Bódi Péter levele Hajnóczy Péterhez

forrás: www.tempevolgy.hu

Péter!

Ha tudnád, milyen abszurd és nyomasztó dolog halott írónak levelet írni… egy valami lehet csak abszurdabb és talán még nyomasztóbb: élőnek írni. Úgy általában, írni is nyomasztó. Alig olvas valaki, pláne szépirodalmat, pláne ismeretlen írók halott írókhoz írt leveleit – te sem.

Épp dolgozom valamin – de még nem, nem, nem kezdek el magamról beszélni. A közös szenvedélyünk nyomán valószínűleg van egy közös szenvedésünk is: ugye mennyi munka ez? Megélni, megtapasztalni dolgokat, még öröm is lehet, ha meg nem, akkor ott az írás: értelmet ad majd neki. Leülni írni, az még rendben van, kíváncsiak vagyunk: bármi lehet a „rettenetes üres, fehér papír”-ból (olcsó húzás volt, elismerem). Na de utána? Újra és újra átolvasni, többször, mint talán ahány olvasó fogja, majd eltenni, elővenni, szembesülni a gyengeségeinkkel, átdolgozni, elküldeni, várni, elutasítást kapni, megint újraírni, megint elküldeni, megint várni, jobb esetben elfogadtatni, majd szerkesztői utasítok alapján javítani, a nyomtatásban hibát találni, tolni, tolni, és végül a honoráriumból befizetni a rezsiszámlát, miközben újabb szövegeken stresszelünk.

Mégis csináljuk. Miért? Szerintem te tudod a választ: mert harmincnyolc évesen akár meg is halhatunk.

Előre menekültél – mindig ez jut eszembe, ha veled kapcsolatos visszaemlékezéseket hallok vagy olvasok. Nem készültél hosszú életre, ezt mondtad magadról. Nem hiszek neked. Én is szoktam már le, bár csak dohányzásról, de arról többször is: csak idén kétszer. Tudom, mit csinálsz. Engem nem versz át, Péter. Amitől félünk, azt elvicceljük – és így már nem is olyan félelmetes. Értelmet kell adnunk az értelmetlennek.

És neked sikerült.

Pontosan emlékszem, mikor találkoztam először a neveddel: miután húszévesen, az első, félig-meddig elkészült kisregényem részleteit megmutattam néhány ismerősömnek. Az egyikük mindössze egyetlen jegyzetet írt a kinyomtatott lapokra:

„Olvass kevesebb Hajnóczyt, de amúgy jó lesz ez.”

Mivel addig egy sort sem olvastam tőled, nem tartottam be a tanácsot. Ez amúgy néha a mai napig megesik: kapok, mondjuk, egy olvasói levelet: „egész jó volt ez vagy az a regényed, bár az látszik, hogy innen meg onnan nyúltál, de ez belefér”. Ilyenkor általában olvasok valamit innentől meg onnantól. Ez is nyomasztó: íróként el kell játszanunk, hogy mindenhez értünk, már mindent olvastunk. Mi már mindent láttunk, mindenen túlvagyunk. Pedig számomra az irodalom kísérletezés. Nem te voltál tehát az egyetlen, aki addig kimaradt (ma már persze mindent tudok!) – dühös, sok szempontból tanácstalan kamasz voltam, a koromnak megfelelő, pofátlan ambíciókkal, és őszintén: a magyar irodalom iránt érzett teljes közömbösséggel. Még csak nem is szerettem volna író lenni – ez is csak egy kísérlet volt.

Ma már azt is tudom, hogy erről nem a szerzők tehettek, hanem a memoriterszörnyetegek, a belénk vert értelmezések, a kreatív szabadság teljes hiánya, a sznobizmus, és úgy általában: a közoktatás – amiről én most nem fogok neked panaszkodni. Mert épp azt kaptam meg tőled lassan tíz éve, ami ennek a teljes ellentéte: egy olyan írót, aki leszarta a konvenciókat, sallangmentesen írt magáról és a környezetéről, és még a siker sem érdekelte igazán. Egyszerűen csak csináltad, úgy, ahogy korábban más nem. Vagy… te is nyúltál innen meg onnan? Jól tetted.

A tanács amúgy, mint kiderült, manipuláció volt, és bevált: épp az volt a célja, hogy olvassalak. Makacs voltam – ha ajánlottak volna, lehet, csak később veszlek a kezembe.

Sajnos az, hogy aztán minden irodalmi művet megismertem tőled, nem nagy szó. 710 oldal a novellákkal, kisregényekkel, drámákkal együtt. Ennek ellenére példaképpé váltál – nagyobbá, mint gondoltad volna –, nemcsak nekem, hanem más fiatal vagy azóta kitejesedő prózaíróknak is. Nem abban az értelemben, amitől a falnak mennél, sokkal inkább azt láttuk meg benned, hogy bármit lehet: levetkőzve a ránk erőltetett gátlásokat, lazán, de őszintén, nem törődve a következményekkel. Mert vagyunk néhányan, akik erre csak írásban képesek. Legalábbis reméljük.

Ittál – általában ez az első képzettársítás veled kapcsolatban, az alkoholizmus, és iszunk mi szinte mindannyian, ki kevesebbet, ki többet.

Neked az ivás nem a valóságból való menekülés volt. Az ivás volt maga a valóság, és az írással próbáltál meg – ha menekülni talán nem is –, de értelmet adni az önpusztításnak és a rövid életnek. Ez az, ami sikerült. Nem egy dőzsölő bohém voltál, hanem egy őszinte alkoholista. Harcoltál. Úgy, mint addig talán – leírva – senki sem, életünkben viszont mindannyian. És engem ez a harc fogott meg, vagy inkább az ábrázolása: ez a sokszintű, emberi viszony, néha beletörődéssel, máskor megadással, sokszor viszont heves ellenállással. Úgy gondolom, büszkén vállalhatom: ezt megpróbáltam lenyúlni tőled.

Nem akartál talán semmit sem tanítani, mégis sikerült. Így is lehet: nem inni, írni.

Üdv,
Péter

Bódi Péter (1991, Miskolc)

Író, műveiben elsősorban a mai fiatalok életével és helyzetével foglalkozik. Kötetei: Szétírt falak (Ab Ovo, 2012), Hipster (Kalligram, 2017), Engedetlenek (Kalligram, 2018). Portréját Adam Tesarski készítette.