Székely Márton: Drágakővel teli föld IV.

Szegényebb városrész Kermánban

 

Lonely Planet, Irán

 

Iránban nagyobb távolságra többnyire busszal utazunk. A nagyobb buszállomások modernek, olyanok, mint egy reptér. Minden utazási irodának vannak emberei kívül, a  bejáratnál, az úticélt kántálják, Siráz-Siráz-Siráz. Iszfahán Teheránból hat óra, Iszfahánból négy óra Jazd, Jazdból öt-hat óra Siráz. Siráz–Teherán tizenkét óra. Ez a három város általában a klasszikus iráni útvonal, a kéthetes iráni út erre elég. És még valamire, általában Kásán vagy Teherán részletesebb bejárására. Vagy lehet menni északra, az irániak ezt javasolják, mert az olyan szép zöld. Irán az Alborztól délre világosbarna kősivatagnak hat, az Alborztól északra, a Kaszpi-tenger partján sűrű, mérsékelt övi erdő, pára, eső. Az iráni fiatalok északra járnak, hogy zöldet lássanak. Észak, főleg Gilán tartomány híresen laza és modern.

Kétféle busz van, sima és VIP. Előbbi lepusztult, utóbbi modern turistabusz kevesebb üléssel. Ki lehet nyújtani a lábat, dönthető székek, közös tévén rossz filmeket játszanak. A buszsofőrnek van segédje, sokszor kiskamasz, ő hozza az utasoknak a forró vizet a teához és a tipikus iráni úti túlélőkészletet. Műanyag dobozban papírpohár, teafilter, joghurtospohár-formájú másfél deci ásványvíz, szívószálas üdítő (minden műanyag, körülbelül harminc évvel le vannak maradva öko-tudatosságban), török import töltött csokis keksz, lekváros műpiskóta és nedves törlőkendő. Az Irán-feeling egyik alapvető kelléke a nedves törlőkendő, a másik az adagolós zsebkendős papírdoboz. Ha egy kémthriller Iránban játszódik, ez a minimum díszlet, hogy elhiggyem. Az Iránban játszódó kémthrillerek általában egyszerre szebbnek és tisztábbnak és gonoszabbnak és barbárabbnak is mutatják Iránt, mint amilyen. A másik fontos díszlet a rossz angolsággal kiírt feliratok a buszokon. Többnyire semmit nem jelentenek, csak jól néznek ki, például Super Party Bus. Máskor az utazáshoz kérnek isteni segítséget, úgy mint In God We Terust. Terust, a trust mássalhangzó-torlódása bántja az iráni fület. Ha valaki azt mondja angolul, terust, eskype, Sharon Estone, az biztos, hogy iráni.

A VIP és sima busz közötti másik különbség, hogy előbbi drágább helyeken áll meg. Iszfahán és Teherán között mindig ugyanannál a pihenőkomplexumnál, jó kávé, éttermek, játékboltok a gyerekeknek, édesség, pisztácia. Aki akar, elmegy imádkozni a mecsetbe, aki nem, ebédel, húsz perc múlva indul a busz. Megszámolják, mindenki megvan-e. A buszsofőr segédje bemondja, hogy ṣalavāt, az utasok kórusban kérik Isten áldását Mohamedre és háza népére. Néha van az előttünk lévő ülésen LCD képernyő. Kermán és Teherán között végigvittem egy egész tower defense játékot.

Iránban alig van nyugati külföldi turizmus a politikai helyzet és a média miatt. Évente másfél-kétmillióan jönnek, pedig a turisztikai potenciál végtelen. Tengerpart, szigetek, sivatag, erdő, magashegy, sípálya, épített örökség, bazári kelet-feeling. Sirázban, Iszfahánban és Jazdban látni nyitott gondolkodású nyugdíjas csoportokat, néhány backpacker hippit, hegymászókat a Damavand felé, de mindez nem sok. A külföldi turizmus elsősorban muszlim országokból számottevő, zarándoklat, vásárlás, plasztikai sebészet. Siráz 2018 tavaszán tele volt bekötött fejű arabbal, akik hajbeültetésre jöttek.

A nyugati turizmus nélkül Iránban nem alakult ki a pofátlan nyomulás és lehúzás infrastruktúrája. A kevés nyugati úgyis főleg saját vezetővel közlekedik. A jobb hotelek, éttermek vagy a VIP-buszok berendezése a belső turizmust, azaz az iráni felsőközép igényeit elégíti ki. Ezért, ha azt látjuk, hogy egy étterem vagy hotel úgynevezett autentikus hely élő zenével, szökőkúttal, beöltözött pincérekkel, Perszepolisz-designnal és mindennel, amit más országban messzire el kell kerülni, itt nyugodtan bemehetünk, valószínűleg nem lehúzás, tényleg autentikus a maga módján. Iránban minden autentikus, Irán mindig önmagát adja. A legrosszabb giccsben is, mint az iszfaháni Naqs-e Dzsahán téren köröző lovaskocsik, az ország valódi működését figyelhetjük meg. A súlyos politikai helyzet miatt Irán a legjobb hely utazásra. Az érintetlenség és távolság orientalista klisék, de ettől még, ha nem is úgy, ahogy néhányan elvárják, igazak.

A megfizethető hotelek nem túl jók, de nem is rosszak, igazán borzasztó helyen sosem aludtam. Még a legolcsóbb, szegényebb zarándoktömegeknek szánt hullámpala szállások is mindenhol tiszták voltak. Iránban nincs mocsok. Vagy van, de a mocskos helyek nem úgy mocskosak. A legundorítóbb nyilvános vécében is nagy tartályokban áll a folyékony szappan. Az utcát elborítja a szemét, de minden éjjel összeszedik.

A jobb hotelekben furcsa tárgyakat találhatunk. A hotelszappan és minisampon mellett steril csomagban fésű, fogkefe, borotva, varrókészlet, papucs. Jobb helyeken széf. Mindenhol van a szekrényben imaszőnyeg és a siíta iszlámban imához használt kő- vagy agyagkorong. A falon nyíl jelzi Mekka irányát. A tévén általában helyi adók jönnek be. Mindig fogható a Press TV, Irán angol nyelvű propagandatévéje, hasonlít az Russia Todayre, kevésbé profi, de nem teljesen nevetséges propaganda. Visszatérő műsortípus az amerikai és izraeli háborús bűnökről és bűnösökről szóló dokumentumfilm. 2018-ban az Agent Orange vietnami borzalmairól készült filmet ismételték mindenhol. A rosszabb hotelekben csak üres pokrócot adnak, a jobb hotelben lepedőt is. Vagy van nyugati vécé, vagy nincs. Ellenkező nemű iráni állampolgárok nem kapnak közös szobát hotelban, csak ha bizonyítják, hogy rokonok vagy házasok. Külföldiekre ez nem vonatkozik, nem tudom, hogy törvény szerint képeznek-e kivételt, vagy csak senkit nem érdekel, hogy mit csinálnak a külföldiek. Egyszer akadtak fenn hasonlón, amikor hárman utaztunk egy fiúval és egy lánnyal, de az egy Forradalmi Gárda-hotel volt, és végül itt is meggyőzhetők voltak. A hotelben minden adatot elkérnek, az útlevelet is, enélkül a tulajdonost kémkedéssel vádolnák. Az iráni hatóságok pontosan tudják, hogy a külföldi mit csinál az országban.

A hotelekben a reggeli semleges ízű fehér krémsajt, lepénykenyér, zöldség, tea. Kivétel nélkül mindenhol van répalekvár. Jobb helyeken iráni omlett, így hívják. Nem omlett, inkább olajos, paradicsompürés rántotta. Van olajban sütött tükörtojás, halva, mindenféle szezámkrém, lencsefőzelék, sárgadinnye. Sok hotel szervez utakat a közeli turistalátványosságokhoz, drágábban, mintha az utcán leszólítanánk egy taxist. Iránban nagy az épített örökség, de ezzel együtt is csak kevés városban van többheti látványosság. Elég sok szerencsétlenkedéssel jár minden iráni út. Általában városonként két-három dolog, aztán öt óra út a következő városig.

Körülbelül ezek az iráni turizmus keretei.

 

Irán, klasszikus túra

 

Unalmas tanács, de elsőre a legjobb megvenni és mindenben követni a legújabb Lonely Planetet. Elsőnek, de másodiknak is érdemes a klasszikus útvonalon haladni. Akármilyen érdekes trash-élmény lehet Irán néhány eldugott zuga, ha valaki egyszer költi erre a pénzét, akkor először nézze meg mondjuk Iszfahánt. Kétmillió ember, acélgyárak, a legtisztább, legrendezettebb és legszebb iráni nagyváros, a csúcsán lévő Szafavida Birodalom lenyomata, Naqsh-e Dzsahán tér, nagymecset, Csehel Szotún palota, a most már állandóan kiszáradt (elapasztott) folyó két partját összekötő Szafavida-kori hidak, örmény katedrális, sok minden, nem sorolom fel az összeset. Bazár, igazi bazárbádogtetővel és száguldozó motorosokkal, és szépen kiépített történelmi bazár turistáknak, itt árulnak szőnyeget, lakkozott tevecsont tolltartót, huszonöt százalék pisztáciatartalmú gazt (ragacsos törökmézszerű izé). Általában mindenki egyen annyi pisztáciát, amennyit tud. Sokkal magasabb minőség, mint az itthon kapható kaliforniai, ezt a ’79-es forradalom után kezdték el termeszteni az amerikaiak.

És menjen el Sirázba. Szintén kétmillió ember, rendetlenebb, mint Iszfahán, de lazább, a legtöbb iráni egyetért abban, hogy a siráziak a legszerethetőbb emberek. Fársz (Persis) tartomány, az echte Perzsia közepe. Sirázban Háfiz sírjánál lehet Háfiz-versekből jósoltatni. Menjen el elsőre mindenki Sirázból Perszepoliszba taxival, keresse meg Széchenyi Andor gróf 1892-es graffitijét a griffszobrokon, kölcsönözzön húsz tománért VR-szemüveget. Itt minden hülyeség autentikus, ez is. Utána Naqs-e Rosztam, Paszargad, Nagy Kürosz sírja.

Aki klasszikus, első Irán-túrára jött, ezután menjen Jazdba, egyen nyárson birkaszívet- és májat az Amir Csakhmaq-komplexumnál, nézze meg a legmagasabb minareteket Iránban, mászkáljon, lehetőleg lakjon is a vályogtéglás-széltornyos óvárosban, nézze meg a város szélén a zoroasztriánus Csend Tornyait, ahová a hullákat rakták a keselyűknek még a huszadik század elején is. A zoroasztriánus hit szerint a szent földdel vagy tűzzel nem érintkezhet a tisztátalan holttest, ezért a hullákat tornyokba tették. Iránban zárt betonszarkofágba kerülnek. Taxival százötven-kétszáz tománért látogasson el Taftba, Meybodba. Vagy a Csak-csak hegybe vájt hasadékhoz, sokszáz lépcső fölfelé, szent hely. A legenda szerint Nikbanu, az utolsó szászánida király egyik lánya ide menekült a megszálló arab seregek elől, itt imádkozott Ahura Mazdához, aki ezért megnyitotta a hegyet, hogy elrejtőzhessen. Az ő emlékére sír a hegy, egy helyen a barlangban a szikla állandóan csöpög. Menjen fel mindenki a szentély körüli házakig. A nyilvános mosdó kézmosója fölötti tükörben húsz kilométerre látszanak a hegyek. Nézze meg mindenki Abarquh ötezer éves szent óriáscédrusfáját.

És ha még van hátra a két hétből, menjen Kásánba. Vagy menjen Qomba, a kétszázezer fős siíta szeminárium városába, lássa a tizenkettes siíta iszlámot működésben. Itt hamarabb rászól az erkölcsrendészet a nőkre, ha túl színes kendőben vannak. Vagy nézze meg a sivatagot taxival, homokdűnék, kórók, tevék, kősivatag, méterszer méteres sótáblák, forró szél, csönd. Elsőnek érdekes. Ez a klasszikus és legjobb Irán, végig nagyjából a Teherán-Siráz útvonalon maradva, az ország közepén, a két nagy sivatagtól nyugatra.

Aki ezt megcsinálta, és újra Iránba megy, menjen Meshedbe, Reza imám sírjához, vagy menjen Kurdisztánba, az iraki határ közelébe, főleg tavasszal, újévkor, vagy Tabrizba, Ardabilba. Hamedánba, vagy le, délre, nézze meg az ókori Szúsza romjait és az irak-iráni háború helyszíneit. Vagy menjen északra, nyugatról keletre Gilán tartomány, minden zöld, relatíve gazdag, Mazenderán, kevésbé gazdag, Golesztán, a türkmen határ, Gonbad-e Kabusz.

 

Teherán-Bandar Abbász-Hormoz-Qesm

 

Ezt nem így terveztük. Január végére vettem jegyet a Mahan Airtől Bandar Abbászba. Dórinak csak a Mehrabadon, Teherán belföldi repterén mondtam meg, hová megyünk, és hogy ez valami egész más lesz, mint a kellemes és normális Siráz és Iszfahán. A Mehrabad nem egy épület, mint az Imám Khomeini, hanem négy-öt kisebb terminál. Modern, jól felszerelt, de van benne valami bazári, talán a cipőtisztító állomások teszik. Viszonylag olcsó a repülés. A Mahan és az Iran Air talán a két legjobb légitársaság, ezekkel a legkisebb az esély arra, hogy meghalj. Sok társaságnak ’79 óta nincsenek új repülői. A repülőn adnak enni, illetve nézhetsz a kisképernyőn cenzúrázott nyugati filmeket.

Bandar Abbász a legnagyobb kikötőváros a Perzsa-öbölben (mindig perzsa!). A reptér kicsi és provinciális, egy teremből áll. Harminc fok van, Teheránban ugyanekkor öt. Kosz, pálmafák. A bazárban, és az egész város egy bazár, nagy csomagokban lóg mindenhol a szárított dohány. Kecskék és birkák és taxik. Egy férfi megkötözött lábú kakast visz a tömegben. Sós levegő, tengeri hadgyakorlatot hirdető tábla. Az emberek feketék, göndör hajúak, vagy sötétbarnák, mint az indiaiak. Bandari nyelven beszélnek. A bandar kikötőt jelent. Semmi nem értek, kalóz- és kereskedődialektus. A bandari zene ismert, létezik népzene és elektronikus-mulatós formájában is, főleg forradalom előtti előadókkal, remixekkel.

A bazár a tengerig ér, halpiacon öregasszonyok és öregemberek árulják a halat. A belsőséget a csatornába öntik. A nők indiai szárihoz hasonló színes ruhákban járnak, az egész test alakját kidobja, ringatják a csípőjüket. Az öregasszonyok arcát hagyományos fémmaszk takarja. Hotel Darya (tenger), szemetes sikátorból nyílik, kilencven tomán egy éjszaka, guggolós vécé, Press TV. Bandar Abbászban minimális a látnivaló (egy fürdő és egy 19. századi hindu templom), mégis az egyik kedvenc városom. A halpiacon friss rántott garnélát eszünk. A bazár és a halpiac mellett két focipályányi területen zsibvásár. Mindenki guggolva árul. Túl vagyunk öltözve, veszek egy rossz kínai cipőt harminc tománért, a teheráni téli bakancsom elviselhetetlen.

A kikötőből hajók indulnak Kis, Qesm és Hormoz szigeteire. Ha van gazdag észak-teheráni ismerőse valakinek, valószínűleg Kist ajánlja majd. A sah építette be a szigetet a hetvenes években kaszinókkal és strandokkal (’79 óta nincs közös férfi-női strand). Mindent elmond a szigetről és a Pahlavi-korszellemről, hogy a repteret direkt Concorde-ra tervezték. Vámmentes övezet. A jómódú iráni utazás első célja sokszor a mértéktelen vásárlás. Nem megyünk Kisre.

Hormozra megyünk, kis sziget vörös homokkal és mindenféle érdekes sziklával. Megnézzük a portugál erőd romjait. Innen irányította Portugália az egész kereskedelmet az Indiai Óceánon 1622-ig. Motoros riksaszerű járművet lehet bérelni. Vörös homokos öblök. Komp visz át Qeshmre, a Perzsa öböl legnagyobb szigetére. Három nap, kettő is elég lett volna. Épített örökség nincs, geológia sok, úgynevezett holdbéli táj, kanyonok, sziklák. Lehet tevézni a sziklák között. Lehet a sziget északi felén hatvan tománért egy órára motorcsónakot bérelni a közeli sósvízi mocsarakba. Flamingók, teknősök. Tavasszal állítólag delfineket is látni. Nagy, kékre festett fából készült halászhajók állnak a partokon.

Önkéntes taxisok visznek minket kisvárosról kisvárosra, relatíve olcsón. Iránban körülbelül mindenki használja az autóját taxizásra, vagy pénzt kér a stoppolásért, ahogy nézzük. Húszéves fiú visz minket körbe, kérdezi, vezetek-e, mondom, hogy nincs jogosítványom, kiderül, hogy neki sincs. Kurd sofőr, nagydarab, bajuszos, napszemüveges, vezetés közben egy kis LCD képernyőn loopra állított kurd esküvőt néz, unott arcú, színes ruhás lányok táncolnak népzenére. Megáll nekünk egy helyen, ahol ismeri a tulajdonost és jól főznek. Vidéken minden iráni taxis ismer mindenkit, van egy saját hálózata, ahová viszi a turistát, mindig van ötlete, hogy mit kéne csinálni. A kurd taxisunk megáll egy helyen, vályogviskók a sivatag közepén, bemegyünk, legyek, fedett arcú asszonyok guggolva főznek valamit, a szobában egy csomó arafatkendős férfi teázik. Hoznak nekünk cápapörköltet, szokásos sáfrányos rizst. Jó, de viszonylag sokba kerül.

Qesmről a harmadik nap visszamegyünk Bandar Abbászba. A Lonely Planet szerint érdemes megnézni az alig ismert Bandar Kongot száz kilométerre nyugatra, az öbölben. Elmegyünk, szó szerint semmi nincs ott, de tényleg jó. Tízezres kisváros. Még aktívan használják a vályog széltornyokat hűtésre, a galambházakat pedig trágyagyűjtésre. Dórival bemegyünk a múzeumba. Minden iráni kisvárosban van egy teljesen érdektelen múzeum, egy szoba két kirakott régi halászhálóval. Úgynevezett néprajzi múzeum. A múzeum kertjében általános iskolás lánycsapatba ütközünk, ötven tizenkét éves lány egyforma rózsaszín-fehér egyenruhában. Körülbelül még teheránit sem láttak, nemhogy külföldit. Én nem érdeklem őket, elmegyek iráninak. Néha megkérdezik, hogy Tabrizból származom-e (a perzsáknál nagyobb vagyok, fehérebb és akcentusom van). Dóri kékszemű és szeplős, a lányok visítanak, majdnem darabokra szedik, harmadikvilág-élmény. Mindegyik kipróbálja a három mondatos angoltudását. Rángatják, ölelgetik, mindenki fotót akar vele. Megjönnek a tanárok, két szigorú, csadoros nő, a kislányokat durván helyre teszik, rendesen álljanak össze egy csoportképre a külföldi hölggyel, a külföldi hölgy álljon oda középre. Én a szélén állok, nagyon jól szórakozom.

Utána a kikötőben mászkálunk, mindenkit érdeklünk. Elvisz minket kocsival egy darabon egy fiatal lány és fiú, csillogó szemű, szép gyerekek, láthatóan nagyon vallásos, hagyományos család. Kikérdezem őket, mindkettő tizenhat éves, férj és feleség. Este úgynevezett öko-hotelben alszunk, nyitott tetős, felújított belső udvaros vályogház, földön kell aludni, szőnyegeken. Ez már az újabb ízlésű, fiatalos backpacker-turizmust szolgálja, nem a kényelmes felső középosztályt. Reggel vissza száz kilométer Bandar Abbászba.

 

Bam-Kermán-Teherán

 

A bandar abbászi buszállomáson impulzus-jegyvásárlást végzek, felszállunk egy Zahedánba tartó buszra. Záhedán már Szisztán-Beludzsisztán tartomány, a Pakisztán-Afganisztán-Irán hármashatár felé. Rendes harmadik világ, a legszegényebb iráni tartomány. Csempészek, drog, beludzs szakadárok, terroristák. Elvileg veszélyes, a magyar konzuli szolgálat és a teheráni nagykövetség szerint tilos odamenni. Többnyire a teherániak sem mernek, pedig állítólag Abdolmalek Rigi Dzsundullah vezér 2010-es kivégzése óta sokkal jobb hely lett, néhány nyitottabb teheráni hipszter már eljár ide. A buszon végül úgy döntünk, hogy hamarabb leszállunk, Dóri nem akar Záhedánba menni. Kilenc óra buszozás után leszállunk Bamban.

A busz jól felszerelt, VIP, a sofőr kabuli afgán. Nagyjából tíz ember rajtunk kívül, mindenki beludzs vagy afgán. Az egyikük szürke, szoknyaszerű törzsi ruhában van, hagyományos fez-szerű sapkában és kínai sportcipőben. Vörösre hennázott szakálla van. A busz óránként megáll tíz percre, a sofőr és a segédje csempészárut pakol az utastérbe. Lapostévé, több karton üdítő- és energiaital, cigaretta, minden. Leszállok, dohányzom az afgánokkal, vissza, tovább. Hajnali egykor érünk Bamba. A busz az autópálya szélén rak ki minket, megy tovább az afgán határ felé. A telefonom szerint mínusz két fok van, fázunk a nyári ruhában. Nem ettünk melegételt, most a buszállomáson eszünk sült húst rizzsel. Túl fáradtak vagyunk, hogy vitázzunk a taxisokkal, az egyik elvisz minket a legjobb hotelbe. Négycsillagos, nagy szoba, két méter széles ágy, nincs meleg víz, ezért olcsón odaadják, de így is drágább, mint szeretném.

Másnap először a bazárba megyünk meleg ruháért. Dórinak ízléstelen műanyag bundás zöld pufidzsekit veszünk, nekem még rosszabb műbőr kabátot. Megnézzük a várost. Bam Kermán tartomány keleti fele kilenc óra busz az öbölből. 2003-ban földrengés volt, meghalt negyvenezer ember. A város legszebb része a vár, részben felújított a pusztulás után. Tovább. Bamból másfél óra Máhán, kisváros, szép. Neʿmatollah Vali szúfi vezető sírkomplexuma, narancsos-fahéjas bárányhús. A városon kívül megnézünk egy kertet, a herceg kertje, így hívják. Az iráni kert tipikusan nagy, a városon kívül van, fallal elkerített, középen hosszú halasmedencével és épületekkel. Sok ilyen kert van, de ez a legszebb, amit láttam, lépcsőzetes építésű, körülötte a Kermán melletti négyezres hegyek.

Még másfél óra Kermán, a sztereotípia szerint ópiumfüggő város, és tényleg. Kis vendégszálló, talán a legolcsóbb és legigénytelenebb, amiben valaha voltam, ötven tomán egy éjszaka. Hullámpalából van az egész, minden zaj behallatszik. A vécé és a zuhanyzó egy bódé az udvar közepén. Tiszta, de nem kényelmes, mert mínusz öt fok van. Kimegyek a kisboltba ásványvízért és zacskós süteményért. A boltosnak mondom, hogy még adjon egy kólát. Fél percig mosolyogva néz a szemembe, ad egy doboz tejet. Húsz tománból két percig nem tud visszaadni hatot, nézi, vörös a szeme az ópiumtól. Segítek neki kiszámolni, mosolyog. Reggel nyolckor megyünk a sivatagba, még senki nincs ébren a városban.

Iszfahán és Kásán mellett húzódik a Kavir. Kermán mellett a déli, még brutálisabb sivatag, a Lút. Itt vannak a világ legmelegebb pontjai. Most húsz fok, éjszaka nulla–mínusz kettő. Beszédbe elegyedünk egy iráni családdal. Hatvanas férfi és nő, harmincas fiú és meny, két kisgyerek. Nézzük a sivatagot, az öreggel beszélgetek. A nagyobbik fiú a sziklákra mászik. A kisebbik homokozólapáttal nekimegy 50000 km² homoknak. Meghívnak minket ebédelni. Visszautasítom háromszor, még mindig ragaszkodnak hozzá, akkor komoly, de hogy férünk be két kocsiba ennyien. Végül engem ültetnek az idősebb férfi mellé az anyósülésre, az ölembe teszik a másfél éves kisebbik fiút. Elvisznek minket a sivatagban egy másik pontra. Valami szerencsétlenkedés miatt a néni brutálisan lehordja a férjét, a bácsi félve és szeretettel mosolyog, átlagos iráni jelenet egy házasságból. Kipakolják a piknikhez hozott dolgokat az autóból. Szőnyeg, második szőnyeg, nejlonvédő. Gázmelegítő, tízfős fazék, másik gázmelegítő, kisebb fazék. Műanyag poharak, Sprite-szerű üdítő. Külön dobozban jég. Gyümölcsök, egy egész dinnye. A nagy fazékban csirkehús rizzsel, a kis fazekat csak azért hozták, hogy krumplis tahdig süljön. A tahdig az edény alján szándékosan odapörkölődött, összeállt olajos rizs, kenyér vagy krumpliréteg. Két órát eszünk, aztán visszavisznek minket Kermánba.

Kermán hétszázezer ember. A legnagyobb pisztáciatermelő város. Még egy nap, sima látványosságok. Bazár, különleges és fontos fémműves utcák, fürdők, karavánszerájok, mecsetek, kastély. A régi városfal maradványai és a Maszdzsid-kapu, amin Aga Mohammad Khán, a Qádzsár-dinasztia eunuch alapítója bevonult a városba hat hónap ostrom után 1794-ben. A kermániak az előző uralkodódinasztia, a Zendek utolsó uralkodóját támogatták, ezért Aga Mohammad Khán állítólag húszezer (pár vagy darab, nem tudom) kermáni szemgolyót vájatott ki és öntött a városkapu elé. Végignézünk mindent, amit a Lonely Planet javasol. Este valahogy a szegényebb városrészbe keveredünk. Az egész dél-keleti országrész sokkal szegényebb. Vályogkunyhók között mászkálunk, lemegy a nap, biciklis kiskamaszok jönnek hozzánk, nem láttak még külföldit. Késő este felvesszük a csomagokat a szállásról, vigyáztak rá nekünk. Taxi a buszállomásra, Kermán–Teherán tizennégy óra éjszakai busz. Másnap délután érünk vissza Teheránba.

Ha kelet felé mész, senkit nem érdekelsz, de a Kermánból nyugat felé, Jazd tartomány felé tartó buszt leterelik az autópályáról. Itt kezdődik a fejlett Irán, erre jön a drogselyemút Afganisztánból az iráni nagyvárosokba, onnan tovább Törökországba, Görögországba, mindenhová. A heroin ára tízszeresére nő Afganisztán és Európa között. Iránban ötven gramm heroin birtoklásáért biztos a halálbüntetés. Az évente kivégzett hat–nyolcszáz ember nagy része drogcsempész.

Magas fallal körülvett udvarra terelnek minket, egy szerelőárok fölé. Kinyitják a csomagteret, farkaskutyákat küldenek a csomagtérbe. Géppisztolyos katona száll fel, begyűjti az útleveleket. Lemegy, később visszajön, minket keres. Egyáltalán nem udvarias. Mit dolgozom, mit csinálok Iránban, milyen városokban voltam, hova szeretnék még menni, miért tudok perzsául. A helyes válaszokat adom, egyetemista, turista, Siráz, Iszfahán, egyetemen tanultam. Van pár város, amit ilyenkor viccből se nagyon, Busehr, Natanz, az atomerőművek. Nézi az útlevelünket, minket, hazudunk-e. Bólint, jó utat kíván, leszáll.

 

Székely Márton (1990, Debrecen)

Író, iranisztika szakos doktorandusz, szépirodalmi szövegei 2018 óta jelennek meg. 2017-ben és 2018-ban Teheránban élt. Most Budapesten lakik, regényen dolgozik. 2021-ben Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjban részesült. A cikk fotóinak nagy részét ő készítette.