Rácz Boglárka regényrészlete

Natasha Barova felvétele

Fölfeslik valami a kéken át

Minden reggel elkísértem Kisbékát az iskolába, egészen a tanteremig, még akkor is, amikor tüntetőleg úgy tett, mintha semmi közünk sem lenne egymáshoz. Ebben volt igazán erős, a közönyben, hogy képes volt mindenen és mindenkin átnézni, ami persze nemcsak az én semmibevételemben mutatkozott meg. Leghátul ült egy lófogú lány mellett, szerettem megfigyelni, ahogyan elrendezgeti maga körül a dolgait, miközben a lófogúnak magyaráz olyasféle gesztusokkal, mint a felnőttek közül a legbölcsebbek. Szerintem az osztályban Kisbéka volt a legszebb, csak a zölden villogó szemei tették néha ijesztővé, ilyenkor az ember önkéntelenül is másfelé nézett, hogy ne kelljen elviselnie ennek a tekintetnek a fenyegetettségét. Néha még felnőttként is megesett, hogy amikor beszélt hozzám, elnéztem valahová a válla fölött, csak a szemébe ne kelljen. Jól tanult, szépen kerekítette a betűket, és különös figyelmet fordított a szavak kiejtésére. Hármunk közül mindig ő hozta a legjobb bizonyítványt, Gusztáv mindig rosszabbat a közepesnél, én pedig Kisbékáénál valamivel rosszabbat. Nem sokat számított egyikünké sem, anyánk ha azzal volt elfoglalva, honnan szerezzen pénzt, legfeljebb rápillantott, és bólintott egyet. Mindössze egy alkalomra emlékszem, amikor bólintás helyett megsimogatta Kisbéka fejét, mindent jól csinálsz, Gréta!, mondta, sokkal jobban, mint mi.

­­ * * *

Igazából mindannyian tudtuk, hogy Kisbéka mindent sokkal jobban csinál. Valószínűleg ő szorongott közülünk a legkevesebbet, még annak ellenére is, hogy mire fogadott minket a neurológus, már két újabb rohama volt, végre láttam is, ahogyan az addig tiszta tekintet elsötétül, majd hátracsuklik a fej, és megfeszülnek a végtagok, mintha többé semmi sem lenne képes kibillenteni ebből a görcsös szorításból. Én csak azt csináltam jól, hogy megvédtem, amitől lehetett, még ha ez rengeteg lemondással is járt. Őt kellett választanom például a láthatatlanság helyett, az én nyugalmam cserébe az övéért, hónapokig nem foglalkoztam sem a rajzaimmal, sem a súlytalansággal, pedig a fejemben sokszor összeállt, szárnycsapások árnyéka például, tollaké, csőröké. Eloldással szemben megfeszülés, zöldek villanása, tárgyak rendezése a lófogú mellett. Nem fájt, hogy Kisbéka később nem így emlékezett, de a gyerekkorát nem festettem meg sohasem.

­­ * * *

Akkor kezdtem el újra rajzolni, amikor Gusztávnak sikerült megszerezni a szakmunkás bizonyítványát. Tudtam, mennyire büszke rá, meg azt is, hogy titokban külföldre készül, hallottam egyszer, amikor erről beszélt a barátjával a körfolyosón, úgy tűnt, mintha máris elő lenne készítve hozzá minden. Úgy terveztem, graffittal és akvarellel dolgozom majd, hogy kell a határozott vonalvezetés, de a színek összemosása meg rétegezése ugyanúgy szükséges. Rajzórákon sosem csináltunk ilyet, csak néha tárgyakat másoltunk, vagy vízfestékkel az évszakokat. Az osztálytársaim mindig nagyon koncentráltak a másolásnál, én meg folyton attól féltem, hogy majd túlságosan hasonlít a cserépre és a benne lévő növényre például, amit úgy kéthetente elénk tett a rajztanár, ha arra az órára nem volt más ötlete. Szerettem a növényeket különben, de sokkal sötétebb zölden és burjánzóbban, egyszerűen képtelenségnek éreztem, hogy ugyanolyannak rajzoljam, mint az előttünk lévőt. Talán attól tartottam, ha egyforma lesz a valóságossal, soha többé nem különbözhet egyetlen növény sem ettől a félig kiszáradt, elhanyagolt, krétaporos fikusztól. Ha évszakokat kellett, egy befagyott tó repedéseit próbáltam felülnézetből, kékesfehéren, mintha egy röntgenkép mutatná az ürességet. Gusztáv rajzán egy vékonyka, elmosódott alak állt a végtelen térben, mögötte egy magasabb, erőteljesebb körvonalakkal lefelé nézett, az elmosódottra, közben félbehagyott egy mozdulatot, amellyel vagy magához húzni, vagy útnak indítani akarta.

* * *

Anyánk sokszor hangoztatta, hogy ő jó családból származik, csak arról nem beszélt soha, hol billent át mégis a kiszámítható középszer a hanyatlás felé. A jó család vállalkozó apát jelentett egy kis kifőzdével, meg egy csöndes, törékeny anyát, aki titkárnőként a dossziék mögött még törékenyebbnek látszott. Anyánk volt az egyetlen gyerekük, őt is nehezen szerették meg, ezért igyekeztek könnyeddé tenni az életét, hogy ne kelljen szembenézniük a saját gyerekük iránti idegenséggel. Ő megérezhette ezt azt idegenséget, mert kamaszkorától egyre kevesebbet volt otthon, először csak a barátnőinél aludt, aztán annál a fiúnál, aki az apánk lett. A nagyszüleim ellenezték a kapcsolatot, de továbbra is támogatták mindenben, érettségire autót kapott, használtat ugyan, mégis ő volt az egyetlen lány az évfolyamon, aki a vizsgák után saját kocsival körbevezette a Balatont. Egyetemistaként is támogatták volna, de anyánk ahelyett, hogy feladta volna a postán a jelentkezési lapokat, két nagy bőrönddel és Gusztávval a hasában apánkhoz költözött. Apánk autószerelő műhelyben dolgozott, abban a fajtában, ahol napközben is elég sok sör fogy, a falon pedig alulöltözött lányok vannak kiplakátolva. Gusztáv érkezése után azonban egyre kevesebbet nézegette őket, a végén pedig még anyám is felkerült a falra, igaz, nem helyettük, hanem melléjük, miniszoknyában és mély dekoltázzsal, karjában a pár hónapos bátyámmal, mint valami rosszul sikerült madonna.

­­ * * *

Mikor megnyertem az iskolai rajzversenyt, már régen nem számítottunk jó családnak, sőt igazából családnak sem, hiszen anyánk egész nap dolgozott, apánk meg a kocsmában obszcén történeteket mesélt saját magáról, és még valakiről, aki nem volt az anyánk. Nem bántam, hogy így alakult, sokkal könnyebb volt kikapcsolnom a gondolataimat, meg elszakadnom Kisbékától, egy kevés időre legalább. A rajzversenyre kiírt felhívást az iskola folyosóján láttam, a világűr volt megjelölve témaként, mellette pedig egy elég szoros határidő, próbáltam leplezni az izgatottságomat, de az utolsó óránk után már azon gondolkodtam, melyik Gusztávtól kapott rajzkészletemet használhatnám hozzá. Mikorra hazaértem, már biztos voltam benne, hogy megfestem, de nem a bolygókat, vagy csillagképeket, sem a bolygókról, sem a csillagképekről nem tudtam semmit, csak arról, milyen lehet a súlytalanság, hogy rajtam múlik, mit vagyok képes elengedni, szerintem én képes vagyok anyánkat meg apánkat is, ahogyan Kisbékára néz megvetően, és azt mondja, intézetbe kellett volna adni, apánkat egészen biztosan. Ettem valamit, aztán csak tébláboltam a lakásban, próbáltam kitalálni, hogyan kezdhetnék neki, addig kell, amíg nem ér haza valaki, gondoltam. Kisbéka nem számít, neki ha kenek egy szelet vajas kenyeret, nyugton marad egy darabig, sok kékesszürke vagy kékeszöld kéne, de hogy lehet pont olyat kikeverni, nem olyan kékeszöldet, mint a tenger, amit sosem fogok látni, Gusztáv majd leírja milyen, ha végre sikerül elköltöznie külföldre, sosem gondoltam arra, hogy egyszer majd nekem is sikerül, de nem végleg, mert valakinek látogatnia kell Kisbékát a pszichiátrián; Gusztáv is látogatja, csak anyánk nem, mert addigra rég halott lesz, tényleg addig kéne, amíg nem nyílik a bejárati ajtó, legalább kikeverni a kékesszürkét vagy kékeszöldet, aztán várni, az is jó különben, várni arra, hogy végre minden lecsendesedjen.

* * *

Hetekig lesütött szemmel jártam iskolába, aznap pedig, amikor elvittem a képemet leadni a versenyre, Ica néni hazaküldött, falfehér vagy, jóságos ég!, mondta, és hosszú percekig tapogatta az arcomat meg a homlokomat. Szerettem volna megkönnyebülni a leadás után, de valamiért szégyent éreztem, hogy jövök én ilyen komoly dologhoz, futott át rajtam rengetegszer, a végén már szinte kényszeresen. Ha hagytam volna, egészen megbénít a szégyen, befalaz, mint anyámat, mikor Gusztávval a hasában kísérte a részeg apámat haza a sarki italozóból, ő nem sütötte le a szemét, csak azért sem. Ica néni utánam jött a mosdóba, mert hazamenni nem akartam, nincs semmi bajom, suttogtam a fehér csempék hűvösében, ő meg azt, hogy nézz rám, és úgy mondd. Nem hiszem, hogy bármiről is meggyőztem, de végül engedte, hogy kisétáljak igazi magyarázat nélkül. Csengetés után a hosszabb úton indultam haza, egyszer lemértem, mennyivel több idő így, mert nem akartam, hogy túl sokat késsek és számonkérjenek, most pont jó volt, Kisbéka hazaért már a napköziből, de más még szerencsére nem. Bundáskenyeret csináltam, átnéztem Kisbéka leckéjét, közben arra gondoltam, hogy a lehető legtöbbet meséltem el magamról a képemmel. Majdnem minden sötétkék volt, sűrű, vaskos, mint egy akvárium alján, meg üres, csak oldalt meg legfelül látszódott néhány testrész, jobbról egy vékonyka kar, megtartotta az üresség, felül két láb, az egyik lazán, a másik felhúzva térdig talán azért, hogy megmutassa, ő most éppen elrugaszkodik.

Rácz Boglárka (1986, Losonc)

Író, költő, tanár.