Barlog Károly: 34 – 8. rész

Barlog Károly: 34 – 8. rész

Borsos Zoltán feat. Bence Kenessey: I21028 INSTANT TELEPORT

 

A vályogvető gödröknél várt ránk a teherautó. Mielőtt felszálltunk, begyűjtötték a ruháinkat. Egy aranyfogú ember azt mondta, többé nem lesz rájuk szükség, mert ahová megyünk, ott mindenki egyenlő. A többi felnőtt csak Szép bácsinak nevezte őt, bár az arcán egymást érték a sebhelyek és a furcsa, undorító kelések. Féltünk tőle, mert azt hittük, maga az ördög. Csak később derült ki, hogy annál is rosszabb.

A vallomást olvasva minden mondat után megborzongok. Ahogy egymásra illesztem ennek az elcseszett sztorinak a szilánkjait, mindegyikük apró sebet ejt rajtam. A munkám alapja a megismerés, de most egyáltalán nem tudom, felkészültem-e rá, hogy egyben lássam az ügy körülményeit, annál is inkább, mert pontosan tudom, eredetileg hogyan kellett volna végződnie ennek a történetnek.

A fiú az irodában ül, a kollégák nemrégiben rendeltek el szünetet a kihallgatásban. Be kellene mennem hozzá, beszélgetni vele, végül is ez a dolgom. Nekem kellene lennem a bizonyosságnak, de egyetlen mondat visszhangzik bennem végtelenítve, egy nyolcéves forma gyerek hangján: többé már semmi nem lesz jó. Az árva gyerekek mind így végzik – hallom az egyik oldalról egy bürokrata szenvtelen hangján. Meg kell mentened – duruzsolja a másik fülembe egy kiégett angyal.

 

*

 

Otmártól hallottam az öregek megöletéséről szóló történetet. Akkor éreztem először úgy istenigazából, hogy tulajdonképpen semmit sem tudok a világról, és értettem meg apám első számú bölcsességét, azt, hogy minden volt már.

A történet szerint valamikor nagyon régen súlyos aszály köszöntött a királyságra, s az uralkodó végül kénytelen volt kihirdetni: az emberek egyetlen módon menekülhetnek meg az éhhaláltól, ha minden családban megölik a munkaképtelen öregeket. Az elsőszülött kötelessége volt az édesapja elveszejtése, majd hosszú emberöltők során megkérdőjelezhetetlen szokássá vált a korábbi parancs, hiába értek véget a szűk esztendők. A rutint egy fiú törte meg, aki képtelen volt ártani atyjának, így sokáig a kertvégi gabonatároló gödörben rejtegette őt. Aztán megint éhínségbe fordult a bőség, és midőn a fiú elpanaszolta az öregnek, hogy nélkülöznek az emberek, azt a tanácsot kapta, szedjék le házaikról a zsúpfedelet és csépeljék ki belőle a gabonát. A fiú így is tett, majd sokan követték a példáját, végezetül az életmentő ötlet híre eljutott az uralkodóhoz is. A király magához hívatta a fiút, töviről hegyire elmeséltette vele a történetet. Az ifjú bevallotta bűnét, hogy megszegte a hagyományt és életben hagyta az édesapját, elmondta azt is, hogy az öreg tanácsára cselekedte, amit cselekedett. A király végül belátta az évszázados szokás haszontalanságát, és törvénybe foglalta, hogy ezután tisztelni kell az öregeket.

 

*

 

– Lám, a történelem ismétli önmagát – motyogom szinte csak magam elé az agyonhasznált frázist, amikor a kihallgatást vezető Szonja is megjelenik a rendőrőrs belső udvarán. És mivel látom, hogy fogalma sincs, hová akarok kilyukadni, még hozzáteszem: legfeljebb annyi változott, hogy ma lényegesen nagyobb az öregek lobbiereje, helyettük az árvákat teszik el láb alól.

– Az egész kibaszott politika – mondja, és cipőjével vonalat húz a vöröslő porba, majd el is törli azt. A mozdulatsor úgy hat, mintha üzenni szeretne nekem valamit titokban. A porba ír, hogy senki se hallja, noha mindketten tudjuk, milyen rendkívül egyszerű a helyzet, s hogy a fiú csak egy kis időre menekülhetett meg, ezen már mi sem segíthetünk.

A nemrégiben bevezetett TMCA, azaz a Túlfogyasztás Megelőzését Célzó Akcióterv rendelkezése szerint az ország összes árvaháza „profilváltáson esett át”, ahogy a dokumentum fogalmaz. A magyarázat szerint: „az ezzel elérni kívánt közpolitikai cél, hogy a gazdasági stabilitásra és a régió élelemgazdálkodására potenciálisan veszélyt jelentő egyedek kiszűrésre kerüljenek.” Az úgynevezett kiszűrést követő teendőket egy másik jogszabály taglalja. A módszertan részben visszaköszön a fiú vallomásából is.

Szonja is pontosan tudja, hogy itt akár le is zárhatnánk a kihallgatást, már csak annyit kellene kideríteni, melyik árvaház szervezte meg a szállítást, és értesíteni őket, hogy megtalálták a kis szökevényt.

A helyzet totális lehetetlenségétől fuldoklom, egyszerűen képtelen vagyok napirendre térni afölött, hogy a szépség és az élet mindenekfelettiségét hirdető új reneszánsz csak így működhet. Hogy az élet csak szörnyű halálok árán maradhat fönn – a vita nuova árva gyerekeket uzsonnázik.

Aztán mégsem hagyjuk abba a vizsgálatot: a rendőrnő újabb és újabb információkat igyekszik a fiúból kicsikarni, talán azért, hogy bebizonyíthassa, mégsem árva. Miután megtudjuk, hogyan sikerült a fogvatartói számára észrevétlenül leugrania a teherautó platójáról a t-i körforgalomnál, miként kelt át a D. határában fekvő, óriási kiterjedésű lápon, a szülei elvesztéséről kérdezem. Rövid úton kiderül, hogy az ügy valóban védhetetlen, a srác mintha tökéletes vákuumban élte volna le csekélyke nyolc évét, mindentől ugyanolyan távolságra, mindentől irtózatosan messze.

A jegyzőkönyvvezető fiatal százados bambán néz maga elé. Sejti, hogy itt már biztosan véget ért a munkája, de halogatja a további intézkedést. A fiú az imént dadogta el a lelencház nevét, a kollégának mégsem akaródzik fölkelni, hogy megejtse azt a bizonyos telefont. Szonja és én tétován nézünk egymásra. Eszembe jut valami, egy kósza ötlet, amibe talán kapaszkodhatunk, de amikor szólásra nyitnám a szám, furcsa, kék köd ereszkedik az irodára. A plafon is kékes fényben dereng, akár egy óriási okostelefon kijelzője, sima felületén túl egy pillanatra mintha a digitális éden derengene fel. Késztetést érzek arra, hogy megérintsem. A simaság tapintását vágyom, mert azt remélem, attól megnyugszom, úgy, mint megannyian, akik telefonképernyőiket simogatják néhány cseppnyi boldogságért. Ám ekkor észreveszem, hogy valójában mi vagyunk az üveglap túloldalán, a készülékbe zárva, odaát hatalmas ujjak bökdösik a sík felületet, az izmok néha megfeszülnek, olyankor a kéz teremt.

Körbepásztázom a kihallgatószobát, kéklő aura vibrál a fiatal százados és Szonja körül. Egyedül a fiú bőrén nem tapad meg a fény, mert nincs már velünk az irodában, eltűnt nyomtalanul. Az üveglapon túl egy fiatal férfi figyel bennünket, arca kisimult, vonásai elégedettséget tükröznek. Mintha épp ebben a percben zárt volna le egy sikeres projektet.

 

Barlog Károly (1986, Zenta)

Író, főállásban kommunikációs szakember. Délegyházán él. Prózáit, kritikáit, műfordításait számos magyarországi és határon túli folyóirat közölte. Kötetei: Maxim (rövidpróza, 2012), Kovács Istenke álmodik (kisregény, 2017), E/ (soundtrack-próza, 2019). Portréját Bezzeg Gyula készítette.