Silvester Lavrík: Vasárnapi sakkpartik (részlet)

(részlet)

Anyám már régebben eldöntötte, hogy engem a hülyék intézetébe vagy iskolájába ad be,
beszélt is erről a Mathéfyová tanárnővel, de az próbálta őt eltántorítani egy ilyen lépéstől. A leánykán úgysem lehet segíteni, mondta neki annak idején ez a türelmes asszony. Akárhova adja is be, eszesebb nem lesz, de ha kiszakít egy gyereket a megszokott környezetéből, a gyenge kis eszét az még jobban megviseli, ezt tudom biztosan. A téren történtek után a patikusné asszonyhoz ment az anyám tanácsért. De az elküldte, hogy most nem ér rá, más dolga van. Cirkuszol vele az úr, súgta oda anyámnak a lépcső tetején Marta, és hüvelykjével hátrabökött a válla fölött. A vényező csukott ajtaja mögül leginkább a patikusné asszony magas regiszterekbe csapó orgánuma hallatszott ki, itt-ott a patikus úr zaklatott hangjának ütközve. Anyám meg Marta általában bármiről nyugodtan beszéltek előttem, de amint Balákék valamely veszekedéséről került szó, azonnal csupa beszédes hallgatás lettek. Azt hiszem, azért volt így, mert tudták, hogy én a patikus úr pártját fognám. Hát hogyne. Vitában inkább a férfi pártját fognám, mint a nőét, a patikus urat meg ráadásul szerettem is.

Micsoda patália, sóhajtotta Baláková patikusné asszony, mikor este átjött hozzánk. Felemelte az államat, és azt mondta, nézzek a szemébe. Pont a Štúr százhúsz éves évfordulós ünnepségén kellett ezt csinálnod? A hangja szokatlanul kemény és fáradt volt. De legalább az államat elengedte. A beszédet viszont folytatta, és a hangjában egyre több lett a harag. A szlovák nemzet legnagyobbjainak jelenlétében?! Az egész város szeme láttára?!! És a több ezer idegen előtt?!!! Egyre közelebb hajolt hozzám, keze a csípőjén, és az utolsó mondatnál már egészen hangosan kiabált. Aztán elhallgatott, és nézett rám hosszan, merőn, egyetlen szó nélkül. Olyan tekintettel, mint ahogy annak a rókának a tetemét nézi az ember, amelyik megfújtotta az összes tojót a tyúkólban. És megígérte anyámnak, hogy utánakérdez hamar, melyik lenne az a hülye gyermeknek való iskola, amelyikbe így nagy hirtelen felvennének még engem. Mert az intelligens és lelkiismeretesen buzgó katolikus nők minden igyekezete kárba vész, ha továbbra is megtűrnek maguk között egy olyan szájat és olyan torkot, amelyből maga a pokol büfög fel, tette hozzá, majd távozott, de se a konyha-, se az utcaajtót nem csukta be maga után. Ha nem veszett volna össze az urával, megspórolhattuk volna magunknak ezt a felette kínos látogatást. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy Mária Baláková nálunk járt. Talán ettől zavarodott anyám annyira össze, hogy mikor a patikusné asszony elment, megpróbált megölelni. Nem volt más választásom, meg kellett harapnom. Bár legszívesebben a patikusné asszonyt haraptam volna meg. Nem szerettem, ha kiabált az urával. Kiszaladtam hát az utcára, és mikor utolértem őt a Hlbokán, elkaptam a karját, mindkét kezemmel a számhoz emeltem, és megharaptam őt is. Soha többé nem teszek ilyet. A kecskebőr kesztyűn keresztül finom se volt, hatékony meg végképp nem. Anyám legalább feljajdult és káromkodott, mikor megharaptam, de a patikusné asszonynak a szeme se rebbent. Csak fejbe csapott a szabad kezével, egyetlen szó nélkül. De én nem engedtem, és haraptam egészen addig, míg össze nem ért a fogsorom két része.

Másnap reggel a Baláková patikusné asszony beült a Monsignoréval együtt Herodes automobiljába, és oly elmélyült társalgásba merültek a hátsó ülésen, hogy még csak nem is integettek, mikor elrobogtak. Le a Farskán, aztán jobbra kanyarodtak a Ševcovskára, hogy a Záfortňán és a Štefánikován át elhagyják a várost, el Trencsén, majd Pozsony fele. Baláková asszony volt olyan kedves, hogy vállalta, megérdeklődi, ami nekünk kell, felelte anyám, mikor megkérdeztem, hogy úgy megijedt-e tőlem a patikusné asszony, hogy elment máshova lakni. Elment, hogy keressen valakit, aki ki tudná hajtani belőled ezt a dühösködést. Anyám világéletemben nyíltan beszélt velem, sőt mintha némi örömmel mondta volna, hogy nem vagyok egészséges, hanem talán őrült, de hogy ő gyógyíttatni fog, és ha az sem segít, akkor bead egy intézetbe, ott majd megtanulok kesztyűbe dudálni. Ez megnyugtatott, mert láttam, hogy a dührohamaimmal valóban nem tudnak mit kezdeni a városban. Senkise. Csak az bántott, hogy tönkretettem a patikusné asszony kesztyűjét.

Aki viszont csalódottan tért haza a fővárosból, merthogy Szlovenszkón tizenegy iskolája van a hülyéknek, míg a cseheknél százhárom! Hát miféle viszonyok ezek, miféle igazság, miféle modern ország, dühöngött, fel-alá róva a szobát, le se vetkőződött. Legyen az egész országban azonos a mérce! Hát hogyan tartsunk így lépést Prágával, ha még a szerencsétlen bolondok se kapják meg, ami jár nekik, szónokolta bőszen a patikus úrnak, anyámnak, meg talán nekem is, hiszen megvoltak énnekem a világos pillanataim, és tulajdonképpen több volt belőlük, mint amennyi egy magamfajta bolondhoz illene. A patikus úr csitította a feleségét, de azt nem lehetett elhallgattatni, hiszen hírből sok, időből meg kevés volt; de el volt azért fáradva a patikusné asszony az utazástól, így a maradék szuflájából még sopánkodott egyet, hogy nemcsak hogy nincs a hülyék számára fenntartott szlovák iskolákban jelenleg egyetlen hely sem, hanem hogyha megürül netán valami, tízen is tülekednek oda rögtön. Tiszta szerencse, hogy annyi a bolond minálunk, hogy az egész világba tudnánk belőle adni, hihi, persze csak viccelek, tette hozzá gyorsan, meg még azt is, hogy Csehországba azért talán mégsem visznek át, mert ott egész biztos elnemzetietlenítenének engem. A patikus úr erre megjegyezte, hogy a szlovák bolondokat külföldre kiküldeni bimbózó nemzetünk számára minden bizonnyal beláthatatlan politikai következményekkel járó, súlyos hiba lenne. A patikusné asszony figyelmesen nézte egy darabig a férjét, majd rövid, szigorúan összezárt szájú hallgatás után, melyet a patikus úr arra használt fel, hogy ajánlotta magát, mert be kellett mennie a laboratóriumba megnézni, nem hevültek-e túl a görebjei, más témára siklott át.

Meghívtam egy igazi költőt! Valentín Beniakot, adta hírül anyámnak széles mosollyal, amint az ura mögött csendesen becsukódott az ajtó. Mert olyan ügyesen sikerült megkomponálnom a dolgot, hogy mikor hazafale tart majd Chynoranyból, az édesanyjától Nová Baňába, ahol ő a jegyző, Bánovcén keresztül fog jönni, és nemcsak mint neves poéta lesz a vendégünk, hanem politikai beszédet is fog tartani, hiszen fontos tagja Hlinka Szlovák Néppártjának, sőt hamarosan biztos képviselő lesz belőle. Eljön a Katolikus Nőegylet irodalmi estjére!, zárta le mondandóját a patikusné asszony nagy elégedettséggel, de aztán kissé mégis elkomorult. Csak az a baj, hogy át kell tenni miatta a pénteki rendes összejövetelünket vasárnap késő délutánra, spekulált tovább hangosan. Ez még nem is lenne olyan nagy baj, hiszen mindegy az asszonyoknak, hogy pénteken vagy vasárnap épül-e a lelkük, de nem szívesen hagynám egyedül az uramat a Monsignoréval. A sakkot illetően teljes köztük az egyetértés, halkította bizalmasra a hangját, de hogyha véletlenül politikára terelődne a szó, az nem biztos, hogy jól végződne. Anyám helyeslőn bólogatott, de szólni nem szólt. Nekem úgy tűnt, a patikusné asszony komolyabb támogatást vár tőle az aggályait illetően. Majd én vigyázok a patikus úrra meg a Monsignoréra, ajánlkoztam hát. Előbb mindketten meghökkentek, majd jóízűen nevetni kezdtek. Valahogy majd csak megoldjuk, mosolygott rám az a gyönyörű nő, mikor abbahagyták a nevetést, én meg nem bírtam róla levenni a szemem, mert csak úgy sugárzott az örömtől meg a boldogságtól.

Anička, te elmész szombaton a plébániára, bemutatkozni, mondta hirtelen elkomolyodva, mélyen a szemembe nézve, magasra felhúzott szemöldökkel. Jézuskrisztusszűzmária, jajdult fel anyám, és összecsapta a kezét. De rendesen menjél, időben, mikor a kilencet üti a templomtorony órája, te bekopogsz, érted, folytatta a Baláková patikusné asszony. Mert reggel kilenc órára beszéltem meg, hogy fogad, zárta le a fővárosi utazásról szóló híradást, és most a változatosság kedvéért anyámat nézte merőn. Annak kifutott minden vér az arcából, ahogy azt mondani szokás, bár én nem egészen hiszem ezt el, mert igaz ugyan, hogy anyám elsápadt, és máskor pirospozsgás arca hamuszürke lett, de annyit tudtam én is, hogy a vér nem megy csak úgy el, és hogy talán elég lenne egy kicsit megszúrni a megfelelő helyen, és kiderülne, hogy nekem van igazam, nem holmi népi bölcsességnek, és ebből azt következtettem ki, hogy a népi bölcsesség még annál is megbízhatatlanabb, mint egy olyan személy csenevész esze, aki annyira gyengeelméjű, hogy még a hülyék intézetébe sem veszik fel.

Valóban szép az írásod, dicsért meg a Monsignore,
mikor átnyújtottam neki a papírlapot, rajta a szöveggel, amit diktált; az itteni vidék ludák volt a múltban, és az itteni ludákok nem hódoltak be akkor sem, és nem hódolnak be most sem. Ebben az országban, amelyik éppúgy a miénk, mint a cseheké, a szlovákoknak ki kell vívniuk az őket megillető hatalmat, ki kell vívniuk a jogaikat. De bárhogy legyen is, a kormányzáshoz és uralkodáshoz kizárólag méltó feltételek mellett járulunk hozzá, olvasta, és elégedetten bólogatott saját szavai láttán. Letisztázod, az lesz a címe, hogy Vezető pozícióban a ludák Felső-Nyitravidék, aztán elküldöd a Slovákba. Beleszédültem a gondolatba, hogy nekem is részem lehet egy újság megszületésében.

Szóval te tudsz magyarul?, kérdezte a Monsignore magyarul, miután végeztem a feladattal. Hát persze, vágtam rá az igazságnak megfelelően. Nem találtam furcsának a kérdést, csak anyám tördelte otthon a kezét, mikor hazamentem, és szórul szóra elmeséltem, mi történt a plébánián. Nagyon jó, bólintott a Monsignore, miután biztosítottam róla, hogy tudok magyarul. Ez nagyon jó, mondta, és folytatta is magyarul, hogy figyeljek jól, mert halkabban fog beszélni. Olyan idők járnak, hogy minden oldalon felbukkan valami ellenségeskedés, ezért bizonyos intézkedésekre volt szükség az elmúlt években, nagy személyzetet nem tartok, és

az, amit mégis, színtiszta szlovák, mert minél több az ember, annál több a bűn, meg hát nem is kell belőlük annyi arra az időre, míg én itt megalszom péntekről szombatra, szombatról vasárnapra, vasárnapról meg hétfőre, nem kell énkörülöttem sokat ugrálni, hiszen leginkább a Balákéknál szoktam ebédelni, köszönd meg szépen a Mária nagyságos asszonynak, hogy olyan szép ajánlást adott neked, de ez maradjon köztünk, édesanyádat tiszteltetem, és ő se beszéljen erről másoknak. Szóval csak azt akarom mondani, hogy derék, becsületes emberekkel vettem körül magam, személyesen figyeltem oda rá, hogy helybéliek legyenek mind, akikről tudni lehet, hogy milyenek. A környékbeli falvak nacionalistáinak, teszem azt Zlatníkynak a megbízhatóságát például magam is megtapasztaltam. De jól mutatkozik Uhrovec meg Rybany is, és ez eddig rendben is lenne. Odaadók, szófogadók, de az élet néha meglepi őket ezzel-azzal, és ha nem értik a meglepetést, akkor a maguk módján magyarázzák, aztán meg jön a pletyka, a rágalom, az intrika. Értesz engem, gyermekem?, kérdezte, én pedig az igazságnak megfelelően válaszoltam, hogy nem értem, de megjegyzem, és otthon elgondolkozom rajta. Nem értettem, de nem azért, mert magyarul kérdezte. Azért nem értettem, mert csak bámultam őt, mint a kis Szent Teréz képét, amit az Orol moziban kaptunk. Tizenkétszer láttam a filmet; még anyám sem bírta ennyiszer megnézni ezt a csodás történetet az emberi jóságról. Elmondom rövidebben, köhintett a Monsignore. Bárki kérdezné is, hogyan jutottál ehhez a munkához itt nálam, mondjad azt, hogy édesanyád küldött be az iskolába ajánlásért, és hogy a Mathéfyová tanárnő irányított ide. De elég a beszédből, lássunk munkához.

Aztán dolgoztunk, az elejével sokat kellett magyaráznia, aztán már gördülékenyebben ment. A Monsignore mégis annak örült a legjobban, hogy kiderült, tudok írógépen is írni. A Balák gyógyszerész úrnál tanultam meg, mondtam, mikor csodálkozva pillantott rám. Szerettem gépbe írni a gyógynövény-herbáriumához készített jegyzeteit, magyaráztam meglepő tudásomat. Végül aztán, talán háromórányi folyamatos diktálás után a Monsignore kurtán megköszönte a munkámat, és felszólított, hogy jöjjek a jövő szombaton újra, ugyanebben az időben. És ha szeretnél egy kicsit magyarul olvasgatni, itt vannak a Nyitramegyei Szemle régi számai, mutatott a bekötött folyóiratokra és megsárgult újságok kupacaira az előszobai polcokon. Lapozgass csak benne bátran, ha engem netán feltartóztatnának valahol, vagy el kellene mennem hazulról, bökött aztán az üveges szekrényben sorakozó vaskos, aranyozott gerincű kötetek felé. Ha szeretnél valamit hazulra kölcsönvenni, azt is lehet, csak ne felejtsd el visszahozni. Vidd magaddal az ajánlást is, nyújtotta a takaros betűkkel telerótt lapot, és én ráismertem Mathéfyová tanárnő írására. Nem volt nálam semmiféle tok, meg zsebem se volt, lekapta hát az előszobai polcról a keze ügyébe kerülő legelső régi újságot, félbehajtotta, és becsúsztatta az ajánlást a megsárgult lapok közé. Tisztelettel megköszöntem, elköszöntem és elmentem.

Amint kiértem a kapun, sírva fakadtam. A Farskán nem járt egy lélek se, majdnem dél volt már, a templomtoronyból hallani lehetett azt a zsuh-zsuh hangot, ahogy a meglódulófélben lévő harang sóhajtásra bírja a levegőt, bár a Föld magva által lefelé húzott szíve még mozdulatlanul csüng az egyre dagadó örvény közepén, miközben az én szívem majd kiugrott a helyéről, annyi váratlanság történt velem ezen a szombati délelőttön, hogy mikor jött az első kondulás, elsírtam magam, és a könnyeim egyenesen a bizonyítványra hullottak, amely igazolta, hogy minden szempontból alkalmas vagyok ennek a munkának a végzésére, tekintve, hogy nem csupán bírom az anyanyelvemet a szükséges színvonalon, hanem ortográfiai kérdésekben is felkészült vagyok, valamint a rám bízott feladatokhoz mindig felelősségteljesen állok hozzá, azokat rendesen elvégzem, elkötelezett híve vagyok demokratikus országunk eszméinek, valamint a nemzeti öntudatot illetően is példás leánya vagyok a csehszlovák nemzet szlovák ágának.

A Szentatya, XV. Benedek intervencióját követően értesülhettünk Wilson elnök békeközvetítő missziójáról,
olvastam anyámnak a hazahozott magyar újságból. Ő azonban szokása szerint csak hallgatott, de nem hallott engem. Igaz, nem szólt semmit, és nem is szólt rám, de láttam a konyhaablakon át a messzeségbe fordított arcán, hogy lelke és gondolatai még távolabbra kalandoztak a testétől, mint az én eszem szokott. Október végére, november elejére teszik a háború végét, folytattam mit sem zavartatva magam, mert élveztem a magyar nyelv hangzását. Ezt a hírt kétkedve fogadjuk, folytatta a szerző, bár senkinek sem lenne ellenére, ha megvalósulna. Soha nem töltötte még el az emberi szívet ily mély és őszinte vágyakozás a béke iránt. A meghatározhatatlan üresség, amely egyszeriben felbukkant az életünkben, olyan teherként telepszik az emberek gondolataira, hogy kiszorítja onnan teljesen a reményt. A félelem és rettegés, a vér szaga és az iszonyodás a hulláktól, a pusztulás és öldöklés – kereshetünk, és még inkább találhatunk-e ebben a körben friss, lélekvidító, életteli jókedvet? Az életben maradás ösztöne oly elemi erővel buzog fel, hogy félresöpör minden rokoni érzést, tönkreteszi a legnemesebb emberi viszonyulásokat. Tiszo József tábori segédlelkész, 1915. szeptember 29. A keleti fronton írott hadinaplójába a következőket is feljegyezte: Parasztruhát vásárolok a legkülönbözőbb színekben, és ha nem használom fel itt, akkor hazaviszem, kellemes emlékeképpen a galíciai és orosz télnek. Hogy lehet azt túlélni, ha az ember ilyen messzire kerül otthonról, kérdeztem anyámat, miután belenéztem a bátyám után maradt iskolai atlaszba. Mit mondtál?, kérdezte anyám, én pedig nem ismételtem meg a kérdést, mert nem akartam őt feldühíteni.

Anyám viszont megismételte a sajátját, így kérdeztem inkább valami mást. Hogyan lehetett a Monsignoréból bánovcei plébános, ha egyszer olyan messze volt innen? Anyám vállat vont, és arról kezdett beszélni, milyen más volt minden a Nagy Háború előtt, hogyan szeretett bele az én semmirekellő apám, hogyan törte össze a szívét, és hogyan csatlakozott aztán a szocialistákhoz a Dubček nevű cimborájával, aztán hogyan hagyta őt magára a két gyerekkel, és tűnt el valahol Amerikában, ekkor már kiabált, aztán sírva fakadt, aztán lecsillapodott, aztán bámult ki megint az ablakon. A kérdéseimről teljesen elfeledkezett. Nem vártam meg, míg kiabálni kezd újra, szórul szóra ismertem a kifakadásait, meg azt a pusztító ürességet, ami a szemébe ült a végén. Fogtam magam, és kiszaladtam az utcára, hiába kiabált utánam, nem néztem hátra, nem álltam meg.

Anyám azt mondta, hogy a Monsignore a Nagy Háború előtt, még ifjú káplánként győzte összeadni Janko Jesenský írót és jegyzőt Július Botto, a nagy pánszlávista leányával, feleltem a patikus úrnak, mikor megkérdezte a vényezőben, miért érdekel, hogy lehet azt túlélni, ha az ember messzire kerül otthonról. Ez még kilencszáztizenháromban volt, magyarázta türelmesen, aztán tovább törte a rézgálicot a porcelánmozsárban, de én láttam rajta, hogy szívesen tér vissza azokba az időkbe. És csak aztán, tizennégyben tört ki a Nagy Háború. Július Botto elsősorban azzal tűnt ki, hogy történészként minden figyelmét Ľudovít Štúr személyére és munkásságára fordította, kapcsolódott be a diskurzusba a patikusné asszony.

Észre sem vettem, hogy bejött a vényezőbe. Milyen kár, hogy nem érhette meg ezt a napot, sóhajtott, és a templom mögötti téren álló szoborra mutatott. Befejezték, felavatták… Háromnegyed éves késéssel, vigyorodott el a patikus úr, fel sem tekintve a munkájából. De befejezték, hangsúlyozta immár emeltebb hangon a patikusné asszony. Komoly elégtétele ez a vidék lakóinak vallási és nemzeti érzületük terén, tette még hozzá, miközben meghatottan nézett kifelé a vényező nyitott ajtaján meg a patika kirakatán át a térre.

Pont arra nézel, ahol a deszkafal mögött hosszú heteken át építgette a romantikus-nacionalista beállítottságú Kurtha professzor és  a nagytiszteletű Monsignore idealista vágyakozásának eleget téve az a pozsonyi Pospíšil nevű szobrász a kissé darabosra szoborított, ám egyébként hibátlan mását a neves goethei pillanatnak, utánozta a patikus úr a feleségét azon a hangon, amit az a keresztény nőegyleti gyűlésekről hazatérve szokott használni. Nekem egy ilyenfajta kommentár a patikusné asszony önmeghatódásához sosem jutott volna eszembe. Soha életemben nem voltam annyira szabad ott belül és annyira bátor, hogy olyan szavakat mondjak, amelyekhez nem volt megélt valóságom. A patikus úrnak viszont igen, és fel se emelte közben a tekintetét a rézgálicos mérőedényből. Harminchatban fogyott belőle bőven, a bánovceiek részint incifinci szőleiket gondozták vele, részint pedig olyan betegségek gyógyítására használták, amelyekről tisztességes bánovcei polgár még suttogva se beszélt. Nem beszéltek, csak nagy mennyiségben vásárolták a kúrálásukhoz szükséges szert a Balák-patikában.

Július Botto nem érdemli, hogy erőfeszítéseinek eredményéről ilyen tiszteletlenül beszéljünk, rótta meg a férjét a patikusné asszony. De drágám, hol itt a tiszteletlenség, csitította egyből a patikus úr. Le a kalappal előtte. Szépséges felesége kissé elbizonytalanodott, mivel a hangnem és a tartalom is rendben volt, csak épp nem passzoltak a patikus úrhoz. Hiszen a Štúr-emlékmű felállításának ötlete tőle származik, Botto professzor úr éppen azzal érdemelte ki a kemény üldöztetést az Apponyi-féle oktatási rendszer által, hogy még a Monarchia idején, Štúr születésének századik évfordulójára erőltette volna a legnagyobb szlovák szobrának emelését. Hisz mondom, le a kalappal… Nem fejezte be. Csapódott az ajtó. Észre se vettük, mikor és miért döntött a felesége a váratlan távozás mellett. Nemzetileg öntudatosnak lenni akkor, folytatta a patikus úr, mikor ez sok esztendei tömlöccel járhat, mégiscsak más, mint nacionalistának lenni akkor, amikor ez a divat. Csakhogy közbejött a Nagy Háború, és háborúban nem szokás emlékműveket állítani, ráadásul a háborúnak nem lett se oly gyorsan, se oly büntetlenül vége, mint azt mindenki várta. Vagyis Botto professzor úr ötlete, hiába több mint negyedszázados, egyszeriben pont jól jön nekünk, hát nem igaz, kacsintott rám a patikus úr, mikor a felesége távozása után elmondta mégis ezt a régi históriát. Az emlékmű felállításával nem néhány hónapot, hanem néhány évtizedet késtek, ötlött fel bennem, így ezt a rend kedvéért hangosan ki is mondtam. A patikus urat igencsak elszórakoztatta az én számodozásom. És lenne itt még egy közkeletű apróság, lépett ki a patikus úr a pult mögül, hogy elmenjen egész a térre néző ablakig. Jesenský sógora soha nem egyezett volna bele, hogy a bánovceiek olyan helyen emeljenek szobrot Štúrnak, ahol a középkor óta a városi pellengér állt. Pellengér?, meresztettem tágra a szemem. Pellengér, bólintott a patikus úr. Szégyenpad.

Mészáros Tünde fordítása

*   A regény szlovákul a Dixit Kiadó gondozásában jelent meg Nedeľné šachy s Tisom címmel 2016-ban; a magyar fordítás kiadását 2020 szeptemberére tervezi a budapesti L’Harmattan Kiadó.