Polgár Anikó: „Vizet hozunk, pohár nélkül”

N. Z. Kunstkamerájának olvasása közben

Pillanatok, melyekben a tárgyak elveszítik működési funkciójukat. Tárgyak, melyek nem maradnak meg az embertől kapott rendeltetési keretek között. Elveszítenek formát, állagot, halmazállapotot. A szöveg szublimációja zajlik előttünk, szilárdból folyékonnyá, majd légneművé lesz, aztán visszafordul a folyamat: visszafojtott lélegzettel figyeljük, ahogy a gáz egyszer csak szétfolyik a papíron, aztán megszilárdul, megmerevedik.

A betűk nem rezgő részecskék, nem fagynak be a vers szilárd keretei közé. Inkább „kulcsok, amelyeket csak újabb kulcsok nyitnak”. Kulcsokat kapunk, de mihez? Nem látszik, a kulcstól a zár, a zártól az ajtó. Nem lehetünk benne biztosak, most nyitották-e ki előttünk valamelyiket, s most invitálnak-e egyre beljebb, a sokszor nyitott ajtón keresztül az apró, mégis a tágasság érzetét keltő szobákba, vagy ellenkezőleg, épp most zárult-e be valamelyik, vagy sorra mindegyik, s mi kirekesztetünk, idegenként, idegenkedve, elidegenítve.

Egyszer úgy érezzük, szabad a mozgás valamennyi formája, ugrálhatunk, lépkedhetünk, úszkálhatunk, lebeghetünk a jelentések között, négykézláb vagy kiegyenesedve járhatunk, lassan vagy tempózva, máskor meg bilincsekként kattannak ránk a versek, lefognak, lebénítanak, alighogy belekezdünk az olvasásba. Poétikai és egzisztenciális börtönökkel szembesülünk: „Fogantatásakor lánccsörgés hallatszott az anyaméhben.”, „Születéskor rögtön belecsúszott a négy bilincsbe, láncokba és fém fejszorítóba, amelyeket anyja tartott a lába közé.”

Olyan ez a verskötet, akár egy kolloid: apró, könnyű részecskék lebegése, levegőbuborékok folyékony anyagban. Egy szuszpenzió, amelyben a lebegő részecskék soha nem ülepednek le, mindig mozgásban maradnak. Az összetevők könnyen szétválaszthatók, látszólag függetlenedtek egymástól, néha viszont váratlanul egymásba érnek, egybenőnek, összekapcsolódnak. A szövegek apró kis csomagok, összegöngyölve, leragasztva, forgathatod őket, rakosgathatod, nem találod a masni végét, nem elég a körmöd, hogy kivájd a csomagolópapírt, beletörik az ollód is. Tárgyszerűek, merevek, saját alakkal, térfogattal, élettelenül, mégis testnedvek dőlnek belőlük, ha beléjük mélyesztesz egy kést.

Mintha a gondolatokat belenyomkodnák egy-egy apró palackba: az olvasó nyitja a dugót, már nem nehezedik a versre akkora nyomás, durran az egész, mint egy pezsgősüveg, ugrálnak a nyakunkba meg a ruhánkba a felszabadult buborékok. Mondatok összehajtogatva, egymásra rakva, begyömöszölve sűrűn egy-egy zacskóba, táskába, szekrénypolcra. Elég a zacskóról leszedni a zsinórt, a táskának felkattintani a peckét, szélesre tárni a szekrény ajtaját.

Híg és könnyen folyó anyagok vagy nehezebben mozdulók, viszkózusak: szétcsurgó, forró aszfalt, itallá olvadt nyelv, magzatvíz, eső, nyál, olvadó jégcsap, vér, vizelet, ondó, vodka, táguló folyó. Hideg hó helyett izzó korom.

„A hal vízbe írt regénye, a madár levegőbe húzott betűi, idézetek.” Minden élő lény a saját közegébe írja bele létét. A gépek közege az ember: A gépek az emberi testre írnak. „A klaviatúra regényt gépelt az ujjbegyére.” „Amikor beszélt, fúrógéppel fúrta magába a szavakat.”

Ki beszél ezekből a szövegekből? Néha mintha egy kamera pásztázná végig a tájat vagy az ember szűkebb környezetét, egy narrátorhang pedig kommentálja a látványt. A vizualitás szavakba kódolódik át. A kamera beközelít egy-egy részletet, pl. egy repedést a ház falán (a látvány sugallja a megfordított perspektívát, a vers mint egy magyarázó képaláírás azt bizonygatja, hogy nem a házfal repedt meg, hanem a ház maga „épült a repedés köré”). A fa alatt levelek hevernek, de ha megfordítjuk a képet, fent a levelek, sűrűn egymásra rakódva, s alattuk a fa, fejjel, lombbal, ágakkal lefelé. A látvány maga is mintha photoshopban készült volna: a falba ütött szög mögül kiretusálható a fal (marad a „szög, félrehajtott fejjel, a levegőbe ütve”), a levelek alól is eltüntethető a fa.

Nem mi költöztünk a lakásba, hanem a lakás nőtt körénk. A fogsor közelről olyan, mint a zongora billentyűi: a fogak fehérek vagy feketék. Az ajtó is egyedül maradt az ürességben, letörlődtek mellőle a falak, eltűnt a ház: egy nyílászáró, amely nem használható rendeltetésszerűen, nincs is rendeltetés, a dolgok nem rendeltetnek, nem rendelődnek alá semminek, a rend, ha volt is, kifordul önmagából. Fejjel lefelé nyílik a virág, gyökerei a levegőben. Könyvek helyett csak könyvborítók sorakoznak a polcokon.

Az írás a papír belsejében reked, láthatatlanul. Megcserélődik fönt és lent, kint és bent, -ban/ben és -on/en/ön, kicsi és nagy. A repülőgép alatt zsugorodik a föld, le is törölhető. Vagy vele törölhető le más, mint egy zsebkendővel, amit kidobtak a gép ablakán. Miért ne lenne össze-vissza dobálható? Egy hatalmas virág miért ne nőhetne át egy porhanyós, puha, csupa agyag földgolyót? Ugyanaz a folt közelről, kézbe véve egy kis szőlőlevél, föntről, egy légi felvételen egy temető: egy szőlőlevél alakú zöld folt a város térképén. Néha csak a narráció, a beszédpozíció változik, egyszer a kameraszem mutatja, a személytelen beszélő kommentálja („Egy pohár víz pohár nélkül.), máskor a többes szám első személyű narrátor éli át ugyanannak a dolognak az abszurditását: „Vizet hozunk, pohár nélkül.”

Vérző világ ez, mégis érzéketlen: mindennek bőre van, lüktető belső részei, mégis nyekereg, csikorog, szétszedhető, lecsavarható, megszerelhető, akár egy gép. Robotemberek és nyálkás gépek: egy puha és nedves fémvilág. Annyi bennük a huzal, a csavar, a drót, az elektromosság, hogy nem tud fájni, ha megműtik őket, amputálják valamely testrészüket, ha szülnek vagy elvetélnek. Gépies a szexualitásuk, beprogramozható, ugyanaz végtelen sokszor lejátszható, újrakódolható, visszapörgethető. Nincs tétje, nincs érzésvilága, hacsak az örömöt nem érezzük mögötte, a gyártás örömét, az előállítás vagy a lebontás kreatív energiáit. A mozgás is élettelen, felpörög, ha bekapcsoljuk, s még búg egy darabig a fejünkben, miután kikapcsoltuk. A testnedvek (az ondó, a vizelet, a menstruációs vér) szenvtelenül begyűjthetők, tárolhatók, figyelhető, hogy változik a halmazállapotuk. A testrészek, az emberi váladékok laboratóriumban tárolt kísérleti anyagokká lesznek, rajtuk bármi kipróbálható, nem a biológia vagy a biokémia diktál, hanem az élettelen fizika és a mechanika. Felfüggesztődik pszichológia és etika, helyüket logikai operációk, retorikai konstrukciók foglalják el. Egy mondatszerkezetbe bármi behelyettesíthető, egy emberi bőrre bármi ráírható, egy szervezetbe bármi bepakolható, begyömöszölhető vagy bármi kiszedhető belőle. Egy testről bármi levágható, a rendszerében bármi megcserélhető. Lehetnek a belek az arcon, a vérerek a szájban, a vérzuhatag a garatban: mégsem lesz nehéz kimondani a szót, nem is érezzük majd a betemetett, megfullasztott hangképző szervek erőlködését. Sőt, minden rendkívül könnyű lesz és gyors: mi sem egyszerűbb, mint odavetni egy-két szót, kivájni egy-egy szemüreget. Ezekkel a zsilettel vágott szemekkel ilyennek látszik a világ.

Persze nem mindig nézünk s nem is mindig kifelé fordulunk. A narrátor néha megszólít valakit, a másikat, őt vagy téged, bemutatja, hogy működik ez a gépi interakció családtagok, szerelmesek, barátok között. Egy magányosnak elég betűket kihalásznia a tengerből és összerakni belőlük őt, téged, a másikat. Aztán jön a rettegés, „mert azt akarod, hogy elolvassalak”. Mitől is lehet itt megijedni? Saját szövegünk ennyire szembefordulhat velünk? Vagy csak az üres homok lesz félelmetes, mely a tengerbe újra visszamosódott betűk helyén marad?

Befőttes üvegbe gyűjthetők az arcok, eltorzulnak, de jól elállnak. Az emlékek a spájzban tárolhatók, a múzeum akár egy megbontatlan, lepecsételt éléskamra. Egy-egy kis vers az azelőtt és a most ütközőterében születik: az idősíkok találkozása az emlékezés során. Ilyenkor egy egyes szám első személyű narrátor töredékes feljegyzését, naplójegyzetét, memoárrészletét, vallomását olvassuk. Az egyik bejegyzés „a menstruáló nők számára kijelölt istállóban” születik, máskor a narrátor saját magzati korára, születési körülményeire emlékezik: „Engem együtt szült meg az egész család…”,

„Szétnőttem anyámat…”, „Három ikertestvéremet elevenen faltam fel az anyaméhben…”.

Máskor a hihetetlen történetek, a mirabilia, a furcsaságok egy-egy mondatos összefoglalását kapjuk, nem a megrökönyödés hangján, hanem tárgyilagosan, mintegy nyersanyagként felkínálva további feldolgozásra. Mintha az ismerkedő rovat hirdetésszövege és a bűnügyi hír egymásba csúszna, a gyilkosságok nem a megdöbbentő ügy kriminológiai vonzatait hordozzák magukban, hanem az elkövető önképének, imidzsének a kialakítását szolgálják, a gyilkos mintha csak az elért eredményeit, az érdemeit sorolná: „Megöltem az apámat, az anyámat, fiamat, lányaimat. Késsel. De az egyiket esernyővel agyon.”

Egy apa olyan tempót diktál a fiának biciklizés közben, hogy a gyereknek „a megerőltetéstől hosszában felrepednek az erei”. Egy embernek tőből levágta mindkét lábát a vonat. Egy kádat emberbőrbe varrtak bele. Egy gyermek szem nélkül született. Egy kamasz „cipzárt talált a hasfalában”. Egy embert feldaraboltak, hogy megértsék „a működés titkát. De már nem működött”. Egy gyereket lélegzés helyett fuldokolni tanítottak a szülei.

Egy mai fordított Pügmalion-sztori: egy nő saját testével melegítette fel a radiátort, „majd férjhez ment hozzá”. Egy anyának és egy csecsemőnek a szülés után levágták a fejét, „kicserélték, felvarrták a másik testre”. Néhány gondolat átmászott a könyvespolcon az egyik könyvből a másikba. „Egy nő cigarettázva szült.” „Egy idős hölgy tizenöt éve gyűjti műanyag tasakokban a szemetet a háza köré.”

Az emberi test kifordul önmagából. Darabokra hull. Itt-ott találsz egy-egy szájat a járdán, arcot a betonban, beleket az arcon, szétpattant fogsort. Elborzadsz: emberhúsdarabokon lépkedsz. Akarsz-e tovább menni? Lehet-e tovább is menni ennél? „Szótüdő: benne lélegzik az összes mondat.” Benne a nyers szívet pofozó tenyér, s a sörösüvegdarabbal kivágott csikló, a szétnyílt fejű csecsemő, a szájba belelógó arc.

A szülés nem misztikus, nem természeti, nem biológiai, még csak nem is orvosi jelenség, hanem kultúrtechnika, mint az írás, az olvasás, a számolás, technikai utasításokon alapszik, gépiesen leírható, programozható. A magzat szétszedhető és összerakható, mint egy legó, a csecsemőről lehántható az anya, sőt a csecsemő maga is lefejti, levedli magáról a szülőt.

A testrészek is gépiesek, az idő oda-vissza halad, öreg és fiatal egymásba ér. Kötések alakulnak és kötések bomlanak fel: néha kevesebb, néha több a kitermelődött energia. Zsákokban a szemét, elárasztja a földet, de a hulladékgyűjtők sterilek, jól zárnak, nem terjeng belőlük a bűz.

Minden önmagába ér: az esőt elmossa a következő eső, az egyik villámba belecsap a másik. A gyümölcs visszaszárad a magba, a vers visszagyömöszölődik a szóba, a szó a betűbe, a betű a kézmozdulatba. Eltakarható és kitörölhető az idő, nem csak hátra, előre is: „Minden másodpercben kimondott egy szót, amely elfedte a következő másodperceket.”