Pénzes Tímea: 34 – 3. rész

Kerosin felvétele

 

Karla 2014 januárjában egy bababoltból tart hazafelé férjével, Valterral, amikor egy mentőautó suhan el mellettük. Félrehúzódnak. Karla a sziréna hangjára összerezzen. Anyjához tíz éve, amikor szükség lett volna rá, nem érkezett meg időben a segítség, azóta mindig hevesebben ver a szíve, ha mentőt lát. Koraszülött mentés, olvassa, és összeszorul a torka. Minden ezredmásodperc számít. Hiába kérdeznék most bármiről, egy szót sem tudna kipréselni magából.

Másnap gyalog megy a nőgyógyászhoz, négy emeletnyit szökdécsel a lépcsőn, labdahasa ide-oda himbálózik, imbolyognak benne a babák. Amikor kilép a kapun, jobbra fordul, a második sarkon balra, majd átvág a soksávos úton. 24-es kapucsengő, mosoly, üdvözlő szavak, hanyatt fekvés. Az orvos arca elkomorul: nincs több szaladgálás.

Karla pihenésre van ítélve, három hét múlva már liftezik, és autóval megy az újabb vizsgálatra. Nincs mit tenni, otthon túl sokat tesz-vesz, 2014 februárjában, mint akit leforráztak, befekszik a kórházba. Van koraszülött osztály, ez a legfontosabb. Ne rakják őket vijjogó mentőbe, ne kerüljenek tőle egyre távolabb, ne érhesse őket baleset. Ne kelljen másodpercek miatt aggódnia.

Mostantól napokat számlál szorgalmasan. Minél többet gyűjteni egy csokorba. Betölteni a 24. hetet és elérni az 500 grammot, hogy egyáltalán menthetők legyenek. Valter olvasta a WHO ajánlását, a 24-es kapucsengőről mindig a menthetőség jut az eszükbe. Valter nap mint nap beszámol a százalékokról, mikor melyik testrészük fejlődik, és persze ő is számol. Minél többet olvas, annál inkább képben van, egyre tájékozottabb, csak a napok telnének gyorsabban! Bizakodik. Képzeletben fogja a kezüket, segíti őket az úton, mormol a hasnak.

Pár hónapja az egyik embrió néhány napra meghalt, Karlát másik klinikára irányították, ott jobb a felszerelés, többet látnak. A másik műszer alatt élt és mozgott. Valter telefonált, Karla torkában az ismerős gombóc, nem tud válaszokat kinyögni, csak a könnyek csorognak az arcán. Valter azt hitte, elvesztették. Nem, nem, épphogy nem! Csak nem bírja kinyögni.

Most meg a kórház fojtogató légköre, a hetek óta bent fekvő szobatársak. Vivinek valóban meghalt az egyik babája. Mégpedig itt és most, vagyis délután, nem volt szívhang, ott fekszik tőle két méterre. Ő és a halott baba. Meg az élő, egy másik burokban.

Tudom, mit érzel, súgja neki Emma. Én is elvesztettem az egyiket.

Vivi nem válaszol.

Senki sem tudhatja, mit érezhet, gondolja csukott szemhéja mögött Karla.

Másnap csak a sápadt eget látja. Néhány integető ágat az ablakon túl. Nem mozdulhat, nem láthat többet a külvilágból. Egymás kezét sem tudják megfogni. Fekvésre kárhoztatták. Életmentő fekvést kapott ajándékba, fogalmaz másként.

Néha bekukkant valaki. Néhány hírhozó. Rossz és jobb sorsokról mesélnek. Irigykednek, ha valaki betölti a 30. hetet.

Vivi visszatér. Zizegő teremről mesél, ahol ötévesek ákombákomjai fekszenek dobozokban. Mandarinfejek, pálcikalábak, anyai szívhangok helyett folyamatos géppittyegésben. Ott fekszik az egyik, akit remélhetőleg valamikor hazavihet a kisfiához. Hétköznapi ruhába öltözött alakja színfolt a steril orvosi köpenyek, az egyhangú hálóköntösök és a bágyadt falak világában, a fehér paplanok alá bújt pizsamások felkönyökölve hallgatják. Karla arra gondol, hogy egy expedícióval el akart jutni az Északi-sarkra, hogy a fehér árnyalatait kutassa. Most éjt nappallá téve megteheti.

Maradjatok egyben, köszön el Vivi. Ez itt a cél. Az elvárás. A parancs. Elmegy, de az inkubátoros képet hátrahagyja.

Mia csak félliteres ásványvizet cipelhet. Nem emelhet nehezebbet, mint amennyit a gyermeke nyom.

Vali sosem viheti haza a babáját, az orvosok súlyos szindrómákat és rossz kilátásokat emlegetnek.

Telnek a napok, Karla jobbra fordul, balra, ismét jobbra, csigalassúsággal. Ennyi a mozgástér. A falat bámulja, az egyhangú szobát. Kitekert nyakkal ki-kinéz az ablakon. Egyre több mennyet lát. Egyre több integető angyalt.

2014 márciusa. Kimenne a kertbe vagy legalább a folyosóra, de egyben akar maradni. Szót akar fogadni. Orvosoknak. Magának. A magzatoknak. Önuralmat tanul. De túl sok történet kavarog körülötte, és az örvények magukkal rántják. Feketére színezett női magazinban éli a napjait. Hallja, ahogy Emma színek szerint válogatja a ruhákat mosás előtt az odahaza tanácstalankodó férjjel. Valter mindent összemoshat, őt nem érdekli. Csak az anyós ne tudja meg.

A várandósok éjjel-nappali éhségcsillapítását is kénytelen hallgatni. A kekszcsomagolások zörgését. A befőttesüvegtetők pattanását. A cuppogást. Folyton tömik magukat, rágnak, nyelnek. Karlát gyomorsav kínozza. Burgonyán és főtt húson él hetek óta. Égnek áll a haja, mi minden tűnik el a szobatársak hasában. Hihetetlenül zsíros, fűszeres és túlcukrozott ételek. Aztán refluxra panaszkodnak. Ő nem szegi meg a szabályokat, így is majdnem beindult kétszer a szülés, epegörcs, vesegörcs. Átterjedhetnek a görcsök, beindíthatják a szülést, ezt is megtanulta. Ennyi fekvéstől nem tud kimozogni a sok homok.

Csak az alvás jelent a majszolások közt csendes pihenőt. Ha épp nem horkolnak vagy vakaróznak. Hangosan dörzsölik a vádlijukat, a vállukat, a kisujjukat a lepedőhöz.

Kérdezgetnek. Mobiloznak. Otthon maradt pöttöm gyerekeikkel társalognak. Családtagokkal. Elhalt magzatokról, elrongyolódott méhlepényekről beszélnek. Hogy került beléjük a parkban szálló galambürülék pora, ami miatt korán érkezett a baba.

Itt botorkálnak és heverésznek mellette a teljes időtlenségben.

2014 áprilisában Karla rászokik a füldugóra.

Olvasással próbálja elütni az időt. Néha alvást színlel. A zajok és a hangok irritálják. Csak befelé figyel.

Valter 2014. május elsején jókedvűen érkezik, szalonnasütés szagát árasztja. Kimozdult a barátokkal a természetbe. Két hét múlva meg partit rendeznek. Menj csak, amíg lehet, mondja Karla, és visszasüpped a monotóniába.

Május derekán a későesti órákban nedves lesz a lepedő, a lányok ijedten nyomják a nővérhívót. Ez most nem görcs. Telefonálni próbál, az esélytelenek nyugalmával. Úgysem hallja meg Valter, és még szemrehányást sem tehet, ő küldte őt a hangzavarba.

Valter azonban otthon maradt. Összekapja magát. Fél tizenegykor aprópénzt dob be a kórházi automatába, zöld beöltözőt vásárol. Tébláboló vízimanó a céltudatosan mozgó fehér lények közt. Karlát infúzióra kötik, még valahogy bekászálódik a vécére, beöntés nem kell. Pöttöm fények a mennyezeten, valaki bemutatkozik, az érzéstelenítés menetéről mesél. Majd megszúrják a hátgerincét. Görbítse be a hátát. Ne húzódozzon el. De ha megnyomják a csigolyáját, meggörnyed. Ne rezzenjen össze. Ne egyenesedjen ki. Púposítson!

Az alteste zsibbad, a faliórára néz. Nemsoká éjfél. Jó a 13? Vagy csússzanak át 14-re?

Bárhogy jó, csak ne vágjanak át izmot, kéri, de hát ez természetes, nem is kérdés. Van a testünknek olyan része, ahol nincs ín, izom? Valamit húzogatnak az alhasán, ennyit érzékel, talán a gyenge hasizmait, most metszik fel. A lepedőtől nem látnak semmit. Csak tompa hangokat hallanak. Aztán felsír a lánya, felsír a fia, egymás után a mellkasára helyezik őket két másodpercre, Valter az orvos után lohol.

Karlát a császáros őrzőbe tolják. Homokzsákot tesznek a hasára. Talán segít, hogy visszahúzódjon a hatalmasra nyúlt másik zsák. Didereg. Nem bír mozdulni. Álljon fel, kérik, nem tudok, feleli. Hetek óta nem álltam. Meg az érzéstelenítő. A kialvatlanság. Van egyéb dolguk is, mint segíteni. Balra fordul, megpróbál felülni, visszahanyatlik, jobbra fordul, nem megy. Pedig mozogni kell. Jobban gyógyul a seb. Megmozdul, mozdul benne az epe vagy a gyomorsav is. Tálkát tartanak elé. Elslattyog a mosdóig. Vegyen nagy lélegzetet, mondják, és mielőtt észbe kapna, kikapják belőle a katétert. Menjen vécére! Pisil, örül, hogy tud járni és pisilni.

A posztintenzív osztály a bizonytalanság képlékeny határán duruzsoló újszülöttkaptár. A cél a testhőmérséklet fenntartása. A légzéstámogatás. Első érintések két lyukon keresztül, alapos kézfertőtlenítés után.

Nem arra az osztályra megy vissza, ahol a gyerekek még a hasban, hanem ahol már hason kívül, de nem hason. A nők arca itt sem ragyog. Arról mesélnek, hány gyereket vesztettek el. Hányadik hétben. Kié van inkubátorban, kié nem élte túl az újraélesztést. Mindenütt ez a téma. Hetek, grammok, centiméterek.

A 34 az jó, mondják. A doki viszont óvatosabb. Hogy pontosan mit jelent a 34, később derül ki. Jobb, mint a 30. És persze rosszabb a 40-nél.

A 34 idővel lehet háromezernégyszáz is, gondolja Karla.

 

Pénzes Tímea (1976, Érsekújvár)

Író, költő, műfordító. Magyar nyelv és irodalom, illetve német nyelvtanári szakon végzett az ELTE-n, doktoriját ugyanott fordítástudományból szerezte. Németből, csehből és szlovákból fordít, tizenegy saját könyve és tíz műfordításkötete jelent meg. Legutóbb Monika Kompaníková Az ötödik hajó, Svetlana Žuchová Jelenetek M. életéből és Maria Modrovich Flesbek című kötetét fordította. Több műfajban próbálta ki magát: ír verset, elbeszélést, drámát, továbbá útinaplókat. Legutóbb megjelent saját kötete az Ikeranyaversek.