Tolvaj Zoltán: Őszi fénykép a nyúlzugi avaron – Esszé Hartay Csaba költészetéről

Tolvaj Zoltán: Őszi fénykép a nyúlzugi avaron – Esszé Hartay Csaba költészetéről

Hartay Csaba fotóját Bach Máté készítette

 

(Hartay Csaba Nyúlzug [Podmaniczky Művészeti Alapítvány, 2008], A jövő régészei [Prae, 2012], Fényképavar [Kalligram, 2016] és Átkiáltani az őszbe [Scolar, 2020] című versesköteteiről)

 

A Sárkányfű folyóirat nemzedékével együtt induló Hartay öt regényt és nyolc verseskötetet követően, négy év szünet után jelentkezett az Átkiáltani az őszbe című könyvével. A látszólag explicit indulattal átitatott cím mintha Munch Sikolyát idézné, amint a narancsos, őszi káprázatból a folyó feletti hídon álló alak átkiált a nyílt expresszionizmus irányába: „Mert ami szín volt, hanggá érvényesül” (A folyadékvesztés útján). De a cím megtévesztő, hiszen a kötet beszélőjét továbbra is a halk és higgadt hanghordozás jellemzi, és a szinesztéziás rezonancia sem vesztett semmit a korábbi, delejes közvetlenségből, ami a költői életműben eddig is megfigyelhető volt. Továbbra is domináns az a látomásos, panteista szemléletet, egyfajta univerzálisan kódolt jelképhálózat, ami a természet kollektív szimbólumrendszerén keresztül tárja fel az alany egyedi sorsdinamikáját, miközben a megszólalás tonalitását az őselemek zsongására bízza, azon belül is a víz megnyugtató, fehér zajára: „Csak csurog és ragyogva tódul mélyről, / hullámban és / simulásban a védelem. Megtámad majd. / Megfojt a saját hangod” (Palástok). Talán maga a kötetcím is abból a sajátos, vízparti nyelvhasználatból ered, ahogyan a Körös-mentiek kommunikálnak egymást közt a fűzfákkal teletűzdelt telkek mólóiról, a folyóra bízva az emberi hang spontán terjedését, ahogy a víztükör átrepíti a túlsó partra a hangos élőbeszédet. Ez a társalgási gesztus erősen emlékeztet a Kanári-szigetek sajátos pásztornyelvezetére, a silbo gomeróra, amellyel az ottani dombvidék juhászai üzengetnek egymást közt évszázadok óta egy éles füttyszavakból alkotott, egyedi nyelvjárással.

A holtágon túli dimenziókban kongó patkók, csillanó kengyelek. Akusztikus térbuborékot alkotnak a ködös határban csaholó ebek: „Ahogy a kutyák ugatnak. / Mintha páragömb lenne a táj. / Nekiverődnek távoli hangok a buroknak. / Minden szólamnak, évszaknak, hullásnak / határa” (Mélyül). Ez a lágy, visszhangzó hangfestés, onomatopoeia, lehetne akár egy görög kikötő neve is, ahová a versbeszélő nyaranta visszajár. Az elmúlt egy évtized költői termésének evolúcióját fémjelzik ezek a természetből fakadó, szinesztétikus kölcsönhatások, ahogyan a beszélő egyre nagyobb lélektani kihívások közepette partot ér és lehorgonyoz, folytatva a rá jellemző nominális halmozásokat, és a dúsan kolorista, mozzanatos ecsetkezeléssel egyre kifejezőbb módon építi fel az impresszionista életmű legérettebb darabjait. „Az iszapmázas ládát felnyitod a parton. / Benne avarnyálka, / törött kagylóhéj és rozsdás horog. / Volt már ősz, csak elsüllyedt. / Volt már összeköttetés, / csak elszakadt a zsinór” (A szomszéd évszakból).

A szerző negyven felett sem kiüresedett pszeudofilozófiákban gondolkozik, nem merül el a tegnapi kocsmák nosztalgiavilágában. Nem a képalkotó vershagyomány leépítésére törekszik, de nem is támaszkodik a szolipszista téboly csonkolt függelékeire. Nincs benne intellektuális gőg, se bestiális, lélektani nudizmus. Ő a táj logikája, a talaj szíve, a víz ujjbegye. Hartay kontemplatív szerző. Jobb agyféltekével ír, de nem csupán bámészkodik. Azt kapja lencsevégre, amin a szemünk talán már meg sem akad az OLED-képernyők bűvöletében. Szemléletünk fertőző rögzítettsége a megrekedt holtág, miképpen lusták vagyunk bámulni a meder mintázatát és a zajlás izgalmát, miközben lázas részvéttel feltúrja az iszapot, feltárja a fénylő üledéket, a dermedt ikrát, a bódulat és a nosztalgia közvetlen momentumait, hogy mi se legyünk restek befogadni az érzéki szövevények által felfogható makrokozmosz rendszerét. De ez az idill sem teljesen makulátlan. A Nyúlzug endemikus porondját körbeveszi egy egészen más színezetű, sprőd világrend, ahol „orvvadászok féklámpája / piroslik a dűlőn” (Félelemfüggetlenség).

Hartay korábbi műveiben a halhoz kapcsolódó motívumok széles skálája tükrözi a személyes beágyazódás igényét, a közösségi feloldódás vágyát, a tudatos rajképződést és az élet különböző fősodrairól való leszakadás félelmét. Költői pályája első szakaszának tág keresztmetszetét nyújtja a 2008-ban megjelent Nyúlzug c. válogatáskötet. Ebben a hal-öntudat olykor még téli álmát alussza a Holt-Körös medrében, máskor pulzáló kopoltyúval rabol rá a csalira, megcsillanva a víz felszínén, hogy aztán ismét elrejtőzzön a hínárrengetegben. „Elidegenít a folyó / Pedig halak / élnek bennem. […] Halaim erőssége / Az én gyengeségem. […] Beleimben / Törpeharcsák / Túrják az iszapot” (Halaim erőssége). Amint perspektívát vált, és helyet cserél a horgásszal, a köröm alá szoruló damil, a rostos léggyökerek, a kagylóvágta ujjak és a tenyérbe akadó, rozsdás horog kerülnek a középpontba. Mint Pilinszkynél a madár repülése – nem a szárnycsapások száma a fontos, hanem röptének íve – Hartaynál a hal a poétikai életben maradás, a küzdelem, a zajlás és a leülepedés, tehát a zabolázatlan ihlet impulzusainak metaforikus totemállata. Hol horogra akad, hol elslisszol előle, néha pikkelyezni kell egy filézőkéssel, néha pedig kicsúszik a kezeink közül, hogy belefúrja magát a sűrű iszapba a megragadhatatlan szabadság és az okkult áldozat allegorikus teremtményeként: „A halak kirepülnek / A meder begyógyul // A táj kibújik az évszakok alól” (Továbblépés).

A Nyúlzug című kötet a legklausztrofóbiásabb évszakkal, a Tél cellája-ciklussal, azon belül is a Leghosszabb éjszaka című verssel indul. Fagyos csend, szűkülő szobák, koppanó dió a mólón. Szarvasbogarak moccanása az avarban. A Holt-Körös hamisítatlan látomása tárul elénk, ahogy belépünk a Táj termébe: „Vörösszárnyú keszegek rajzanak // Ébredni elaludni horgászni tilos / Folytathatatlan a folyó.” Hartay kontemplatív természetszemlélete a Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozó, somogyi származású és kötődésű Takáts Gyuláéval rokon, ám békési kuzinja túllép a természeti idill konvencionális keretein egy jóval frivolabb dramaturgiai feszültség megteremtése érdekében: „Izgatott halrajok / A félmeztelen lány / Langyos pezsgőt csorgat / Leégett melleire” (Nyárral szemben).

Ahogyan Takáts megalkotta irodalmi alakmását, a zen mester szerepében mélázó Csu Fút, Hartay a saját költészetével párhuzamosan létrehozta a Viharsarki Kattintós nevű blogot, melynek alteregója inkább a prózai írásaiban anekdotázó elbeszélői énnel rokonítható, habár a költészetébe is sikerült belecsempészni némi közvetett humort: „Sorsomat kikölcsönzöm / A városi könyvtárból” (Meg van írva). Tágabb értelemben az egész Szesz, szeretet, ünnepi háj ciklust abba a kategóriába sorolom, amelynek humoreszkjei nyomán a későbbi blogger kötetlenül lubickolhat: Alvó részegek a jéghideg homokban / Alkoholban ázó éjjelek / Égve hagytad a karácsonyfaizzót / Ma vonják béremet” (Ünnepi háj).

Míg a Nyúlzugban akvarellszerű ecsetvonások domináltak, és a komor téli atmoszféra legyűrte a nyári fényeket („Halaim boldogok, akár a halottak.”), A jövő régészei című kötet az életmű keretein belül paradigmaváltónak bizonyult. A levendula árnyékában című ciklusban a nyárutó zanzásított polaroidfotói erőteljes nyitást ígérnek, amelyben – a nem mellesleg Aranykalászos gazda képesítésű – Hartay a színes képalkotási eljárások széles skáláját villantja fel a külön címekkel nem rendelkező, erőteljes négysorosokban: „Kombájnt vezetek. / A vágóasztal bárányfelhőket zabál. / Megérett a távolság. / Aratható az égbolt.” Az idilli Nyúlzug ezúttal kiégett, erjedő arcát is megmutatja. Nyárutó, poshadt októberi hő, a meder csupa alga. A hétköznapi technológiák és a planetáris szféra távlatainak összekapcsolása egészen természetes úton történik a pársoros skiccekben: „A mentőautóból előveszik a távcsövet. / A fehér köpenyesek megpróbálják / újraéleszteni a holdat.” Másutt a kotidiánus események inherens abszurditását egészen lecsupaszított sorok hordozzák: „Mosónők sikálnak a patakparton. / Rendőr megy oda igazoltatni.” Vagy: „Tűzoltóautó lassít le mellettem. / Sofőrje tüzet kér.” Gyönyörű a Szekrénylakó című vers, amelyből megtudhatjuk, hogy az összement vagy elkallódott ruhákért egy gardrób mélyén lakó, fenyegető entitás felel: „Miatta minden éji nesz. / Vállfákat igazgatva / ruháim közt válogat. // Elalváskor zavaró rés: / nyitott ajtaján át diktálja / a visszatérő álmokat.” Ám a kötet súlypontját olyan – szokványosan létösszegző verseknek is nevezhető – alkotások adják, mint a Zenélnél nagyon című darab, amelyben Hartay a formakészségét is megcsillantja: „Ha itt vagy, átmész inkább oda. / Értelmi szinted nagycsoport óvoda. / Onnan azonnal visszajössz ide. / Szerelmes vagy, de nem tudod, kibe. // Zenélnél nagyon, de nem játszol hangszeren. / Ne mondd a kidobónak, majd én megverem. / Kocsmából hazavágysz, otthonról oda. / Szabadságot csupán egy tágas kaloda. // Mindenki, aki él, többre hivatott. / Tükörben látod, milyen szar az alakod. / Akik hízelegnek, azok mind seggfejek. / Aki meg baszogat, azt feleségül veszed.” Az Egy utca melankóliája c. vers azonban a 18 pluszos humorhoz passzoló sorvégi asszonáncok nélkül ábrázolja az újholdas sűrítésekkel operáló, urbánus undort és kiábrándultságot, amelyben a képek szintetikus ötvözete Bajtai András pár évvel korábbi, Az átlátszó város és a Betűember című köteteire jellemző, sejtelmes, szürreális poétikai eljárásaira emlékeztet: „Ablak néz rám, közelít. / Az asztalon kiszáradt váza. / Múlhatatlan délutánt játszik / a visszavont mozdulatok háza. // […] Akik itt laktak, nem halnak meg. / Otthontalanságom újra átrendezik. / Az utcában minden azt súgja, / hogy megint ilyen múlt következik.”

A soron következő, Fényképavar c. kötet képei egyre élesebbek, amint nyilvánvalóvá válik a „folyó folytathatatlansága”. A privát aranykor időszaka megszakad, és a múlt rögzítettsége egyre fajsúlyosabb módon körvonalazódik a lírai emlékmunka során. Az előző kötet óta eltelt négy esztendőben Hartay fényérzékeny retinája egyre több részletet szívott magába, mialatt a Körös-parti motívumok áradása egy magasabb pixelszámú, részletgazdag panorámaképpé szervesült a demitizáló költői expozíciónak köszönhetően, amelyből a fotográfus Bach Máté viharsarki fényképeinek camera obscura-hangulata is visszaköszön: „Autóval hajtunk el temetők mellett. / Mintha ki lennének vetítve a csontok. / Akár a monogramok. Vagy a nemköszönések. / Száj nélküli arc a szeptemberi táj.” (Száj nélkül)

A kötet drámai súlypontja ezúttal egy konkrét esemény. A referenciális szálak a szerző eltávozott édesapjával kapcsolatos emlékekhez fűződnek: „Aki meghalt, annak kitépett magnószalagjait táncoltatja a szél. / Nincs már meg ez a világ, ugyanebbe a terembe nem térhetnek vissza. / Nincs készülék, ami lejátszhatná könyörgésüket. Sistergés sűrűsödik csak” (Hologram). Hartay írásmódja a drámai csúcspontokon erőteljes és dinamikus, ide-odacikáz a tekintet, rázúmol a tárgyra, majd egy másik látószögből új távlatot teremt, kitágul és visszaszorul, miközben a verstér erővonalai folyamatosan vibrálnak. Időszemlélete egyszerre mozzanatos és statikus, a cselekmények körkörös ismétlődésén alapuló, édes fogságot jelöl, akár a mítoszok világképe: „minden árnyék egy napóra árnyéka” (Időviszony).

Az egy-két soros bon mot-k, amelyek az előző könyvben külön ciklusba rendeződtek, a Fényképavarban intarziás jelleggel ivódnak bele a hosszabb szerzeményekbe. Egy-egy zárlat kiválóan szemlélteti, ahogy a szerző az áradó beszéd piktúrája mellett az Újhold hagyományának nyelvi ellipsziseit és Oravecz Imre ökonomikus tájrekonstrukcióit is kiválóan alkalmazza. A világ fölött őrködő, isteni szemmérték és az általános, emberléptékű tekintet egyszerre transzcendens és biológiai képét sűríti az alábbi sorba, ami szinte körbeöleli az egész bioszférát, érzékeltetve, hogy a híres wittgensteini szemgolyó – a saját mivoltát tárgyként vizsgáló, analóg humán optika – végül képes megpillantani önmagát, és rálátással bírhat az öntudat természetére: „Körbeér az egyetemes szemfehér” (A látás koronái).

Hartay ebben a kötetben nemcsak az erdőntúli tisztást hívja elő, hanem a belső terek ingatag intimitását is érzékletesen kasírozza fel pauszpapírra: „Bútorainkat kipakolni szájüregen át. / Fogcsillárok alatt nyelvszőnyegen. / Az emlékezés foteljei. / A megszólalás díszpárnái. / Lakás a test. Albérlet libabőrrel” (Testlakás). A fizikai otthonérzet feletti megrendülést és a testi diszmorfia eredendő költői rettenetét végül a Pygmalion-szobor ideiglenes belelkesülésével írja felül: „Vendég vagy az anyagbábuban.” A démiurgoszi és rurális toposzok a felkavart személyesség keretein belül egyre ritkulnak, és a nyelv anyai anyaga a búcsú melankóliájával itatja át a versek szövetét. A drága halott után fennmaradó közös fényképhalomból, mintha a leveleit vesztő lomb avarfoszlányaiból szemezgetne, megalkot egy megrendítő portrét, amiben a lassú előhívás alkímiáját ars poeticaként hangsúlyozza: „Így tekintsetek rám. Nincs emlékezet, nincs kép. / A sötétség ezerszínű alkotása vagyok. Rejtett. / Indulás és érkezés szorítása vagyok. / Az út járatlansága. Akkor is létezem, ha nincs fényem” (Az út járatlansága).

Az első bekezdésben már említettük, hogy Hartay legújabb fotóalbumában a képek nem távoli és absztrakt géniuszokkal és istenségekkel keresik az összeköttetést, hanem a lokális, dinasztikus múlt elsüllyedt palackpostáit szedegetik össze, igyekezvén megfejteni a bennük kallódó üzenetet. A címben is jelölt hangtónus tehát inkább egyfajta telített suttogás, semmint jajveszékelés vagy csatakiáltás. Ahogy Toroczkay András írja egy korábbi kritikában (Magyar Narancs, 2020. Október 17.), Hartay alaphangja a meditáció, de hozzátehetnénk azt is, hogy a denevér is akusztikai úton, visszhangok nyomán alkot képet az előtte elterülő domborzatról. Hartayt a saját mikrokozmoszán belül szélnek és víznek eresztett genealógiai titkok foglalkoztatják; az iszapban ragadt, majd partra vetett tárgyak belelkesülő utóélete (vö. Babits Mihály: Sunt lacrimae rerum), amely révén a szerző újabb és újabb önismereti felfedezésre jut. Ott, ahol egy karácsonyi tusolás ilyen érzékletes misztériumként merül fel, nincs szükség további mesékre vagy ünnepélyes rítusokra: „A kád fekete lélegzetekkel tele. / Piros teknősök evickélnek odalenn, / de minden átáll a titkok csapatához. / A lefolyók karcosra szikkadt torkai. / Megszáradt fogkrémdomborzat. / A körömkefe holt rovarteste. // Jön az ünnepi gömbök éneke. / A víz- és fényár zuborgó kórusa. / Az elzárt meztelenség. / A tükörben felfedezett idegen én. / Ezt a testet nem mondom el senkinek. / A pazarlás. A hab és a bőr imádata” (Alkonyati fürdőszoba).

Bár Hartay távolról nézve olykor a derű megtestesítőjének tűnik, az anyatermészet ikonjain keresztül lélegző, belső alkatát sokkal inkább az enyészet lassú üteméhez igazítja. Ebben a dimenzióban a gyász személyes ügy, másrészt a viharsarki táj évszakváltó ritmusához szorosan kötődő, rituális lélekmunka: „Fiatalon fogsz meghalni, április, / Cserebogarak röpködnek majd / réteken elterülő ravatalod felett. / Visszatérsz a télhez, mint fiú az apához” (Áprilisi ébredés). Az irodalmi diskurzusban gyakran felmerülő botanizáció toposza, a vegetatív lírai tudat elszemélytelenedése egészen másképp befolyásolja Hartay versbéli alakját. Nem egy ember nélküli, apokalipszis előtti vagy utáni horizontot tár elénk. Magát a szubjektumot szippantja fel az aranykori színezetét elvesztő táj: „Hogyan feküdhettem ott. / Az az ágy csak korhadt gallyak kupaca. / Az a test csak egy évszak sorvadása. / Ott vagyok a beborult erdősávban. / Távoli derengés: egy napszak ablaka. / Apró tüzeket hagyott rám a nyár. / Távozásommal talán kialszik” (Apró tüzeket hagyott rám a nyár). A természet Hartay világképében privát purgatórium, másfelől egy könyörtelen, szelíd és gyengéd gyilkos. Nyáron felizzanak a hőség vörös kopoltyúlemezei, télen pedig iszapban vermelő amúrok várnak a végzetükre. A pontos tetthelyet se a meder alján, se az őszi avarban nem lehet krétával körberajzolni. A képlékeny anyagbábu nyomtalanul felszívódik az anyaföldben: „Fáklyákkal induljatok keresésemre, / végül az erdőnek legyek fontosabb.” De Hartay panteista szemléletében az enyészet kérlelhetetlen termodinamikai iránya felfogható egyfajta légies (fel)üdülésként is. Füst és korom helyett „a zöld íze mindenütt.” A rét, az erdő, a tisztás és a szántás, a vegetáció lassú diadalának organikus díszletei nélkül nem lenne tétje az öndefiniálásnak, és a kontempláció kerete sem volna több mint sivár, kollektív mátrix. Hartay költői inhalációja által az elszállt füst visszakéredzkedik a kéménybe. Mert, ahogy ő maga mondja, szerző híján semmit sem ír a táj, és mindnyájan elveszünk egy kisöpört, üres udvarban, vagy az udvart ellepő, tagolatlan űrben a meg sem született csillagképek között.

 

Tolvaj Zoltán (1978, Budapest)

Költő, író, műfordító. Első két kötete a Parnasszus Új Vizeken c. sorozatában jelent meg Orbán Ottó és Marno János fülszövegeivel  (A medve lépései, 2001; Törésteszt, 2007). César Aira Kísértetek c. regényének általa készített magyar fordítását a Magvető adta ki 2012-ben. 2010-ben Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjban, 2018-ban NKA szépirodalmi alkotói támogatásban részesült. Harmadik verseskötete a József Attila Kör gondozásában látott napvilágot (Fantomiker, JAK-füzetek #201, Prae, 2016). Jelenleg első novellaregényén dolgozik, amely Erdőkerülők címmel fog megjelenni.