Szalay Zoltán: A társasági élet szépségei 3.

Urbantristesse felvétele

Jó lesz itt nekünk, meglátjátok. Ezt Kanonka mondogatja, akin piros baseballsapka van, olyan trumpos. Már reggeltől a helyszínen sürgölődött, azt állítja, takarítgatott. Furcsa, mert ujjnyi por áll a roskatag bútorokon. Állítólag pizzéria volt itt egykor, én nem tudom, soha nem jártam itt korábban. Bitumen hívott el, akivel az egyik tüntetésen ismerkedtem meg. Azelőtt nem jártam sem tüntetésekre, sem illegál partikra.

Persze, mostanra minden megváltozott.

Azelőtt, amikor még kiszámíthatók voltak a dolgok, úgy terveztem, még egy évet lehúzok idehaza az étteremben, aztán ideje lesz továbblépni. Eleinte Anglián gondolkodtam, majd nagyobb terveket kezdtem szövögetni. Kanada. Igen, az már menőbben hangzik. Nagy-tavak, rénszarvasok, végeláthatatlan hómezők. Imádtam a havat, a huskykat, a jegesmedvéket meg a jetiket. A jegesmedvék mindjárt kihalnak, én meg még csak az állatkertben találkoztam velük, a jetikről nem is beszélve.

Sötét ez a hely, és amikor beszélünk, mintha nyomban elhalnának körülöttünk a szavak. Egykor pezseghetett itt az élet – utoljára talán az első és a második hullám között. Én a harmadik hullámig húztam, addig tartottak ki a terveim és a reményeim.

Kanonka megállás nélkül cipekedik, hordja az üdítőket kartonszám, a söröket ládaszám. Mennyien leszünk, suttogom el a kérdést, de Bitumen, aki a szomszéd fotelben dohányzik, nem reagál. Biztos elhaltak a szavaim útközben. Motoszkál még bennem némi furcsa érzés, hogy vajon milyen lesz. Ismét emberek szagát érezni magam körül. Több mint öt emberre figyelni egyszerre. A tüntetések mások, azok olyan hivatalosak. Számolgatom, vajon mikor lehetett részem ilyesmiben utoljára, hány hónapja, de elakadok, amikor fülsértő kiabálás kíséretében beözönlik egy nagyobb csapat.

Bitumen felpattan, és sorra megölelgeti őket, a lányokkal puszilkodik, én meg csak bambán nézek. Ők is bambán néznek, mire Bitumen kapcsol, hogy be kellene mutatnia.

Ez itt Ontárió, mondja, és felém bök. Ő nevezett el így, mert egyfolytában a Nagy-tavakról dumáltam neki. Hogy azt akartam bámulni, ahogy megcsillan a felszínükön a hideg északi napfény.

Mind hasonlóan festenek: véznák, beesett az arcuk, üveges a tekintetük, és furcsa nevekre hallgatnak: Antigén, Remdezivir, Szputnyik, Triázs. Émelyeg a fejem, miután végighallgatom a bemutatkozásuk. Persze mind afféle lézengő, és mind visszajáró vendég. Kanonkát szívatják egyfolytában, de közben látszik, hogy imádják őt. Ezekkel a gagyi bulikkal kihúzta őket a szarból, amiben hónapokig fuldokoltak.

Bitumen tölti ki mindenkinek az első kört, ami persze csak formaság, mert szinte mindenkinél van laposüveg, és egyfolytában tankolnak. Meg mindenkinél van más vicces cucc is, amiket gyorsan körbekínálnak; nem ismerem őket, olyan neveik vannak, hogy Asztrazeneka, Vuhan, Bergámó. Először nem érzek semmit, aztán egyszer csak Bitumen rám ordít, hogy ne vigyorogjak, mint a tejbetök.

Egyre többen jönnek. Ivánkának lilás-zöldes a haja, vagy talán parókát visel, nem tudom, mindenesetre színes egyéniség. Ismer itt mindenkit, és egy igazi smárgép, mintha legalább tucatnyi nyelv tekeregne egyszerre a számban. Kétféle tablettát kínál, és mondja, hogy válasszak: az egyik piros, a másik kék. A pirosra bökök, mire sejtelmesen elmosolyodik, a pirosat bekapja, a kéket a zsebébe süllyeszti. Belesmárolja a számba a tabit, olyan az íze, mint a tuttifruttis fogkrémnek.

Egy kiskocsmában pultozott, meséli, a falnak támaszkodva cigizünk odakint, eszeveszett villogást látok mindenhol körülöttünk. Már nem tudja pontosan, hányadik hullám volt, amikor kibaszták, de nem is baszták ki rendesen, csak hitegették, hogy ha most egy darabig fizeti magának a járulékokat, akkor nemsokára visszaveszik, mert már mindjárt jobb lesz, csak egy kicsit kell még kibírni. Ivánka egyfolytában röhög, persze én is, mi mást csináljak, de az ő röhögése a végén mindig harákoló köhögésbe fullad, amit nem túl jó hallgatni.

Közben mutogat a többiekre, hogy ki kicsoda. Itt ismerte meg őket, amióta ide jár, mert hova járhatna máshova. Azelőtt nem balhézott ilyen tré alakok között, de ugye mondták, hogy minden meg fog változni, és tényleg. Ezek is itt mind egy szálig nagyon tisztességes kispolgárok voltak.

Az ott, ni, ő épp az első hullám elején indította a cukrászdáját az újdonsült feleségével, minden pénzüket beletették, cuki kis helyet rittyentettek maguknak, és egész egy hétig működött is, amikor jött a geci kormány, és lehúzta a rolót. Vártak és optimisták voltak, egykettőre vége lesz, és csak akkor nyitottak újra, amikor már tényleg biztonságos volt. Egy hét múlva megfertőződtek, s mire meggyógyultak, megint jött a zárás. Így ment tovább a dolog, majd szépen eladtak mindent, feléltek mindent, a házasságukat beleértve, és a fickó itt kötött ki. Ivánka már többször rámászott, de mindig úgy szétkúrja magát már az elején, hogy használhatatlan. Unalmas egy történet, unalmas egy fickó, de Ivánka imádja a mozdulatait, a gesztusait, főleg azt, ahogy tántorog. Bájgúnárnak hívják, szia, te köcsög, int neki oda a sörösüvegével.

Az ablakon keresztül látjuk, hogy odabent egyre nagyobb a hepaj, és az egyik nyomi éppen alsógatyára vetkőzve brékel egy jó húszéves orosz popslágerre, Nász nyedogonyat, ezt éneklik benne az álleszbikus lányok, fogalmam sincs, honnan bányászták ezt elő. Ő a Kis Zúm, mondja Ivánka, nem lehet vele szót érteni, de mindenki jóindulatú szarházinak tartja. Ő nem vendéglátós volt, mint a legtöbben, hanem tanár, akit teljesen kicsinált a távoktatás, úgy megzakkant tőle, hogy kényszerzubbonyban vitték el a laptopja elől, a diákjai meg végignézték az egészet. Azóta illegál bulikon és tüntetéseken lebzsel, és senki nem tud rendesen beszélni vele, csak néz bele az ember képébe, mintha rád akarna zoomolni. Ha nagyon, de nagyon sokat iszik, akkor ellazul valamennyire, úgy látom, már ebben a stádiumban van.

Ő pedig ott a te embered, bök Ivánka egy egykedvűen ácsorgó alakra. Vodkásüveg van a kezében, és egy elég menő kapucnis pulcsiban feszít, amin Kanada térképét veszem ki. Hoppá. Ő Andy, a kanadai jófiú. Szerintem máig nem hiszi el, hogy itt lóg ezekkel a csövesekkel. Valami nagyon tuti multinál volt odaát, amíg a kolléganője be nem mártotta zaklatásért. Rohadék kis ribanc lehetett, Andy szerint az elejétől hajtott rá, pedig férjnél volt. Andy végül ráállt a dologra, de amikor a szemét kis kurva megunta, világgá kürtölte, hogy Andy egy szexuális ragadozó. Azonnal kivágták, senki nem kért semmiféle bizonyítékot, a metoo az új inkvizíció, nemdebár? Andy persze nem akart szégyenszemre hazajönni, pizzafutárként tartotta el magát, amíg tudta. Végül már az első hullám idején elküldték, összekaparta a maradék pénzét, és miután újraindult a légiforgalom, hazasunnyogott, hogy aztán itt kössön ki. Nem akarsz beszélni vele?

Egyszeriben beüt a piros bogyó, és úgy érzem, táncolnunk kell, mert ha most nem, akkor soha, és ordítva rángatom Ivánkát a táncparkett felé, de alig kezdünk el idiótán pörögni, már érzem is, hogy szivárog belőlem az erő, gyengülök, mintha leterített volna ez a nem létező, geci vírus. Homályba burkolózik minden, mintha sötét fátylat terítettek volna a szemem elé, és én nem tudom félretűrni. Andyt kerülgetem, azt akarom, meséljen Kanadáról, a tavakról, a hómezőkről, amiket én talán már sosem pillanthatok meg. Olyan, mintha ott sem lenne, odaáll egy-egy társasághoz, heherészik, meghúzza a vodkásüvegét, majd odébbáll. Mélységes szomorúság környékez meg, ahogy követem. Pokoli, iszonyatos búbánat, amilyet még soha nem éreztem. Nem lehet kibírni.

Andyből jön ez a szomorúság, ő maga ez a szomorúság, a bárgyú képével, a tutyimutyiságával. Micsoda egy lehetetlen, elviselhetetlen alak. Összejött neki minden, és ő hagyta, hogy az egész elbaszódjon. Hagyta, hogy az a kanadai kurva behálózza és hülyére vegye, hagyta, hogy szétcsússzon az egész rettenetesen szépséges kanadai élete.

Én ezt nem bírom.

Hirtelen, kontrollálhatatlanul csap át dühbe a szomorúságom. Én nem vagyok agresszív, kiabálom, én szelíd vagyok, én kurvára szelíd vagyok, bömbölöm, és már ütöm ezt a gyökeret, ütöm, ahol érem, mert csak így segíthetek, csak így menthetem meg mindannyiunkat.

Ő tehet róla, mindenről ő tehet.

Szalay Zoltán (1985, Dunaszerdahely)

Író, újságíró, jogász. A Komenský Egyetem Jogi Karán végzett Pozsonyban. 2012–2016 között az Irodalmi Szemle szerkesztője és főszerkesztője, 2015–2018 között az Új Szó szerkesztője és főszerkesztője. Jelenleg a Denník N szlovák napilap munkatársa. Legutóbbi kötetei: Faustus kisöccse (regény, Kalligram, 2019); Rómer Flóris, a mesék megmentője (meseregény, Pozsonyi Kifli, 2019). Két könyve szlovák fordításban is megjelent. Pozsonyban él.