Bogyó Noémi prózája

Bogyó Noémi prózája

A képek Bogyó Noémi felvételei

 

Küszöb

 

Nápolyban minden estének más a hangulata. Én már csak tudom, itt születtem. Sokan látogatnak ide pár napra, aztán tovább utaznak az Amalfi-partra, mintha még ma is a tengeri szirének vonzanák őket varázslatos dalukkal, ahogy hajdan Odüsszeuszt és a ki tudja még hány pórul járt hajóst. Változik a világ. A kis gyilkos nimfák rég eltűntek a Sirenum scopuli szigetekről, csak a legendák őrizik emléküket. Kevés turista marad egy hosszú hétvégénél tovább. Azoknak azonban, akik valami miatt mégis itt ragadnak, végérvényesen megváltozik a szívfrekvenciájuk. Nem mindjárt és nem is észrevehetően. Nápoly alattomosan lopja be magát a szívbe: a bőr hámrétegein keresztül diffundál a csontszövetekbe, az ízlelőbimbókon keresztül kerül a vérrendszerbe, majd az idegszálakon keresztül az idegsejtekbe, s a recehártyára égeti láthatatlan emotikonjait, mígnem egy nap energiái teljesen megtöltik a szív harántcsíkolt izomrostjait. Hasonló vegyi folyamat játszódik le, ha az ember szerelmes. Nápoly azonban nem egy sima snassz kis mezei szerető. Nápolyt nem lehet lepattintani, sem kiszeretni belőle, de még csak megutálni, gyűlölni vagy undorodni sem tőle.

 

 

Nem messze lakom a Santa Maria Assunta-katedrálistól, amelyet a turisták egyszerűen nápolyi dómnak hívnak. Ha május első szombatján vagy épp szeptember 19-én jársz mifelénk, akkor semmiképpen ne hagyd ki a vérereklye körüli ünnepi cécót. Vallásos, babonás népek laknak erre. Évente kétszer közszemlére tesszük Szent Januáriusz ampullába zárt vérét, amely rendesen szilárd halmazállapotú, de ezeken a megáldott napokon cseppfolyóssá válik. Hisszük, amit a legenda mesél, hogy ha a vér a kihozatala után is szilárd marad, szerencsétlenség fogja érni a várost. A dómtól sétálj a Via Donnaregina felé, ott fordulj balra, s haladj végig a dell´Anticaglia macskakövein, ezután fordulj újra balra a Vico Purgatorio ad Arcon, s vesd bele magad a környék kis sikátoraiba. Amolyan időfolyosók ezek. Nápolyban sok időfolyosó van. A városba látogatók, ha véletlenül letérnek a megszokott turistaútról, vagy az ókori színház romjait keresik, hébe-hóba betévednek a mi sikátorainkba. Meglátva a lepukkadt házakat, romos belső udvarokat, s megérezve a rothadó szemét szagát, megijednek, aztán örökre hátat fordítanak ennek a környéknek. Ne rettentsen vissza a látvány. Csak menj tovább a mosott ruhák sora alatt. Méretes kőedényekben nevelt embernagyságú fikuszok között fogsz elhaladni. Ahogy minden út Itáliában Rómába visz, úgy minden sikátor a Vico Purgatorio ad Arco környékén Giuseppéhez, azaz hozzám vezet. A műhelyem egy kis tipográfiai minimúzeum mellett van. Asztalosműhelynek fogod hinni. Az egész homlokzati falat kitöltő faajtó ablakként is szolgál, ezen jut be hozzám az a kevéske fény, amely a sikátorunkba téved. Ha átléped a küszöböt, meglepődsz a sok báb láttán. A bejárattól rögtön jobbra egy gyereknagyságú Pinokkió báb fog rád vigyorogni, a jobb oldali polcrendszeren van oldalvást lelógatva, mögötte katonás sorban hercegkisasszony, angyal, ördög. A hajdan puccos gipszkarton mennyezet mára durván megrepedezett, nagy darabokban töredezik le, felfedve a régi gerendaszerkezetet, melyre könnyűszerrel fel lehetett akasztani az elkészült bábokat. Most éppen a Pinokkió kalandjai című meseelőadásra készítem a szereplőket. Dzsepettó, a kandúr, a róka és a Kék Tündér már el is készültek. A Szóló Tücsök megformálásával kicsit gondban vagyok. Nálunk Itáliában nagy hagyománya van a bábkészítésnek, az első modern nyolchúros bábot a velencei születésű Pietro Radillo készítette.

 

 

A megrendelőim úgy ismernek, Giuseppe, a bábkészítő. Nem volt ez mindig így. Őseim a tizenkilencedik század felétől lábprotéziskészítő-mesterek voltak. A családi gyűjteményben még ma is meg van az az „Angleseyláb”, népiesen mondva csattógó láb, aminek az első prototípusát Napóleon egyik tábori sebésze találta fel. Legalábbis nekem ezt mesélte a nagyapám, neki meg az apja. A családi legenda szerint francia vér is csordogál az ereinkben. Épp ennek a híres orvosnak a segédje jött a napóleoni háborúk után a mi vidékünkre, s beleszeretett Mariába, az én szép, szép, s még annál is szebb szépanyámba, s örökre itt maradt Campaniában. Az első világháború volt a lábprotézis-készítő műhelyünk virágkora. Évi háromezer belga lábat gyártott le segédeivel a dédapám. Kisebb műremekek voltak ezek, gondosan faragott lábfejjel, finom bőrrel bevonva, fémcsatokkal, díszes szegecseléssel. A mai napig fel-felbukkannak a már régiségnek számító darabok az aukciókon. Hozzám meg hébe-hóba elkerülnek javításra. Nem szívesen vállalok ilyen megrendeléseket. Megalázónak tartom. Én bábkészítő mester vagyok. De nem csak azért. Gyerekkoromtól kezdve rossz érzéssel tölt el a protézis látványa. Még kisiskolás koromban is féltem bemenni felnőtt kísérete nélkül a műhelybe. Riasztott a sok csonka láb, amelyek a gerendákra felaggatva várták a gazdájukat. Akkor nagyapa még apával és két inassal együtt dolgozott, s úgy volt, én is folytatom a családi mesterséget. Mire felnőttem, megváltozott a világ. A lábprotézis manufaktúrás készítésének leáldozott a csillaga, ahogy apám szokta mondani. Meg az én csillagom is. Nálunk a Pinokkió, mint sok más olasz házban, családi mese volt. Gyerekként orrvérzésig meséltettem anyámmal, alig fejezte be, s kezdhette újra. Maradandó hatást gyakorolt rám a nyughatatlan, izgága, kalandvágyó fabáb. Bár az is lehet, hogy anyai nagyapám szicíliai vére kavart be. Isten tudja. Mondjuk, Nápoly sikátoraiban sem volt nehéz eltévelyegni. Befolyásolható, kalandvágyó kamasz voltam, s csak idő kérdése volt, mikor szegődik mellém egy kandúr, egy róka, egy gonosz fuvaros, aki – mint a Disney-mesében Pinokkiót – engem is elvitt egy Vidám Szigethez hasonló helyre, ahol dőzsölhettünk az alkoholban és a szerencsejátékokban. Lassacskán én is szamárrá változtam, s tetemes adósságot halmoztam fel. A tartozásokat egyszerre kellett kifizetni. Hiába óvott a Szóló Tücsök, a nagyapám és a Kék Tündér, Vittoria, s apám is hiába húzott ki sorozatosan a pácból. Mint Pinokkió a mesében, én sem tudtam leállni egész addig, még egy szélcsendes nyári éjjelen, amikor a sikátorokban megreked a hőség és verejtékcseppeket sajtol a homlokokra, a Vico Purgatorio ad Arcon, Giovanni háza előtt pépessé nem lőtték a jobb lábamat.

 

 

Nagyapám kifizette az összes tartozásomat, apám új lábat faragott nekem, mint Dzsepettó Pinokkiónak. A csinos belga láb azontúl ott éktelenkedett az ágyam mellett egy gerendára akasztva. Ma is ott lóg. Soha egy pillanatra fel nem csatoltam. Azóta egy pillanatra sem léptem át a ház és a műhely küszöbét. Időközben a barátaim mind megházasodtak, Vittória is férjhez ment a hegedűkészítőhöz. Immáron négy fia és két unokája van. Azt mondják, még mindig libegős a járása és ellenálhatatlan a nevetése. Én meg kitanultam a bábkészítés mesterségét. Először csak unalomból farigcsáltam apró bábokat, aztán apám hozatott egy mestert Velencéből, aki hajlandó volt pár hónapot nálunk tölteni és busás jutalom ellenében megtanítani a mesterség csínyjára-bínjára. Nem dicsekvésképpen mondom, de a bábkészítés művészet. Idővel kialakul egy sajátos stílus, kézjegy, ami miatt aztán felkérések jönnek egész Itáliából, aztán Londonból, Párizsból. Két éve New Yorkba is készítettem bábokat. Egyre kapósabb a munkám, azt mondják, az én bábjaimnak beszél a szemük. Három hónapja nagy megtiszteltetés ért. A Teatro San Carlo-ból felkértek, hogy én készítsem a bábokat az új Varázsfuvola előadásához. Valami modern rendezés lesz, bábelőadás kombinálva operaelőadással, magyarázta a rendező, aki Milánóból jött és személyesen látogatott el hozzám, hogy megbeszéljük a részleteket. Még azt is megígértette, hogy elmegyek a premierre. A díszpáholyba lesz helyfoglalásom, az előadás végén majd rámirányítják a reflektorfényt és – mint a város neves művészét – engem is bemutatnak. Most nem hencegni akarok. A rendező mondta így, szó szerint, még le is írtam, rögtön, miután elment, hogy pontosan megjegyezzem, s bármikor, ha elfelejteném, fel tudjam idézni. Akkor még örültem a meghívásnak. Elképzeltem, ahogy a régi barátok elismerően fognak tapsolni, hogy bravó, bravó, s Vittória is ott fog ülni az első sorban, a könnyeit fogja törölgetni bánatában, hogy nem hozzám jött feleségül, hanem ahhoz a senkiházi hegedűkészítőhöz. Ahogy közeledett a premier napja, egyre jobban elbizonytalanodtam. Negyven év nagy idő. Elképzelni sem tudom, mennyit változtak azóta Nápoly utcái, hogy nem jártam kint. Lorenza, a házvezetőnőm szerint a graffitiket leszámítva nem sokat. Nem hiszek neki.

 

 

Ma van a nagy nap. Három hónapja még olyan messzinek tűnt. Reggel óta számtalanszor megbántam az ígéretemet. Kínzó kérdések motoszkálnak bennem. Az asztalon ott fekszik a színházjegy a díszes meghívóval. Névre szól. Mi lesz, ha senki, senki nem lesz ott az ismerőseim, barátaim közül? Mi lesz, ha Vittória el sem jön? Mi lesz, ha nem fogok tudni felmenni a lépcsőn? Gyakorolni kellett volna a járást. Vagy rendelni egy modern lábprotézist, olyat, amiben még futni is lehet. Most már késő ezen rágódni. Ideje készülni, noszogat Lorenza. Hiába szabódom, hogy nem érzem jól magam. Parancsoló a tekintete: megyünk, baszta. Ő is kapott kísérőjegyet. Úgy látszik, nem mond le az ingyen előadásról. Hozza is a frissen vasalt inget. Szabódom. A füle botját sem mozdítja. Rám adja. Csokornyakkendőt is köt. Kérdi, azt is segítsek felcsatolni, s a belga láb felé int, amit már vagy egy órája leakasztott a gerendáról és a szék mellé állított. Nem kell, rázom a fejem. Tapintatos. Kimegy a szobából, bezárja maga mögött az ajtót. A láb tökéletesen passzol. Óvatosan lépkedem oda-vissza a szobában. Szokom a járást. Apámra gondolok, s a nagyapámra. Látom őket a műhelyben görnyedni. Hálás vagyok nekik. Kinyitom az ajtót. Lorenza összecsapja a kezét, milyen fess legény. Megigazítja a haját. Most veszem észre, hogy kicsinosította magát, még az ajkát is vörösre festette. Szexi, fut át az agyamon. Hogy ezt eddig észre sem vettem. Belém karol. Indulunk, mondja.

 

 

Bogyó Noémi (1970, Losonc)

 

Író, fordító. A pozsonyi Comenius Egyetem bölcsészkarán és a brit The Open University MBA szakán szerzett egyetemi fokozatokat. Jelenleg startup projekteket menedzsel. Próza- és versírással is foglalkozik, a Vakfoltok című első regénye magyar és szlovák nyelven jelent meg 2017-ben a Kalligram gondozásában. Szabadidejében, már ha marad, saját írói weboldalt szerkeszt Mrs. Carpe Diem néven, illetve ugyanezen a néven irodalmi podcastokat is készít.