agyagfigurákat, de mivel pancser pék volt, az egyiket elégette, a másikat túl korán vette ki, és így tovább. De a fejem bőre fehér. Átvágtam a hajamon, mint született dzsungellakó; át a jobb felemre. Viszont ami nekem 1 cm, az Nekem több száz lépés, időbe telt, míg megérkeztem, a barázdát is megtaláltam, örömömre. Hah!

Sarkammal hasítottam fel a bőrt a barázda felett, és máris feltűnt a Hely, ahol be kell lépnem magamba. Fáradt kezemmel feszítettem szét tizedmilliméternyire a varratot. Nehéz volt, de már akkora csomót éreztem gyomromban, annyira türelmetlen voltam, hogy nem érdekelt, amikor az éles koponyacsont felhasította tenyeremen a bőrt, és mint vörös izzadság gyöngyözött a sok vércsöpp. Kifulladva álltam a bejárat előtt, reszkettem, akár egy Parkinson-kóros, aztán összeszedtem széthullani akaró darabjaim, és beléptem.

Álmos félhomályba léptem, nőnemű vonalak összevisszaságába, mintha egy európai, talán görög templom klasszikus, racionális vonalai keveredtek volna egy hindu szentély csavart oszlopaival. Ez az üres félhomály csak fokozta a misztikumot, alighanem ilyen félhomályban történtek a kultikus szertartások. És ahogy megilletődve álltam, kevés hiányzott, hogy letérdeljek és keresztet vessek. Igen, egy sosem látott szentélybe léptem, ami persze félelmet keltett bennem, de kíváncsiságom hamar legyűrte ezt a felesleges érzést. A szentély távolabbi körvonalait nem tudtam kivenni, és nem csupán azért, mert olyan messze volt, hanem mert annyi minden gátolta a tisztánlátást.

Ott ácsorogtam, és hiába meresztettem a szemem, nem láttam egyetlen irányt sem, amerre elindulhattam volna. Mintha a szentély kimért pontossága perverz módon keveredett volna egy több évezredes őserdő buja káoszával. De a tanácstalanság alig tartott tovább egy másodpercnél, a következő pillanatban mintha valaki felemelte volna a fejem, hogy nézzem meg a mennyezetet.

Őrjítő, kegyetlen mozgássorokat láttam. Eleinte semmit sem sikerült felismernem a mozgáshalmazból, egyetlen részét sem tudtam azonosítani, csak a mozgást láttam, a megfoghatatlan, elemi mozgások kuszaságát. Később aztán a mozgások néhányszor megmerevedtek – legalábbis úgy tűnt, és ilyenkor többnyire felismertem a szereplőket: többszörösen kicsavarodott nyak, behajlított bal láb, egyenes jobb, és a szigorú, ugyanakkor elnéző harmónia jelképeként a kéz, mint az n-irányú mozgás etalonja. Megfogott a mozgás; a lábam, karom, testem teljesen függetlenül akaratomtól mozgásba lendült, hatalmas, ősi energia robbant ki belőlem, a kezem cséphadaróként járt, őrjöngött, egyre gyorsabban forgott, mozgásom egyre inkább rituális-sámánisztikus tánc koreográfiájára hasonlított. Magam is a legteljesebb extázisba estem, a legtisztább, alkohol- és kábítószermentes őrületbe. Boldogan rikoltoztam, kikiabáltam magamból testrészeimet, mirigyeimet, tüdőmet, mindent.

Egy fantasztikus piruett után lezuhantam a szentély fehér márványkövezetére, de ott is tovább éltek tagjaim, titkos rendszer irányította a mozdulatokat, vergődtem a földön, sőt mint egy öngerjesztő berendezés, egyre intenzívebben rúgkapáltam. Végül a rendszer kezdett szétesni, a mozgások önnálósultak. Amíg a mozdulatok egymásra támaszkodtak, tökéletes volt az egyensúly, de most már várható volt a katarzis. Hirtelen állt be a bénulás; a bal lábam térdben megtörve, a jobb kiegyenesítve, nyakam furcsamód kicsavarodva, és kezem a legtisztább harmóniát kifejezve merevedett meg. Mély, kábult álom takart be.

3 óra 12 percet feküdtem eszméletlenül, és noha nem megszokott dolog, mégis pontosan emlékeztem minden mozzanatra, ami velem történt. A szentély nem változott, ugyanolyan volt, mint belépésemkor, és megint nem tudtam, merre tovább. Összevissza bolyongtam, megpróbáltam elképzelni, hogy milyen lesz a következő állomás; megint megcsodáltam a hajlékony oszlopokat, az egymásba feledkező vonalakat. Hirtelen a szentély egyik részéből, valahonnét oldalról suttogást hallottam. Amikor meghallottam a halk neszezést, olyan kézenfekvőnek, természetesnek tűnt, annyira odaillőnek, hogy más folytatást el sem tudtam volna képzelni. Betájoltam magam, és értőn bólintottam, amikor a suttogást csöndes vízcsobogás váltotta fel. Elindultam a zajforrás irányában; a sötétség a hangok erősségével egyenes arányban sűrűsödött, és végül, néhány botorkáló lépés után a hangok kereszttüzébe kerültem.

Az agyagszerű sötétség megérintette nyakcsigolyámat. A hangok körülöleltek, minden irányból más-más hang szivárgott elő. Friss patakcsobogás, tavaszi természetzsivaj tört rám, éreztem a víz zöld szagát, majd éles sikolyokkal tarkított kéjes, vontatott nyöszörgést hallottam, csípejét dobáló, vánkost szorongató konzumnő talmi lihegését. Nagyon megijedtem, amikor hirtelen minden elhallgatott; belezuhantam a sötét semmibe, karmolásztam a levegőt, de mindez szerencsére csak rövid ideig tartott. Újra felhangzott a csobogás, nyugtató kályhaduruzs sietett visszazökkenteni az előző állapotba. Ezek között a nyugodt hangok között néha egy gépi zajra emlékeztető agresszív lüktetés csapott szét. Még csak a háttérből volt hallható, de a hangok megijedtek. Egyre sűrűbben váltogatták egymást, a barokkos dallamok halálhörgéssel fonódtak össze, szitárzenével kísért egércincogás fűződött a fűrész sivító hangjaiba. A dübörgés pedig előbbre nyomakodott, elzavarta, félretolta maga elől a hangokat; gőgösen közeledett, mint egy kényúr. Kétütemű dobbanásaiból kihallottam egy gúnyos, folyton ismétlődő kérdést: „Mi-nek? Mi-nek?” A legerőszakosabb hangok testemen tekeregtek, belopakodtak a ruhám alá, szétfeszítették számat, a nyüszítő, visszhangzó „jah-jah” keveredett a dobbanó kérdésbe, csikorgott a levegő, a hangok egyre dühösebben rugdostak, és éreztem, hogy dobhártyám cafatokra szakad. Hatalmasat üvöltöttem, és rohanni kezdtem, ott kellett hagynom azt a helyet. Lassan elhalt az állandó kérdés, a „Mi-nek?”, és a válaszként is értelmezhető „jah-jah”.

A hangok meghaltak végre, de a hirtelen beállt csönd még ijesztőbb volt, mint a dübörgés, talán csak azért tört ki, hogy felidéződjön bennem az egész hangzavar, csúcsaival, sarkaival együtt. Kitágult a szentély, belőlem pedig, akár egy adóból, telepatikus energiahullámok léptek ki, csapongva, ide-oda cikázva dobták a szentély falaira, kövezetére, mennyezetére a kérdést: Mi-nek?, és a választ: jah-jah! A „jah-jah” olyan volt, mint a hiéna éjszakai vihogása, bár sosem hallottam még hiénát vihogni, sem éjjel, sem nappal. Aztán ez is eltűnt, csak én maradtam és a szentély.

Előre mentem, de már magam sem tudtam, hogy az irány, amerre elindultam, csakugyan az az irány-e, amelyről én is azt hiszem, hogy az az irány. Így bonyolultnak tűnik az egész, de nem tudom közérthetőbbé redukálni azt, amit akkor éreztem.

Valaki követett, lágy érintést éreztem a hátamon, a gerincem mellett. Megfordultam, de senki nem állt mögöttem, azaz a nagy semmi vigyorgott vissza arcomba. Kényszeredetten felnevettem, fröcskölt számon az álnevetés, aztán fütyörészni kezdtem. Bizony, a West Side Story dallamát füttyögtem, és a szentélybe rövid időre beköltözött Amerika.

Talán a szentély közepe táján járhattam, amikor egy kút került elém. Térdig érő, alig 50 cm magas félig átlátszó kávája volt. Amikor meg akartam fogni, a kezem akadály nélkül átcsúszott rajta. Alighanem gázból lehetett, de azt sem lehet kizárni, hogy azért volt olyan, mert én akartam olyannak. Amikor a kút fölé hajoltam, annyira kiszámított volt minden mozdulatom, mintha tudtam volna, hogy mit fogok látni.

Filmet láttam, az én filmemet rólam, képzelt és valódi ismerőseimről. Először épp azok a képek villantak fel, amikor zsugorodni kezdtem, nagyon érdekes volt, láttam a nagy énemet, kicsinyülő énemet, és az egészet én néztem. Azután bibliai táj került elém, dombjaival, sajátos melankóliájával, Júdeát láttam. Boszorkányok tátogtak, elakadt felvonókban oszladozó fehér kutyák csorgatták nyálukat a távolban meredező kőolajfinomítók kéményeire. Csendesen mosolygott nagyapám, bölcsen ingatta ősz fejét, aztán még egyszer ő, amikor elfenekel, míg én ötévesen, hüppögve csodálkozom, és nem értem az ok-okozati összefüggést.

Tovább bámultam a kútba, vártam, miféle archív felvételt akar megmutatni. „A fontos dolgok előbb-utóbb elérkeznek…” – mondtam magamban. A kút egyszerre piros lett, a káva is vörösen villogott, a mélyben előtűnt a kiserdő rőt fáival, a levelek helyén svédacél pengék hasogatták szeletekre a teret. Aztán a vörös erdő egy hatalmas sósborszeszes üvegbe úszott, majd az üveg dagadni kezdett, és mint óriási buborék – szétpukkadt.

És megjelentem én, csecsemőként, az idő lerövidült, gyorsan öregedtem, a krakkói érsek áldón emelte rám kezét, és tovább öregedtem, míg el nem értem valós koromat. Végül láttam magamat, a káván keresztülhajolva, és csak akkor vettem észre, hogy már nem a kútba nézek, hanem a fényes márványpadló tükrözi vissza gyerekesen kíváncsi arcomat.

Amikor feltápászkodtam és újra elindultam, előttem fehér, ovális valami izzott, de nem figyeltem meg alaposabban, mert legelöl, a szemközti falon, csodás színorgiát láttam kavarogni. Ahogy odanéztem, a színek közeljöttek, egészen elém, felkínálták magukat, hogy aztán a pillanatok látszólagos áldozatai legyenek. „Szikrázó sárga csóva csapott keresztül, kifürkészte a rejtett zugokat, és erőtlenül feloldódott a mindent elöntő zöldben. A kék színek léptek elő, minden elképzelhető árnyalatuk előttem hullámzott. Munkácsy, Picasso kékjei egymásba csúsztak, sikamlósan tekerőztek, mintha nyálkás anyag vette volna körül őket, közben pedig fáradtszürke ernyedtség váltotta fel a zöld hátteret. Rózsaszín, piros és barna körök, ellipszisek csaptak középre, az egész leginkább egy op-art grafikára emlékeztetett, mozgott a kompozíció, pillanatonként változott benne a magasság és a mélység. Ezek a változások érzékiek voltak, a libidó fényes gömbfelületeit simogatták. A szervezetem hevesen reagált a látványra, erekcióm támadt, a medencém belefájdult. A kompozíció tovább hullámzott, emelkedett és süllyedt, olyan volt, mint egy sík vidék, aminek a közepéből kibújik egy kúp alakú hegy, rövid ideig tetszeleg, és a következő pillanatban egy mély völgy van a helyén, ahol a hegy és a völgy egymás inverzei.

Elbambulva meresztettem szemem, amikor dühös sistergéssel fekete és lila háromszögek száguldottak keresztül látómezőmön; szétszabdalták az erotikus, mozgó op-art alkotást, de nem maradtak egészben sem a lila, sem a fekete háromszögek – apró pontokra robbantak szét, és egy bikafejű szivárvány alsó színsávja felé igyekeztek, hogy beleolvadjanak a prizmával feltrancsírozott fehér megfelelő szeletébe. És a bika kiköpte a sixtusi kápolna freskóit, a félfolyékony órákat, kiöklendezte Lisát és a gyilkost is, aki veszélyben van, nyelvéről lecsorogtak a barlangrajzok, és kérődzött a bikaszivárvány, testén végighullámzott a színskála, kitátotta száját, láttam a világ térképét sárga őrlőfogain: kék vonalakat, barna és zöld sávokat, síkságokat jelző területeket. A bika megfordult, farkával csapkodta magáról az idegesítő szentjánosbogár-csillagokat, egyre kisebb lett, és a szentély legtávolabbi sarkában szikrázva eltűnt.

Még káprázott a szemem, körök ugráltak előttem, amikor újra az izzó gömböt láttam magam előtt. Hunyorítottam, hogy jobban lássam, mi az, de már nem volt rá szükség, mert egyre élesebb lett a kép, felismertem egy vörös hasábot, mellette egy fehér ruhás alak állt. Az alakot nem tudtam jól kivenni, még ott lebegett az izzó gömb, de mintha nő lett volna.

A felismerés kalapácsként sújtott a fejemre: megértettem, hogy a hasáb a szentély oltára, ami valószínűleg négy kocka alakú kovakőre van helyezve. Egészében az oltár egy méter magas lehetett, és ha valóban oltár, márpedig az volt, akkor a homályos nőalak a papnő. Egy papnő várt rám a hatalmas szentélyben, amiben volt valami az Artemiszionból, és valami egy Durga-templomból. A lepel, amivel befedte magát, leginkább egy tógához hasonlított, érdeklődéssel mustrálgattam, bár a tóga nem sokat engedett sejteni a papnő feltehetően izgalmas vonalaiból. Tiszteletet parancsolt volna az antik viselet? Ugyan, dehogyis, egyszerűen olyan volt, amilyennek lennie kellett.

Közelebb mentem, a papnő minden vonását fel akartam térképezni, de nem a sokszor elképzelt papnőt láttam magam előtt, más volt, mint amilyenre számítottam. Kerestem arcának klasszikus görög vonását vagy a homloka közepén a flastromot, de ilyesmit nem találtam. Teljesen hétköznapi arca volt, hétköznapi, szép női arca. Erős szálú barna haja a válláig ért, és szeme se hideg, se meleg, vagy ha jobban tetszik, egyszerre volt hideg is, meleg is. Szemöldöke erősen kihangsúlyozódott, a külső szélén felfelé ívelt, ami kételkedést kevert arckifejezésébe. Körülpillantott, kezét végighúzta az oltáron, és ujjai mintha belemélyedtek volna, annyira sima volt az érintés. Egészen közel mentem, átléptem a körgyűrűn, ami alig észrevehetően pislákolt körülötte. Összerezzent, amikor a körhöz értem, talán összeköttetés volt közte és a gyűrű között. Dicsfény, glória? Nem tudom, de emlékszem, hogy régi ikonokon a glória nem a fej felett ragyog, hanem az egész test körül, mandorlaként.

Kicsi angóranyulak prémje lehet olyan puha tapintású, mint azé a lepelé volt. Meleg havat, langyos hópihéket markolászott kezem, amikor megfogtam. Nem nézett rám a papnő, pedig én szaharai hósivatagban bolyongtam, boldogan markoltam a havat, ujjaim közt morzsolgattam, tenyeremhez értek a lágy pihék, és a kezem kéjesen összerándult.

(A megismerés összefügg a kapcsolatteremtéssel, és kapcsolatot teremteni élő és élettelen dolgokkal egyaránt lehet, sőt akár fogalmakkal is. Megismerni – a legkisebb rugók törvényét, rendeltetését megsejteni; a belső alapjelleget megérteni, és ha lehetséges, akkor viszonyulni valamiképpen hozzájuk. Néhány nép nyelvében a megismerés jelentheti a nemi aktust is, meglehet azért, mert úgy gondolják, hogy ez az egyik legtermészetesebb megismerés. Persze ez a fajta megismerés lehet kölcsönös, és egyirányú is. Ez az egyirányú, erőszakos megismerés önző, passzív. Talán csak a tudatalatti válaszolhat egyértelműen a kérdésre, hogy miért öli meg néhány mániákus az áldozatát, miután megerőszakolta. Az ismeretforrás végleges befagyasztása? És akkor a szadizmus újabb ismeretek szokatlan módon történő kisajtolása lenne? Abnormális tudásvágy – mondhatnák a pszichológusok, hüvelykujjukat lazán a föld felé tartva.)

A vállán volt átvetve a lepel, és ott volt a legmelegebb a hó. Végigsimítottam a lepel redőzetén, és bár nem akartam, az elkövetkező percekre kellett gondolnom. Azt már tudtam, hogy ez az utolsó állomásom a szentélyben, hogy nincs tovább, ám a megismeréshez alig jutottam közelebb. Akkor jutott eszembe egy régi gondolat, miszerint a megismerés jelentheti a nemi aktust is. Mikor ezt tudatosítottam, ösztönös és tudatos énem egyaránt vad diadaltáncban tört ki, legalábbis ezzel magyaráztam hasogató fejfájásomat.

Sütötte kezemet a lepel, amikor megmarkoltam, és rángatni kezdtem, egyre erőszakosabban, mígnem lecsúszott egészen a derekáig. A papnő rám nézett, még mindig kételkedve, mintha hihetetlen lenne számára ez az egész. Lesimítottam róla a leplet és az oltár elé löktem. Leszaggattam a ruhámat, egyre idegesebben mozogtam, a papnőt felemeltem, és ráfektettem az oltárra. A hideg márvány megborzongatta testét, és a kételkedés lassan eltűnt barnás szeméből. Önmagamat bátorítottam, amikor engesztelően súgtam a fülébe – Áldoznunk kell, értsd meg, a Megismerésnek kell áldoznunk!

Tompa kín nyilallt újra medencémbe, erekcióm fájdalma. Hüllők fogcsattogtató nászát hallottam; lehunyt szemhéjam mögött Munkácsy festett, kék ruhák lebegtek, türkizkék pruszlikok, tengerkék szoknyák, és Picasso megszállottam tapsikolt. Hegy-völgy, hegy-völgy. A papnő fájdalmasan megvonaglott, Júdea csendes ligeteiben szeretkeztem, a háttérben kőolajfinomítók vicsorgó fehér kutyákat okádtak ki magukból, hegy-völgy, hegy-völgy. Kámzsás öregek bólogattak a pengelevelű fák közt, a krakkói érsek áldón emelte kezét, hegy-völgy, elmúlás-termések potyogtak a fákról, elfenekelt nagyapám, hegy-völgy, rituális tánc – táncolva szeretkeztem, kezem cséphadaró, friss patakcsobogás, mossa hátam az eső, az égen bikafejű szivárvány kérődzik, hegy-völgy, halk nyöszörgés, mi-nek, mi-nek, hegy-völgy, a papnő nyöszörög; lüktető kérdés: „mi-nek?”

Gerincem megfeszülő íjideg, elszabadul a kezem. Nem tudom, hogyan kerültek nyakára ujjaim, csak a gégeporcok roppanására emlékszem. Arcába néztem, a kétkedésbe megértés vegyült. Zord hangok, a porcok reccsenése, állandó dübörgés, és a hiéna gúnyos vihogása: „jah-jah!”

Fáradtan csúsztam le az oltárról, lefeküdtem a padlóra, kezem megérintette a kovakőkockát, tovább kotorásztam, s végre megtaláltam a leplet, amely ugyanolyan hideg és sima volt, mint előbb a kő. Kihúztam, nagy nehezen felálltam, kicsit megpihentem, aztán megigazítottam magamon a leplet, a végét átdobtam a vállamon, és nőni kezdtem.

[1] Vö: vérlele a. m. vérszívó személy, vámpír

Szászi Zoltán (1964, Tornalja)

Költő, író.