Szalay Zoltán: A társasági élet szépségei 7.

Alagi Mihály felvétele

 

Ez a tó. Ez az égbolt.

A fényszikrák úgy cikáznak szerteszét reggelente, mintha a nap egy kozmikus körfűrész pengéjeként hasítaná át az égboltot. Ilyenkor mintha egy többszáz éves hibernációból ébrednék. Minden érzékem kiélezett, és hallom a város összes zaját: ahogy a későn kelők felhorkannak utolsó, zavaros álmukból, ahogy a meztelen végtagok egymáshoz simulnak a párnák között, ahogy csobog a vizelet, surrog a papucs, kattan a kávéfőző, csattan a hűtőajtó, riad a nyest a konténer mellett, és végigszalad egy, a saját húgyában pihegő rongytesten.

Mindez csak néhány percig tart, mert aztán megint rám telepszik David.

Talán ha David nem jelenne meg, te sem jelennél meg? Talán tényleg csak Daviddel van bajod? Ugye, tudod, nagyon jól tudod, hogy kicsoda David, és hogy nem voltam mindig David, a kurva kontrolling osztályról?

Igaz, Gömb?

Pittyen a telefon, de ez már nem az az éles hang, ez a zaj már David tompa tudatába szivárog be. Kérlek, Kim, szállj már le rólam, írnám neki, de David nem ilyen. David olyan, hogy of course, my dear. De Kim nem egyszerűen csak csetelni akar, hanem azt írja, itt van, az ajtó előtt, és be akar jönni.

David ösztönösen körbenéz a lakásban. A konyhapulton halomban áll a kenyérmorzsa, paprikamagok, valaminek a celofáncsomagolása, oké, ez belefér. Az egyik fotelban csipszeszacskó, mellette fél pár zokni, mindegy. A fotel mellett egy majdnem üres whiskys üveg, ezt jobb lenne félretenni. Szellőztetni már nincs idő.

Mindez nem lényeges. David kényszeres mozdulatokkal pillantgat a jobb válla fölé. Aztán a bal válla fölé.

Nem térsz vissza, ugye, nem térsz vissza, Gömb?

Kim olyan, mintha skatulyából húzták volna elő, és Davidnek egy kicsit felfordul a gyomra ettől a rendezettségtől. Vagy talán attól, hogy Kim itt van, az ő ajtaja előtt, és betolakodik az életébe már megint. Meg kellene neki mondani, hogy elég volt, neki már elege van a társasági élet szépségeiből, igen, talán ezekkel a szavakkal.

De David nem beszél így. David azt mondja, bújj be, azonnal főzöm a kávét.

Kim nézelődik a lakásban, mintha még sosem járt volna itt. Mivel szokta David elütni az estéit mostanában, kérdezi, és a hangjában mintha némi bizalmatlanság bujkálna. Hoki, válaszolja David a konyhából, és amikor felbukkan a kezében a kávéscsészékkel, hozzáteszi, dilinyós hoki a PlayStationön. Vagyis annyira nem dilinyós, mert igazából rohadt intenzív odafigyelést igényel. Mégis, kikapcsol, mintha átröppennék egy másik dimenzióba.

Kim még csak nem is színleli, hogy figyel. David jól ismeri ezt a nézést. Ilyen volt akkoriban is, amikor ugyanebben a szobában kiborította a bilit, nem is egyszer, mert az volt a baja, hogy David nem figyel rá eléggé, nem veszi őt komolyan. David akkor még azt hitte, ez egy olyan nő, aki mellett ő egy olyan David lehet, amilyennek itt Kanadában egy rendes Davidnek lennie kell. Akkor még például nem tudta, hogy ez a Kim minden új fiúval lefekszik, és aztán mindegyiknél kiveri a balhét, és nagyon oda kell figyelni, hogy ne okozzon túl nagy bajt. Majdnem meglett a baj, mert David túl sokat árult el magáról. Kim volt az egyetlen a cégben, aki tudta, hogy David nem is olyan régen még Vlagyimir volt, és ha ezt a nevet kiejtik előtte, olyan zavarba jön, mintha átröppenne egy másik dimenzióba.

A magyar srác, igaz, kérdezi David, és a megértés álarcát erőlteti magára. Kim nem válaszol, ami igent jelent.

Nézd, mindenki tudja, hogy kavartok, de szerintem mindenki diszkrét marad, még Vanessa is, én igazán nem paráznék emiatt. Kim továbbra is némán mered a csészéjébe. Vagy valami más van?

Nem fogok köntörfalazni, mondja lassan Kim, sokkal lassabban, mint ahogy egyébként beszélni szokott, és amúgy is, miféle szó ez, hogy köntörfalazni. Segítened kell. Szükségünk lenne Vlagyimirra.

Szédülés, fényözön, mintha a nap lezuhant volna, egyenesen bele az Ontario-tóba.

Megbeszéltük, hogy ez tabu, nyögöm csontszárazra száradt szájjal. Megpróbálom megnyalni az ajkamat, de hirtelen nem találom a nyelvem, egy érzéketlen húsnyaláb van a helyén.

Belekeveredett valamibe. Még az ünnepek előtt, amikor beültünk abba a night clubba. Bepalizták, egy magyar lány rászállt, hogy segítsen neki, ő meg amilyen naiv, megtette, és egyenesen hazavitte őt. Most meg megjelentek nála a gorillák, valami oroszok, és fenyegetik.

Úristen, Kim, ezt nem akarom elhinni, mondja David, és a csésze nagyot koppan, ahogy leteszi a dohányzóasztalra.

Az a rosszabb, hogy rólam is tudnak, és tudják, hogy kollégák vagyunk, és hogy hol dolgozunk. Mindenfélével fenyegetőznek, és tudod, ő úgyis éppen válik, de Matthew…

Spriccel a nyál a szájából, ahogy kimondja ezt a nevet, nekem pedig megmoccan egy nyálkás csomó a gyomromban.

Mit akarsz, mit csináljak, kérdezem. Azt gondolod, attól, hogy orosz vagyok, a város összes maffiózója a haverom? Ez nevetséges, ez kész agyrém.

Kim sokáig hallgat, és úgy bámul a csészébe, mintha a kávéból olvasná ki a következő szavait.

Akkor nem marad más választásom, nekem kell megoldanom a dolgot. Hamiskásan cseng a hangja, amit valamikor olyan izgatónak találtam. Most már a hideg futkos tőle a hátamon. Azt hiszem, hiba volt idejönnöm, mondja váratlan üdeséggel, mosolyogva, ahogy felpattan a kanapéról. Nagy lendülettel nyúl a drága bőrtáskájáért, és kifelé menet még megjegyzi, hogy igazán kinyithatnám az ablakot, mert a lakás iszonyatosan bűzlik.

David megborotválkozik, és úgy tesz, mintha ez az egész meg sem történt volna. Csak a múlt árnyai szivárognak be néha a rosszul záró ablakokon. Kim csak egy kellemetlen kísértet.

Igaz, Gömb? Ugye, te is csak az vagy?

Az egész nap furcsa kómában telik, outlookszínű bágyadtságban, mintha egész Kanada csak idegesítő háttérzaj lenne. Ebéd közben David elbambul, majd, amikor Vanessa szólongatni kezdi, megrezzen, és szinte ordítva kérdezi, milyen hónap is van.

Tényleg, milyen hónap is van?

A whiskysüveg ott várja őt a konyhapulton, tényleg ide tette volna reggel? Lötyög még valami az alján, de előbb enni kell, összedob egy sonkás szendvicset, és közben az üveggel szemez, mintha attól kellene tartania, hogy kereket old. Néha egy-egy pillanatra abbahagyja a rágást, és hallgatózik, hogy egyedül van-e, tényleg egyedül.

Meghúzza az üveget, az egész testében szétárad a nyugalom, mintha hazatalált volna egy békés, meleg kunyhóba. Kiszívja az utolsó cseppeket, és előbányászik egy másik üveget, ez is ugyanolyan finom, sőt.

Pittyen a telefon, ez nem lehet igaz. A magyar srác itt van az ajtaja előtt, nagy hiba volt őt meghívni a múltkor, ez egy istenverte bajkeverő. David visszapötyög, máris nyitom.

Ijesztően néz ki, véreresek a szemei, és az arca mintha furcsán maszatos lenne. Kérsz egy italt, igen, az jó lenne, és lehuppan a kanapéra, ugyanoda, ahol reggel Kim ült. David azóta sem szellőztetett ki, de Andyt ez láthatóan nem zavarja.

A legjobb lesz, ha elmondom neked, amit tudok, nyújtja át neki a poharat David, és a másik megszeppenten néz rá, mintha nem értené. Kim itt volt ma reggel, és elmesélte, mi van. Az oroszokkal. És szeretném mindjárt az elején leszögezni, hogy…

Megdermedek. Képtelen vagyok folytatni. Itt van. Megint. A vállam fölött. Ha a jobb vállam felé pillantok, elillan, és a másik oldalon bukkan fel. Amint odanézek, átszökken a bal oldalra. Narancssárgán világít. Valójában mindig velem van, soha nem hagy magamra, de nem mindig mutatkozik meg. A vállam fölött lebeg, és állandó összeköttetésben van velem. Senki nem tudja jobban, hogy ki vagyok.

Kim ma megrágalmazott a főnöknél, mondja lassan a kolléga. A főnök fél ötkor behívatott, és közölte velem, hogy mindent tud, és ennél a cégnél ilyen viselkedést nem tűrnek meg egyetlen pillanatig sem. Egyetlen alkalmazottukra sem vetülhet még csak az árnyéka sem a szexuális visszaélés vádjának.

Nem tudom, mit akar tőlem ez az ember. Talán hogy én tanúskodjak mellette? Hogy megvédjem? Vajon mit tudhat egyáltalán rólam? Kim elég durva eszközhöz folyamodott, ez tény, de engem hagyjanak ki ebből.

Holnap már nem mehetek be, a cuccaimat elküldik futárral.

Töltök még egy pohárral, magamnak is, neki is. Nem szól többet, engem pedig egyre inkább nyomaszt a helyzet. Elmondom neki, hogy Vlagyimir a valódi nevem, három éve jöttem át, én is kavartam egy ideig Kimmel, és hogy mennyire lenyűgöz ez a hely, ez a tó, ez az égbolt. És hogy egy ideje esténkénként megjelenik a vállam felett a Gömb, amely mindent tudni akar rólam, de én nem tudom, hogy miért. Olyan, mintha én magam lennék ez a Gömb, és én magam tekintenék le Davidre, a tökéletes kanadaira, aki csak egy hiba a rendszerben. A Gömb meg akar érteni, és közben azt magyarázza, hogy helyrehozhatatlanul elvétettem valamit.

Ezután nem sokat beszélünk, előkerül még egy üveg, és a Gömb végig velünk van. A kolléga, illetve már csak volt kolléga eldől a kanapén, én bevánszorgok a hálóba. Mielőtt lehunyom a szemem, még vetek egy pillantást a Gömbre. Velem marad az álmomban is.

A reggeli napfény huzata egy rántással kitép az ágyból. A srácot ott találom elnyúlva az összenyálazott kanapén. Megesik rajta a szívem, vagy mi, és arra gondolok, mégiscsak kisegíthetném valahogy. Hogy legalább átmenetileg kihúzhassa. Egy ilyen ügy után ebben az országban búcsút mondhat a karrierjének, de azért éhen halnia még nem kellene. Egy cetlire firkantok neki egy üzenetet. Biztosan hülyeség, de amíg nem lesz más megoldás, próbálkozz náluk, és felírom az egyik helyi orosz ételkihordó cég nevét és címét. Hivatkozz rám, firkantom még hozzá.

Kim nincs bent, azt mondják, elutazott egy időre. Mindenki nyomott, azonosították az országban az első kovidosokat, többen elkérik magukat napközben, hogy elmehessenek vécépapírt vásárolni. Egyetlen rövid üzenetet kapok Andytől, azt írja, köszön mindent, nekem és a Gömbnek is. Furcsa érzést ezt olvasni.

Gyalog megyek haza, bámulom az égboltot, amely ugyanazzal a kékséggel csillog, mint az Ontario-tó. Nincs bennem semmi más, csak ez a látvány. A bejáratnál az egyik szomszéd, egy ötvenes, szemüveges nő hangosan köszön, jó napot, David. Csak ülök a kanapén, és nem tudom, mihez kezdjek magammal. Néha a vállam fölé pillantok, az egyik oldalra, a másik oldalra, aztán megrázom a fejem. Nincs ott semmi. Egyedül vagyok.

 

Szalay Zoltán (1985, Dunaszerdahely)

Író, újságíró, jogász. A Komenský Egyetem Jogi Karán végzett Pozsonyban. 2012–2016 között az Irodalmi Szemle szerkesztője és főszerkesztője, 2015–2018 között az Új Szó szerkesztője és főszerkesztője. Jelenleg a Denník N szlovák napilap munkatársa. Legutóbbi kötetei: Faustus kisöccse (regény, Kalligram, 2019); Rómer Flóris, a mesék megmentője (meseregény, Pozsonyi Kifli, 2019). Két könyve szlovák fordításban is megjelent. Pozsonyban él.