Bencsik Orsolya: A helyemen ülsz 4.
Szymon Burza felvétele
Folyamirány című új rovatunk folytatásos történeteknek ad helyet! Két hónapos futamidejű ciklusokban gondolkodik és ír együtt négy általunk felkért prózaíró. Heti rendszerességgel megjelenő szövegeik szervesen kapcsolódnak össze, így minden csütörtökön újabb irányt vesz a közösen szőtt történetük! A sorozatcímeket szerkesztőségünk jelöli ki, amelyek így nemcsak hívószavakként funkcionálnak, hanem a négyesek által alakított ciklusok címei is lesznek!
Azt álmodom, hogy idegösszeroppanást kapok. Előtte meg azt, hogy a barátnőm megszakítja mindenkivel a kapcsolatát, leszámol a gyökereivel, egy másik ember lesz. Nem törli le magát a Facebookról, de nem küld üzeneteket, nem hívja fel az anyját, a családja többi tagját, és tuti biztos, hogy üzenőfalán az új bejegyzéseit elérhetetlenné teszi a számomra. Ez a poszt-Eszter elkezd életvitelszerűen jógázni, az Édesvíz Kiadó könyveit, meditációval kapcsolatos segédanyagokat olvasni, és nem sok idő elteltével felkeres egy jóhírű, budai pszichológust is. Imrére gondolok, az én egykori pszichológusomra, a Megtört Lélekbúvárra, a Bizonytalan Faszira, a Kétségbeesett Ötvenesre, akit Ági, ha tudná, hogy az én dokim, Pszichomókusnak hívna. Imrét 2023 őszén az interneten találtam, és közel egy évig még hozzá, a Pacsirta utcai magánrendelőjébe jártam, de (köztünk maradjon) csak dobáltam ki az ablakon azt a temérdek pénzt. Az egyre inkább devalválódó forintocskákat. Az én tanári fizetésemet. Igazából arról van szó, hogy attól félek, örökké középiskolai tanár maradok, jóllehet hülyét kapok a gyerekektől, a kamaszoktól. Attól félek, hogy soha nem lehetek majd özvegy. Nem tudom meg, milyen egy özvegy-combot, özvegy-kezet birtokolni. Azzal húzni arrébb a fakuló függönyt, a mániámmá, fájdalmammá, gyászommá lett jelképet, az Astamangalát. Hogy végül mindig más emberek kölkét kell majd tanítanom, kinevelnem bennük a szép iránti fogékonyságot. Megroggyant testi és lelki mivoltomig egyfolytában okítanom kell őket a különböző, számukra teljesen irreleváns képzőművészeti technikákra, tágítani a tudásukat, tömni a fejükbe a sok művészettörténeti fogalmat, szakszót, nevet, képet. Újabb és újabb reménytelen csendéletet kitalálni, mert a csendélet a jó, tőle nem kavarodhat fel a lélek. Nem fog vágyakozni.
A könnyezőpálma tormás-retkes léggyökerei eredeti élőhelyén túlélési célokat szolgálnak, a növény ezekkel kapaszkodik meg a fák törzsén fény után kutatva, de a léggyökerek a víz és a tápanyagok felvételére is alkalmasak. Szerencsés voltam, a COVID-19 járvány előtt még eljuthattam Mexikóba, igaz, fapados repülőn és egyedül, de a Wizz Air jóképű légiutaskísérője okozott pár izgalmas percet a mosdóban Berlin felett. Miközben kezével a még mindig ruganyos mellemet markolta, arra gondoltam, milyen jól állna ezen az ismeretlen, munkáját különös odafigyeléssel végző férfin egy libafos-zöld lódenkabát. Nem Mexikóváros volt a cél, eredetileg egy Machu Picchu túrára szeretettem volna eljutni, de addig vacilláltam, amíg az összes kedvezményes ajánlatról lemaradtam. Pedig fejben már felkészültem a háromnapos, izgalmas Inka-gyalogtúrára, ami után a vezetőnkkel és a leginkább negyvenes szinglikből és nyugdíjas párokból álló csoportommal felkerestem volna a romvárost és Cusco varázslatos inka kori emlékeit. Ha végül eljutottam volna Peruba, tényleg nem sajnáltam volna a pénzt, az én devalválódó forintocskáimból vett, rosszul váltott perui solokat, hogy megmásszam a brossúra szerint hatezer-ötvenhét méter magas Chachani vulkánt. Az antikváriumban vásároltam egy könyvet az inkákról, abból próbáltam megtanulni a csomóírást. A lakást teleraktam zsinórokkal, ezeket csomózgattam, a hosszuk, a színük, a csomók száma alapján próbáltam tárolni az információkat, szólítottam meg az egyre süketebbé váló Univerzumot (Küldj nekem egy férfit!, Találjam meg a helyemet., Ne kívánjam el a másét.), de a kipuk összegabalyodtak, színes nyaklánccá, nyakamba rakott, titkos, megfejthetetlen kiáltásokká váltak. Anyám szerint hozzám a szőke, magas férfiak illenek, a vacillálás idején elképzeltem magam a fiatal, még a szenátorsága előtt álló Hiram Bingham oldalán. Amikor Hiram nagyapáméra hasonlító, vékony, egyenes szájára gondoltam, gyorsan elővettem a jegyzetfüzetem, és felírtam egy újabb lefesteni való csendélet-kompozíciót: fehér drapérián egy édesburgonya, egy marék újkrumpli, mögöttük felállítva két cső alig bontott, bajszos kukorica. Vagy ahogy Ági mondaná, tengeri.
Igazából Mexikóvárosnak is nagyon örültem, a sok Guadalupei Szűzanyának a házak falán meg az utcai árusoknál és az eredeti Lupitának, az indiánköpenyre mázolt, kezében a kisdedet nem tartó Szeplőtelennek, akinek teste meleg, élő. Nem érhettem hozzá, nem foghattam meg a tilmát, de láttam szemének rezdüléseit, a szemideghártyák összehúzódását, és tudtam, övénél percenként száztizenöt pulzus, egy élő magzat szívhangja tapintható. És örültem Mexikóvárosban Frida Kahlónak is, a gyerektelennek, aki önmagával, kivetült, Frida-arcú, Frida-testű fájdalmával kötözte össze önmagát egy családi képen. Előtte állva sokáig néztem a köldök- és szívzsinórokat, a véres vonalakat és kezében a kisollót, a gyökérvéget, azt a pár piros kis cseppet. A pöttyöket, a foltokat a szoknyán. A mintát. A tenyérnyi virágot, melynek szirmai, mint egy hibiszkuszé. Ott, Mexikóvárosban egyedül jártam az utcákat, és ugyancsak az összenövés meg a szétszakadás titkának fontosságára figyelmeztettek az utamba kerülő könnyezőpálmák. Az ősállatok boruló bordái. A zöld sarlók. A születő levelek fehérzöld tűtekercsei. Az integetés. A pápai pálmalegyező. A levélbelsők mandula formájú sajtlyukai. Az oszlás és ragadás tipikusan természeti kísérletei. A levelek holdszarv-hegyén lecsöppenő, egyetlenegy Mária-könny. A Guadalupei Szűzanya, más néven Lupita vagy Frida vagy egy mérgező növény vagy az én szemem sarkában elmorzsolt, egy jó csendéletre soha fel nem kerülő, azt el nem homályosító, sós gömbtükör.
Azóta állandóan a karmán agyalok, jóllehet egyre inkább azt gondolom, meg lettem rendesen vezetve. Ezért is jött az álombéli, ám számomra egyre valóságosabb idegösszeroppanás. Előtte meg egy csomó Édesvíz Kiadó által forgalmazott könyv, meditációs segédanyag, egy körömvágó olló mint meditációs objektum, Eszter gyökérvágása, poszt-Eszterré való válása és ezzel párhuzamosan egy elérhetetlen, megállíthatatlanul termékeny táj. Egy hely, ahol én nem vagyok, nem lehetek, és ahonnan Eszter erőnek erejével, egy meditációs objektumnak köszönhetően kiszakítja magát, és eltávozik. Poszt-Eszter lelép a csírázó és tuberous gyökerek közül, otthagyja a nap felé törő, finom hajtásokat. Eltűnik a tájból, de eltűnik az én életemből is, poszt-Eszter van, létezik még, ezt a Facebook-oldala miatt gondolom, de hogy pontosan hol, arról se ő, se a családja, se az egyre süketebb és némább Univerzum nem szolgáltat információkat.
Mexikóváros után még sokáig nem vettem könnyezőpálmát. Kellett hozzá még pár tanév, irreleváns művészettörténeti, képzőművészeti foglalkozás. Unalmas anyagkezelések, csendélet-kompozíciókkal megtöltött jegyzetfüzetek. Piroska halála, Ági nyugdíjba vonulása, a forintocskáim újabb devalválódása. COVID-20, COVID-21, COVID-22, COVID-23, COVID-24. Nevek, növekvő számú, egyre túlélőbb replikánsok. Járványmutációk, amikkel megtanultunk együtt élni. Belénk kapaszkodnak, a törzsünkben élnek túl, az élet, a tüdő, a szív felé törnek. De nem hagyjuk el a várost, Budapestet, Szegedet, Miskolcot, Dunaszerdahelyet, Topolyát, mint az inkák Machu Picchut. Ági azt mondja, a korona azért mégsem egy himlő. Nem egy brutális közúti baleset. Nem szűzen szülés. Én ezzel végül is egyetértek. Próbálom nem-megrajzolni az időjárás viszontagságai, a környezeti hatások miatt erodálódó gyökérszerkezeteket. Próbálom nem-lerajzoltatni a gyerekekkel, más emberek vágyakozó, egy termékeny felnőttlét felé utat törő kamaszaival a gyökér-csendéleteket. Imrének mondtam, már COVID-24 is közöttünk járt, hogy a gumókból álló csendélet se jó. Elképzelem, ahogy vidámabb pillanatában Ági Imrét Dóra Pszichomókuskájának hívja. Imre, a Bizonytalan Faszi, aki időnként a hívásaimra se válaszolt. Azt állította, sokat foglalkozok a lélekkel. Arra kért, a csomóírás helyett inkább hímezzek. Jót tesz az idegeknek. A hímzés olyan, mint a csendélet-skiccelés. Mint a csendélet-festés. Én képes vagyok még egy Bizonytalan Faszira is hallgatni, főleg, ha doktor. Végül azt hímeztem ki, szép, míniumszínű fonállal, a nagymamám, apám anyjának a stafírungjából, hogy „Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet.” Ott van az ágyam felett, talán végre felfigyel rám, meghallgat engem az Univerzum.
Bencsik Orsolya (1985, Topolya)
Író, az SZTE BTK Kulturális Örökség és Humán Információtudományi Tanszék tanársegédje. Kékítőt old az én vizében című verseskötetéért Sinkó-díjat, Akció van! című novelláskötetéért Szirmai- és Sziveri-díjat, Több élet című kisregényéért Horváth Péter Irodalmi Ösztöndíjat kapott. Szegeden él.