Barlog Károly: 34 – 4. rész

Sven Beyersdorff felvétele

– Többé már semmi nem lesz jó – mondja hideg kimértséggel, és ettől egy percre megrémülök. A síráson már túl van, de a helyzet megértésén innen. Őszintén szólva egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy ezt az egészet valamikor meg fogja érteni. Hogy tudni fogja, mi is történt valójában. Azt meg pláne nem, hogy miért is történhetett meg mindez. Úgy általában nem vagyok semmiben sem biztos, csak abban, hogy itt ül mellettem az anyósülésen, anyaszült meztelenül. Pontosabban csak a ráterített, foszforeszkáló láthatósági mellény takarja el a mellkasát és az ágyékát. Vékony lábszárai vörösek a rájuk rakódott portól. Ránézésre talán nyolcéves lehet, pont, mint a fiam. A vasúti átkelőnél várjuk, hogy elsuhanjon a k.-i személyvonat és végre felnyissák a sorompót.

Az őrsön várnak már bennünket a kollégák, hogy kihallgassanak minket. Hiába mondtam a telefonban, hogy túl korai lenne, az akcidentális krízis ezen szakaszában akár további támadásként érzékelheti a faggatózásukat. Nem kockáztathatjuk meg azt, hogy még jobban beszűküljön – suttogtam a mikrofonba, úgy, hogy a fiú lehetőleg ne hallja. Nem érdekli őket a szakmai véleményem, mert jelen esetben nem krízisintervenciós szakemberként tartanak számon, hanem szemtanúként.

– Ha jó nem is, azért mindenképp jobb lehet – válaszolok némi késéssel –, de ehhez az kell, hogy segíts nekünk megérteni az eseményeket. Nem kell most azonnal mindent elmondanod. Kezdetnek találjunk vissza ahhoz a fiúhoz, aki még jól érezte magát a bőrében. Mit gondolsz, menni fog?

Tétován bólint, majd kisvártatva összerezzen, ahogy elzúg előttünk az S25-ös járat.

*

Reggel fél hatkor a képzőművész cimborám, Otmár üzenete ébresztett. Egy fényképet küldött, amit nagy valószínűséggel a felesége, Thea készített. A fotón Otmár pucéran áll a hátsó udvarban és magokat hint el az együgyűen kapirgáló tyúkoknak. Az aláhulló takarmány a levegőben az aranymetszés hibátlan vonalát írja le. A kép alá ezt írta: „ugye van még remény, hogy újra eljön a Renaissance?” Ha nem lenne a barátom, már rég elküldtem volna a picsába. Végtelenül bosszant ez a nyakló nélküli reneszánszmajmolás, ami nemcsak Otmárra, hanem az egész nyomorult évtizedre jellemző. Nem tudom eldönteni, ezt a képet azért küldte-e, hogy felbasszon, vagy még mindig nem adta fel, továbbra is meg akar győzni arról, hogy át kell adnom magam a változásnak, mert csak így menthetjük meg a világot.

A társaságunkban én vagyok az egyedüli szkeptikus, mindenki más, még a feleségem is bedőlt ennek a divathóbortnak, ami a harmincas évek elején, a vörös porral együtt érkezett meg hozzánk. Dalma a lakásunk minden szegletébe ismert reneszánsz szobrokat mintázó illatgyertyákat helyezett ki, a hálószobánkba pedig egy Botticelli-repró, a Tavasz került, amit hónapokon át hasztalanul próbáltam lekönyörögni a falról, mi több, csak azt sikerült elérnem, hogy azóta a dolgozószobámban is függ egy hatalmas Botticelli. Szent Ágoston a cellájában. Hát, nem kurva vicces?

Nehezen szántam rá magam, hogy válaszoljak Otmárnak. Tudtam, valami udvarias reakciót vár tőlem, de legalábbis nem örülne annak, ha már hajnalban elcseszné valaki a kedvét. Azt írtam neki: „A természet reneszánsza nem kérdéses, a többi rajtunk, embereken múlik. Az ember a legnagyobb bizonytalansági tényező”. Már az elküldés pillanatában éreztem, hogy vékony jégen táncolok, hiszen azt gondolhatja, hogy az ő törekvéseit kritizálom. Theától tudom, hónapok óta próbálkozik azzal, hogy a gabonamagokkal lekövesse a Fibonacci-spirál ívét. Most végre sikerült neki, és be kell vallanom, ettől egy kicsit én is feldobódtam. Hát, gyorsan korrigáltam. „De, aki az aranymetszés íve mentén képes elhinteni a magot, az valódi nagy tetteket vihet még véghez” – fűztem hozzá a korábbi mondatokhoz, amire egy hatalmas szívet küldött.

A d.-i rendőrőrs olyan szűkös, akár egy nagyvárosi garzon. A recepciós pult előtt csak oldalazva lehet elsétálni, az irodában többször is a térdemhez koccant a jegyzőkönyvet felvevő fiatal százados térde. Meghitt, már-már családias hangulatban látunk hozzá felfejteni egy vélhető családon belüli erőszak szálait.

*

Már vagy tizenöt perce ülünk ott, amikor végre nyílik az ajtó, és egy himlőhelyes, negyvenes rendőrnő, Szonja lép be. Alsónadrágot, koszlott, fűfoltos farmert, kinyúlt nyakú pólót és egy terepmintás flip-flop papucsot ad a fiú kezébe. Ekkor veszem csak észre, hogy a kis iroda egyik szegletében kínai mintás, háromlapú paraván áll, a mögé tessékelik be a srácot. Ahogy elhalad mellettem, pőre hátsóján egy fekete alkoholos filccel írt, kétszer is aláhúzott szám villan. Harmincnégy. A százados is észreveszi, látom, hogy azon pörög az agya, ugyanúgy, ahogyan az enyém is, de egyelőre nem kérdezünk semmit. Pontosabban engem kérdez a rendőrnő, hogy mi közöm a fiúhoz, hol találkoztam vele és hogyan került a kocsimba.

– A legelejétől meséld – tegez le, hiszen kollégák vagyunk, olykor a d.-i őrsnek is bedolgozom.
– Ezt hogy érted? – kérdezek vissza élből. – Minek a legelejétől?
– Mi történt azelőtt, hogy a fiúval találkoztál?
– Lényegében semmi különös. Otthon voltam. Ébredés után zuhanyoztam, kávét ittam és átböngésztem a hírportálokat. Később lesöpörtem az ujjnyi vastag szaharai homokot a kocsimról, és elindultam be B.-re. Tehát minden ugyanúgy történt, mint tegnap vagy tegnapelőtt. A fiúval a vasúti átkelőtől kábé két-háromszáz méterre találkoztam. Sétált az úttest felezővonalán, jött velem szembe, meztelenül. És sírt. Attól ilyen sáros az arca, a könnyével kente el a rárakódott port.
– Mi történt azután? – vág a szavamba a százados.
– Félreálltam és levezettem őt az útról. A lehetőségekhez mérten megnyugtattam, telefonáltam nektek, aztán jöttünk.
– Mikor történt mindez? – veszi vissza a szót Szonja.
– Körülbelül fél órája, talán negyven perce – mondom, és mivel sejtem, mi lesz a következő kérdése, még gyorsan hozzáteszem –, idefelé a k.-i személyvonat miatt vesztegeltünk a sorompónál.
– Ismered őt valahonnan? – kérdezi a korábbinál lágyabb hangon.
– Még sohasem láttam. De ezt a találkozást biztosan nehezen tudom majd elfelejteni.

*

A meteorológiai híradások szerint a mára általánossá vált, Észak-Afrika feletti erős magassági szelek hozzák Európába a Szahara porban gazdag levegőjét. Mindez a 2020-as évek elején kezdődött, igaz, akkor még csak fél évente egyszer kaptunk vörös esőt a nyakunkba. És a por meg sem állt egészen Skandináviáig, így az ott élőknek piros hó is jutott. Közel másfél évtizeddel később már nem lepődünk meg azon, hogy amerre nézünk, körülöttünk mindenhol szépia a táj, a tárgyak barnás-vöröses bevonatot kapnak, mintha egy régi művészfilmben járnánk.

De a por csak következmény. Annak következménye, hogy bár láttuk a sorjázó jeleket, nem tudtunk olvasni belőlük, vagy egyszerűen nem akartunk tudomást venni a világ lassú hanyatlásáról. A századfordulón, illetve a huszonegyedik század első évtizedeiben egyre több cikk jelent meg az olvadó jégsapkákról, a biodiverzitás megszűnéséről, a túlfogyasztásról vagy a fosszilis energiahordozók felhasználása révén keletkező természeti károkról.

A szélesebb társadalom ingerküszöbét egy későbbi traktátusnak, a cambridge-i Dingsdale professzor 2029-es, Renaissance reload című munkájának sikerült elérnie. A tanulmány szerint akkor fordíthatjuk vissza a negatív folyamatokat, ha visszatérünk a természethez, a „gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan” szellemében, lehetőségeinkhez mérten leépítjük az urbánus struktúrákat és a szerző által történeti reneszánsznak nevezett korszak értékeit átemeljük a jelenbe, ezzel teremtve meg az „új reneszánszt”. Dingsdale nemcsak okos, de tehetős ember is volt, így elő tudta segíteni a könyv kedvező fogadtatását a sajtóban, mi több, csupán fél év alatt vagy három tucat nyelvre lefordították a könyvet. Politikai beágyazódásának köszönhetően azt is sikerült elérnie, hogy bizonyos szakpolitikák megalkotása során figyelembe vegyék a téziseit, így hamarosan a közbeszédben is megjelentek a Dingsdale-paradigma elemei.

Nálunk mindez azt eredményezte, hogy hihetetlen módon felerősödött a falukultusz, az emberek kirajzottak a városból, elözönlötték a korábban elnéptelenedett kis településeket, hatalmas telkeket, tanyákat vásároltak fel és a Candide szellemében álltak neki kertjeik művelésének. (Érdekes adalék, hogy a könyves sikerlisták élén már négy éve töretlenül Helen Bostock és Sophie Collins Vadon a kertemben – Ötletek egy változatos élővilágú kert kialakításhoz című könyve áll, holtversenyben Jeszenszky Árpád hetven éve publikált munkájával, az Oltás, szemzés, dugványozással.) S hogy mit sikerült ezzel elérniük? Hogy lassan, de biztosan új urbánus közegeket hoznak létre a korábban érintetlen, embermentes területeken.

De lehet, hogy ez majd csak sokára válik fenyegető valósággá. Most még csak ott tartunk, hogy a hátsó udvarainkban tyúkok kapirgálnak százszámra, és Otmárhoz hasonlóan a legnagyobb gondunk az, miként rajzolható kendermaggal tökéletes csigavonal a levegőben.

Barlog Károly (1986, Zenta)

Író, főállásban kommunikációs szakember. Délegyházán él. Prózáit, kritikáit, műfordításait számos magyarországi és határon túli folyóirat közölte. Kötetei: Maxim (rövidpróza, 2012), Kovács Istenke álmodik (kisregény, 2017), E/ (soundtrack-próza, 2019). Portréját Bezzeg Gyula készítette.