Soltész Béla: Kulturális körutazás Latin-Amerikában III. / Tömeghit és titkos kultuszok

Fotók: Soltész Béla

 

Tömegek hite, hívők tömege

 

„Latin-Amerika a legkatolikusabb kontinens” – hallani gyakran. Való igaz, hogy a világ katolikusainak közel 40%-a él a Mexikó és a Tűzföld között húzódó régióban, és a hivatalos adatok szerint a latin-amerikaiak csaknem háromnegyede vallja magát a római Anyaszentegyház követőjének. Ez jóval magasabb arány, mint Európában, ahol az összes lakos kevesebb, mint egyharmada követi a katolikus hitet. A két legnépesebb katolikus ország – Brazília és Mexikó – Latin-Amerikában található, és még Kolumbia is befért az első tízbe. Amióta Ferenc pápa személyében latin-amerikai főpap ül Szent Péter trónján, a katolicizmus és Latin-Amerika különleges kapcsolata – ami a vakbuzgó konkvisztádorokkal és a kegyetlen inkvizítorokkal vette kezdetét, mára azonban elválaszthatatlanná vált a helyi kultúrától – minden korábbinál látványosabb.

Az önbevallás persze más, mint a valóságos hit. Európában gyakori, hogy valaki csak a nagyobb ünnepeken jut el templomba (vagy még akkor sem), a népszámláláson mégis büszkén egyik vagy másik felekezet tagjának vallja magát. Ehhez képest a latin-amerikai vallásosság jóval intenzívebb – csak éppen nem feltétlenül úgy zajlik, ahogy Rómában elképzelik. Maga Ferenc pápa is sokszor okozott megrökönyödést a Vatikánban, elődeinél jóval közvetlenebb stílusával, illetve amikor felvetette, hogy Amazóniában a paphiányt a cölibátus ideiglenes feloldásával lehetne csökkenteni, vagy pedig amikor rehabilitálta a híres nicaraguai papköltőt, a nemrég elhunyt Ernesto Cardenalt, aki élete egy szakaszában kommunista gerillaként tevékenykedett, mert a polgárháború viszonyai között ezt látta az Istennek tetsző útnak, szemben a katonai diktatúra álszent elnyomásával.

A latin-amerikai katolicizmus egyik leginkább szembeötlő tulajdonsága az a tömeges, közvetlen és népi vallásosság, ami többezres misékben és körmenetekben, naiv művészek által pingált szentképekben és fogadalmi ajándékokban ölt testet. A legnagyobb búcsújáró komplexum például, ahová utazásaim során eljutottam, nem is a méreteivel (vagy azzal, hogy úgy néz ki, mint egy gigantikus vasútállomás), hanem a hétköznapi emberek által otthagyott szimbolikus tárgyak iszonyú tömegével ejtett zavarba. A brazíliai Aparecidában található bazilika belsejében negyvenötezer ember fér el, az alagsorában pedig egy bevásárlóközpont és egy kórház üzemel. Sőt, van ott egy tévéstúdió is, ahonnan a szent hely saját tévéállomása, az Aparecida TV sugározza vég nélkül a vallásos műsorokat.

Az alagsori boltok közül jó néhány árul viaszból készült testrészeket: kezeket, lábakat, fejeket, melleket, péniszeket, szíveket, veséket, tüdőket. Ezeket a hívek a szentély arra kijelölt részén az égő gyertyák közé helyezik, és amíg a viasz elolvad, az adott testrész csodás gyógyulásáért könyörögnek. A falakon sorakozó több ezer hálálkodó márvány- vagy fémtábla tanúsága szerint a fohászok gyakran találnak meghallgatásra. Mások házasságért vagy gyermekáldásért imádkoznak: különösen hatásos a szentélynek az a része, ami a padlótól a plafonig kisgyerekek igazolványképeivel van beborítva, akik – legalábbis a szüleik szerint – az Aparecidai Miasszonyunk közbenjárásának köszönhetik a születésüket.

 

Mesztic és Mulatt Máriák

 

Ez a Szűz Máriához kapcsolódó tömeges, népi hit egyébként szinte minden latin-amerikai országban létrehozta azt a „nemzeti” Mária-kegyhelyet, ahol a hívek a fentebb leírtakhoz hasonlóan könyörögnek gyógyulásért, gyerekekért vagy akár szakmai sikerekért. Ezek a búcsújáró helyek – az argentínai Luján, a bolíviai Copacabana, a dominikai Altagracia, a kolumbiai Las Lajas, a kubai El Cobre, a mexikói Guadalupe, a paraguayi Caacupé vagy a venezuelai Coromoto – a katolikus hit mellett a nemzeti összetartozást is szimbolizálják.

Amint arról már korábban is szó esett, a latin-amerikai nemzeti és kulturális identitásokban a sokáig elnyomott indián és/vagy afrikai hagyomány is kitörölhetetlenül jelen van. Ez a szubsztrátum pedig újra és újra előtör a „hivatalos” katolicizmus felszíne alól. Akár Szűz Máriáról, akár egyes szentekről van szó, a hozzájuk kapcsolódó népi vallásosság szokásai láttán gyakran merült fel bennem a gyanú, hogy itt valami mélyebb, ősibb dologról van szó – olyan rítusokról, amik az erőszakos keresztény hittérítés előtti világból maradtak fenn. És általában nem is tévedtem.

Az aparecidai Szűz Mária például feltűnően sötét, majdnem fekete színű. A legenda szerint egy folyóból került elő a szobrocska, és a színe miatt hamar népszerű lett a környék ültetvényein robotoló, Afrikából elhurcolt rabszolgák között, akik a szobor láttán egy afrikai istenségre, a jorubák által tisztelt Oshun anyaistennőre asszociáltak. Ráadásul egy szökött rabszolga, miután az urai elfogták, a szobor előtt fohászkodott kegyelemért, és csodálatos módon lehullottak a bilincsei. Ez a hivatalosan sokáig el nem ismert, mégis köztudott csodatétel különösen kedveltté tette az aparecidai búcsújáró helyet az afro-brazilok körében. (Érdekes adalék, hogy a kegyhely egyik papja világosabb árnyalatúra festette a szobrot, de természetesen a hívek egyből észrevették a változást, és helyreállították a Szent Szűz sötét bőrszínét.)

Hasonló történet a Mexikóban tisztelt Guadalupei Szűz Máriáé is, csak ott nem az afrikai, hanem az indián hagyomány él tovább a katolicizmus köntösébe bújva. A Mexikóváros északi részén található Guadalupe arról híres, hogy ott jelent meg először Szűz Mária az Újvilágban – ráadásul egy indiánnak, Juan Diegónak, akit persze kinevettek a papok, de aztán a további csodás megjelenések nyomán mégis jobb belátásra tértek. Az indiánok ráadásul a jelenés helyéből és körülményeiből azt a következtetést vonták le, hogy a Szűz azonos Tonantzinnal, az azték mitológia anyaistennőjével (az ő lerombolt temploma mellett történtek a csodák); a Guadalupei Szűz kultusza tehát nagyban segítette az indiánok keresztény hitre térését.

A Guadalupei Szűz kultusza egyébként annyira beleivódott a mexikóiakba, hogy a képe az 1810-ben kezdődő függetlenségi háborúban a felkelők zászlóin is megjelent, és a mai napig sem hiányozhat egyetlen buszból vagy taxiból sem, hogy vigyázzon az utazókra. A mexikói néplélek egyik gyönyörű megnyilvánulása a Metró Szüze (La Virgen del Metro) Mexikóvárosban, ami úgy keletkezett, hogy egy nagy eső után beázott az egyik metróállomás peronja, és a falon a nedvességfoltok között egy hitbuzgó utas felfedezte a Guadalupei Szűz karcsú alakját. Bár a jelenés szerintem eléggé amorf, és kell némi fantázia a hasonlóságok észrevételéhez, a hatóságok mindenesetre kiemelték, és építettek neki egy szentélyt a metró kijáratánál, ahová a jámbor metrózók elhelyezhetik a virágaikat, gyertyáikat és kis cetliken a könyörgéseiket.

 

A kulcsszó: szinkretizmus

 

Ahogy az aparecidai és a guadalupei történetből is látszódik, a vallásos rajongás jelentős részben onnan ered, hogy a hívek összekötötték a katolikus szimbólumokat az elnyomott indián vagy afrikai vallási hagyományokkal. Az ősi rítusok fennmaradásának záloga pedig a gyarmati időkben, az inkvizíció árgus tekintetétől kísérve az volt, hogy az indiánok és az afrikaiak „szinkretizálták” a vallásukat a kereszténységgel. Ez a vallástudományi szakkifejezés azt jelenti, hogy valaki a saját hite egyes elemeit megfelelteti egy másik hitvilág hasonló elemeinek.

A katolikus egyház ugyanis szemet hunyt afölött, ha a feketék és az indiánok – a katolikus formaságok betartásával – titokban megtartottak bizonyos ősi szokásokat. Az így létrejött szinkretista kultuszok közül a legkidolgozottabbak a már említett afrikai (joruba) hitvilágra épülők voltak, mint például a kubai santería, a brazil candomblé vagy a haiti vudu. Ezek a kettős kulturális kódrendszerek a joruba istenségeket egy az egyben megfeleltették a katolikus szenteknek, és ezek után a katolikus szentekhez kötődően végezték el azokat a rítusokat, amiket korábban az egyes istenségek tisztelete követelt meg.

A nap mint nap megalázott afrikai rabszolgák és indián parasztok spirituális egyensúlya helyreállt a rítusoktól. Bár a katolikus papok nem értették igazán, hogy Szent György napján a Nyugat-Afrikából elhurcolt rabszolgák miért öltöznek zöldbe, miért lengetnek machetéket, miért rágnak szét egy szivart, miért öntenek rumot a földre, és miért gyújtják meg – végül is egy katolikus szent szobra előtt csinálták, a neve napján, úgyhogy inkább nem firtatták a dolgot. Évszázadok kellettek, hogy európai antropológusok komparatív kutatások során visszafejtsék azt, amit a nyugat-afrikai rabszolgák utódai mindig is tudtak, csak épp nem árulták el a fehéreknek: hogy Szent György képében Ogun háborúistennek mutatnak be áldozatot.

Kubában történt, hogy a szállásadóm (akit történetesen Jesúsnak hívták, a feleségét pedig Maríának), elmesélte, ki látható a házioltárban. – Szent Lázár – mondta Jesús – a mozgásszervi megbetegedések védőszentje. – Az egyik lányom csípőficammal született – mesélte. – Harmincegy műtéten esett át, de nem javult az állapota. A harminckettedik műtét előtt az orvos annyira félt – tette hozzá –, hogy a kórház hátsó kijáratán át közlekedett napokig, mert tudta, hogy a kapuban várom, hogy a műtét esélyeiről kérdezzem. És akkor fogadalmat tettem Szent Lázárnak, hogy adományozok egy nagyobb összeget a templomának, meg építek neki egy oltárt a házamban.

– Hívtam egy javasasszonyt is – folytatta Jesús – hogy végezzen el egy rituálét. Ez ilyen népi dolog, tudod, nem papok csinálják, hanem csodatevő erejű javasasszonyok. A rituáléhoz kellett szivar, rum, meg többféle élelmiszer. Mindent beszereztem, csak a guavazselé hiányzott. Ez egy tipikus kubai édesség, de akkoriban hiánycikk volt, sehol sem lehetett kapni. És a javasasszony azt mondta, hogy így nem lehet megcsinálni a rituálét. És én már biztosra vettem, hogy a lányom meg fog halni. De a műtét előtti éjjel becsöngetett egy ismeretlen asszony, aki guavazselét árult. Azonnal megvettem tőle az egész kosár zselét. Furcsa volt, Kubában nem nagyon vannak utcai árusok – nincs mit árulni –, úgyhogy azt hiszem, a Jóisten küldötte volt, álruhában. Rohantam a javasasszonyért, hajnalban megcsináltuk a rituálét, másnap pedig a műtét olyan jól sikerült, hogy az orvos sem értette. – Csoda történt – mondta. A lányomnak azóta már két gyereke van, rendesen tud járni, én meg megépítettem ezt az oltárt, és mindig teszek mellé szivart meg rumot Szent Lázárnak. Mert azt szereti.

A szentnek történő rum- és szivarajándékozás persze nem egy kifejezett katolikus szokás, és valóban, alighanem Babaluaye, a joruba hitvilág gyógyító istene is részes a dologban, aki a santería szerint Szent Lázárnak feleltethető meg. És a fentebb említett kubai Mária-kegyhelyen, El Cobréban sem annyira csak a szent szűzről szól: az Oshun anyaistennővel való megfelelés az oka, hogy a kubaiak mindenféle szerelmi és szexuális kívánságukkal a Cobrei Miasszonyunkhoz fordulnak, adott esetben a vonatkozó szerveket ábrázoló szobrocskákat helyezve az oltár környékére, amit alighanem El Cobrén kívül nem sok más keresztény bazilikában mernének megtenni.

 

A maja alvilág-isten cigarettára gyújt

 

Nem csak az afrikaiak, hanem az indiánok is igyekeztek életben tartani a saját istenségeiket. Guatemalában például az Atitlán-tó környéki maja indiánok körében nagy tisztelet övez egy fából készült szobrot, amely a Maximón névre hallgat. A neve Maam, a maja alvilág-isten, és Simon (tehát Szent Péter), a katolikus egyház alapítójának nevéből olvadt össze. A legenda szerint Maximón egy gonosz istenség, aki minden asszonyt elcsábított. A férfiak, amikor rajtakapták, dühükben machetével levágták a kezeit és a lábait, és csak azután jöttek rá, hogy kivel van dolguk. Ettől szörnyen megijedtek, és mi mással próbálták volna meg kiengesztelni, mint tömény szesszel és cigarettával.

Maximónnak ma több maja indián faluban is van szentélye, de a szentélyek nem állandók, hanem minden évben más család házában építik fel. A húsvét előtti napokban, apostolok és szentek szobrai kíséretében végigviszik a szobrát a településen, hogy aztán az új helyére kerüljön. Maximónt vendégül látni hatalmas megtiszteltetés, illetve kiváló bevételi forrás: a család férfitagjai ugyanis egy éven keresztül semmi mást nem csinálnak, csak fogadják a híveket, beszedik tőlük a pénzt, égő cigit raknak Maximón szájába és időnként meglocsolják rummal.

A Santiago Atitlán nevű faluban a látogatásom idején Maximón egy elég szegényes környéken lakott, egy szürke, vakolatlan garázsban. Az engem kalauzoló indián, aki némi pénzért elvezetett a szentélybe, elmondta: most éppen szertartásra készülnek, mert egy gazdagabb falubeli épp vegyesboltot nyitott, és azért fohászkodik, hogy jól menjen az üzlet.

A szentély közepén egy széken ült Maximón, és annyira be volt bugyolálva mindenféle színes szalagokba, hogy nem látszott, van-e keze és lába. Kétoldalt két csíkos rövidnadrágos férfi ült, az egyik meggyújtotta a cigit, belerakta az istenség szájába, aztán a rumosüvegből löttyintett egy keveset a színes szalagokra. A másik gyertyákat gyújtott, és mértani alakzatot rakott ki belőlük a földön. Aztán énekelni kezdtek, a vegyesbolt-tulajdonos imádkozott, a háttérben pedig egy üvegkoporsóban egy halott Jézus feküdt, körbetekerve egy csomó villogó és zenélő karácsonyfaégővel, amik a Jingle bells-t játszották csipogó hangon. A cigi után Maximón szivart is kapott, és még tömjént is gyújtottak, majd amikor az ablaktalan garázsban már szinte semmit sem lehetett látni a füsttől, a szertartás véget ért.

Megkérdeztem a vezetőmet, hogy vajon mit szól ehhez az egészhez a katolikus egyház. Ellenzik, mondta, de kapnak ők is az adományokból, úgyhogy az ellenállásuk nem túl heves. És attól sem kell félniük, hogy a hívek elpártolnak tőlük: azok, akik Maximónt itatják és szivaroztatják, vasárnap éppúgy eljárnak misére, mint mindenki más.

Sőt, amikor benéztem a katolikus templomba, az újszövetségi témájú fafaragások mellett láttam egy olyat is, amin Maximón pöfékel az előtte térdelő indiánok társaságában.

 

Az orixák titkos megidézése

 

Már a kubai Szent Lázár és a guatemalai Maximón esetében is rezgett a léc, hogy vajon mennyire fér még ez bele a kereszténységbe, a brazíliai candomblé-szertartás esetében viszont már teljesen biztos voltam benne, hogy nincs az az agyafúrt szinkretista, aki ezt kimagyarázza. A joruba vallás legfontosabb rítusát, az orixák (istenségek) zenés-táncos megidézését sehogy sem lehetett katolikus szentmisének álcázni. Az afrikai rabszolgák emiatt a város szélén levő házakban vagy telkeken (terreiro) találkoztak, ahol titokban végezték el a rituálét. Ennek lényege, hogy hosszas dobolással és tánccal az orixákat „meghívó” hívők transzszerű állapotba esnek, aztán „beléjük száll” az adott orixá. Ez a szertartás az 1970-es évekig be volt tiltva Brazíliában, és még mindig elég sok előítélet övezi, ami miatt a hívek meglehetősen bizalmatlanok. Turista csak vezetővel látogathat meg egy candomblé-szertartást, így amikor Salvador da Bahiában jártam, én is szert tettem egyre.

A Josué nevű srác kocsival vitt ki a terreiro-hoz, nem sokkal sötétedés előtt. Dísztelen, földszintes, fehérre meszelt ház előtt álltunk meg, amin kívülről egyáltalán nem látszott, hogy ez a salvadori candomblé-szentélyek közül az egyik legfontosabb. – Ez itt az Alaketu terreiro, 1638-ban alapították – mondta Josué. – Három és fél évszázadon keresztül működött illegalitásban.

A padokon már ott ültek a hívek, balra a férfiak, jobbra a nők, mindenki az előírásnak megfelelő fehér felsőruhában. Volt pár külföldi is, akik hozzám hasonlóan a leghátsó sorokban ültek le. Aztán elkezdődött a szertartás. Elöl, középen ült egy idős asszony, a babalorixá, aki a szertartást vezette. Bejöttek a táncosok és a dobosok, elkezdődött a zene és a tánc, és talán negyven perc is eltelt, amíg a doboláson és a táncon kívül nem történt semmi.

Aztán egyszer csak az egyik táncos megtántorodott. Két férfi lépett hozzá, de nem úgy, mint akik megijedtek, hogy baj lesz, hanem mint két rutinos, szakszerű mozdulatokkal segítő betegápoló. Hátrakísérték a táncost a terreiro hátsó részébe, amelynek elfüggönyözött ajtaja előtt ült a babalorixá. Aztán egy másik táncossal ugyanez történt. Aztán egy harmadikkal. Sőt, a padokon ülő hívek közül is valaki majdnem a földre bukott: a mellette ülő férfiak kapták el, aztán kikísérték előre, a táncosokhoz. Mellettem is elhaladtak: fiatal fiú, csukva a szeme. A babalorixá biccentett, a fiút bevitték hátra.

Rájöttem, hogy elkezdtek megérkezni az orixák. Borzongató érzés volt. Néztem körbe, de mindenki rezzenéstelen arccal ült. Furán éreztem magam, mert bár nem ittam semmit, az egy órája tartó monoton dobszó miatt mégis olyan volt, mintha egy kicsit elhomályosult volna a tudatom. Úgyhogy hiába mondogattam magamnak, hogy én ebben az egészben voltaképpen nem hiszek, az újabb és újabb orixák érkezése egyre nagyobb rémülettel töltött el.

Aztán egyszer csak vége lett a dobszónak, és az emberek kimentek a terreiro elé, mintha csak szünet lenne a színházban. Josué gyorsan elmondta, hogy most öltöztetik fel az orixák által megszállt embereket a szent ruhákba, és hamarosan folytatódik a szertartás. Visszaültem a helyemre, újra megkezdődött a dobolás, és kijöttek a táncosok – ezúttal már teljes ornátusban. Mindenki annak az orixának a ruháját viselte, amelyik a testébe költözött. Ott volt Ogúm, Oxossi, Iemanjá… a szemüket csukva tartották, mégsem ütköztek egymásnak, pedig kicsi volt a hely. Olyan természetességgel kerülgették egymást, mintha látnának, és nyoma sem látszott rajtuk a fáradtságnak, még az idősebbeken sem. Ha valaminek, hát ennek meg kellett győznie arról, hogy itt valami rendkívüli történik.

– Hogy csinálják? – kérdeztem Josuét.

– Megszállta őket az orixá, és az lát meg mozog helyettük.

– De tényleg, hogy csinálják?

– Tényleg megszállta őket az orixá.

Ennyiben maradtunk. Elfogadtam, hogy csodát látok. Ültem még egy darabig, zavarodottan, aztán Josué fészkelődni kezdett. – Maradhatunk még, de már nem fog más történni – mondta. – Csak a zene meg a tánc.

Bólintottam. Eszembe jutott, hogy talán épp akkor fog csak igazán érdekes dolog történni, amikor a hozzám hasonló hitetlenek elhagyják a terreiro-t.

De ezt, a dolog lényegéből következően, soha nem fogom megtudni.

 

 

Soltész Béla (1981, Budapest)

Író, társadalomkutató. Kötetei: Clandestino – Egy év Latin-Amerikában (útleírás), Rabszolgasors (regény), Inbox (novellák), Hátizsákkal Brazíliában (útleírás). Előkészületben: Eldorádótól az Antillákig (útleírás)