Szekrényes Miklós: Helyesbítés

Szekrényes Miklós: Helyesbítés

Sven Beyersdorff felvétele

 

(Carcinogenic II.)

 

Az évek szálltak, de nem is szálltak, inkább ellebegtek, mint a cigarettafüst, amely Krisztus testét a falra szögezett keresztfán teljesen befeketítette.

A rákok a patakban megritkultak. Misi egyébként is rég leszokott a rákászásról. Mintha az ő érdeklődésének elvesztése gyérítette volna meg az állományt. Kamasz lett közben, rákapott a gombfocira és az olvasásra, szaporodó pattanásai miatt visszahúzódó és gátlásos lett, került mindenféle emberi társaságot, úgy érezte talán, saját kis privát univerzumán kívül nincs, mert nem is tud lenni senkire és semmire igazán hatással. Könyvekből és gombfocimeccsekből összemontírozott valóságos fantáziavilága kitöltött minden rést, amit a nyers és érthetetlen hétköznapi rutinok hagytak maguk után. Iskola, evés, alvás, mindenféle zűrzavaros emberi kapcsolatok, családi események. Mindez kényszerű és keserű kötelességnek tűnt csupán. Olyannak, mint amikor kedvenc számai között meg kellett nyomnia a pause gombot a kazettás magnóján, hogy végighallgassa valakinek a vele kapcsolatos, vagy tőle teljesen független mániáit, miközben a fejében szólt tovább a szám, valami Deep Purple vagy Uriah Heep.

Egyszer azonban, erre határozottan felfigyelt, az egyik családi összejövetelen valaki óvatlanul kiejtette a szót: rák. Ekkor, szokásától eltérve, figyelni kezdett. Igen, jól hallotta, valaki azzal az emberrel kapcsolatban használta ezt a szót, akit a nagyapjának neveztek. Ez a valaki, egy családtag, azt mesélte a többieknek, hogy egy orvos félrehívta, éppen azért, hogy a beteg ne hallja, amit mond, ugyanis akkoriban az lehetett a szabály, hogy a súlyos diagnózisokat csak közeli hozzátartozóval szabad megosztani, magával az érintettel nem. Aztán a hozzátartozó döntse el, mit kezd az így szerzett tudással. Titkolja-e a feltétezett gyógyulás reményében, vagy belemondja egy reménykedő arcba, hogy dögöljön meg minél hamarabb. Esetleg fordítva. Az átmeneti megoldásokról nem is beszélve.

Misi jól ismerte ezt a már-már vallásos félelemmel kiejtett szót. Tudta, hogy egy szörnyű betegség neve, amely, ha már kimondták, azt jelentette: biztos halál. Azt jelentette: hosszan tartó szenvedés után. Vagy röviden, esetleg középhosszan. De a szenvedés és a halál tuti. Gombfociban ilyesmi nemigen fordult elő, némelyik könyvében viszont nagyon is. Bár csak évekkel később olvassa Fritz Zornt, akinek az első, egyben utolsó, Mars című könyve így kezdődik: „Családom meglehetősen degenerált, föltehetőleg bennem is elég sok az öröklött terheltség és környezeti károsodás. Természetesen rákom is van, ami tulajdonképpen magától értetődő következménye az épp mondottaknak. A rákkal azonban kétféleképpen állok: egyfelől testi baj ez, amelybe a közeli jövőben bele fogok halni, bár talán leküzdhetem és túlélhetem, másfelől lelki betegség a rák, és erről csak azt mondhatom, hogy szerencsémre tört ki rajtam végre.” De Misinek ekkor még nem ez a könyv, tehát nem is ez a gondolatmenet jut az eszébe, hanem a Földi Imre nevű óriási rák, aki a nagyapjának nevezett ember közelségétől olyan pánikrohamot produkált, és ez a roham olyan futótűzszerű gyorsasággal terjedt át előbb a háziállatokra, majd a közeli erdő vadjaira is, hogy ha Misi nem juttatta volna gyorsan vissza természetes közegébe, a patak vizébe az óriásrákot, a környék összes élőlényének pusztító dühe és haragja őrá és a nagyapjának nevezett emberre zúdult volna.

Eddig a pillanatig túlságosan magától értetődő lett volna azt a képet konstruálnia, hogy a nagyapjának nevezett ember tüdejét – mert a sok mezítlábas cigitől nyilván tüdőrákja lett – kisebb-nagyobb rákollók nyirbálják és tépkedik. Fel is merült benne az a kézenfekvő gyanú, hogy az állat és a betegség neve között nem véletlen az egyezés, bár azért azt sejtette, hogy ez az egybeesés nem a nagyapjának nevezett ember miatt alakulhatott ki. Sokat töprengett ezen, igyekezett legalább kérdéseket megfogalmazni magának. Mi okozhatta ezt a betegséget? A sok cigaretta? Miért? Mert megterheli, roncsolja a tüdőt? Mert bőségesen elárasztott a füstjével mindenkit, aki csak a közelébe került? Tehát ehhez a betegséghez akár még Krisztus testének is köze lehet? Vagy neki eleve van mindenhez? Beleavatkozik konkrétan bármibe? Egyáltalán: ki ő? A jóság megtestesülése és szimbóluma? De akkor miért élvezkődnek sokan azon, hogy a fájdalmát, a szenvedő testét az ágyuk fölé szögezik? Mi köze egymáshoz Krisztusnak, Földi Imrének és a nagyapjának nevezett embernek? Nem gondolta, hogy a kérdéseire bárkinek válaszolnia kéne, azt viszont erősen érezte, a válaszok jönni fognak, csak figyelnie kell a jeleket, amelyek bárhonnan érkezhetnek.

A nagyapjának nevezett embert a fővárosban kezelték. A műtétjére várt. Nagymama és a gyerekei látogatták, ahányszor csak tudták. Nem volt a közelben Földi Imre, és nem szögeztek senkit az ágya fölé. Viszont bagózni sem lehetett. Sem a kórteremben, sem a folyosón, sem a budin. Addig bírta, amíg a slózin rendre nem utasította egy nővérke, akkor hívott egy taxit, s hazavitette magát a Mátra alján reszkető kis falujába. Megcsinálta a portájukon az erdészettől elválasztó kerítést. Ennyire volt ideje. Visszavitték a kórházba. Megműtötték. Meghalt.

A temetés napján azt mondta a nagyanyja, tudod, kisfiam, rossz a rosszal, de rosszabb a rossz nélkül. Misi ekkor a keresztfára szögezett Krisztust figyelte. Nem látott semmilyen változást a szenvedő, füstös arcon. Viszont a toron megjelent a közeli kisváros bolondja, aki olykor náci karlendítést utánozva masírozott a főutcán, máskor békaügetve éltette Szálasit. A nagyanyja ételt tolt elé. Misi nem tudta mire vélni ennek az embernek a jelenlétét, aki, miután kétpofára zabálni kezdett, a nagyapjának nevezett ember dicsőítésébe fogott. Azt mondta ordítva, hogy a megboldogult halálával a magyar világbirodalmat hatalmas veszteség érte, amin Misi majdnem felröhögött, mert úgy értette, a magyar világirodalmat érte ez a súlyos csapás, és el nem tudta képzelni, mi köze lehetett a krisztusfüstölő embernek bármilyen irodalomhoz, pláne a magyar világirodalomhoz. Mielőtt elfajulhatott volna a helyzet, nagyanyja határozott szelídséggel utasította a nem várt vendéget, hogy csendben egye meg, amit kapott, aztán menjen Isten hírével, ez mégiscsak egy halotti tor, nem egy politikai gyűlés, pláne nem a bolondokháza.

Estefelé, miután segítettek rendet rakni, elmosogatni, mindenki hazaindult. Misi kérte a szüleit, hadd maradjon másnapig. Lehet, nagymamának rossz lenne hirtelen egyedül.

Begyújtottak a bojlerbe, megfürödtek, régi fényképeket nézegetve beszélgettek kicsit, aztán aludni tértek. Misi ágyába oda volt készítve Manócska, akibe kisebb korában kapaszkodott álmában.

Reggel nagymama misére indult. Misi alig várta, hogy az apró asszony fekete fejkendője eltűnjön a fenyőfák takarásában. Leakasztotta a szögről a keresztre szögezett Krisztust, s már nyargalt is a kert végébe, a patakhoz. Megmerítette benne Krisztust a kereszten. Földi Imre, Földi Imre, kérlek, Földi Imre, ha vagy, most segíts nekem, motyogta. A hűs víz körbefolyta a keresztet tartó kezét. Nem jött az óriási, vörös rák, nem húzgálta ki Krisztus testéből a szögeket, s a patakvíz sem tudta lemosni azt a sok évtizedes koszt, amivel a nagyapjának nevezett ember cigifüstje mocskolta össze a Megváltót. Az Erdő örökre elhallgatott benne.

 

 

Szekrényes Miklós (1965, Gyöngyös)

Könyvtáros, tanár, író, irodalomszervező, fociedző. Kötete: Budifoci (tárcaregény, 2017, Articity Kiadó); Meghalni olyan (novellák, 2020, Napkút kiadó). Díjai: Litera Szabadnapló-díj (2013), Pannon Tükör Díj (2020).