Rubin Eszter: A lány, akinek bolygók vannak a fejében 6.

Rubin Eszter: A lány, akinek bolygók vannak a fejében 6.

liaye/lomography felvétele

 

Pár perc nyugalom. Csépányi Réka ivott néhány korty vizet, megmosta az arcát. Ez most jólesett. Dáviddal egymás szemébe néztek. Teljesen elveszett a szürkéskék pillantásban, és boldogság töltötte el egész valóját. Pontosan ugyanaz az érzés, mint amikor megismerte. Azon a kínosnak ígérkező szilveszteri bulin a fiú kijött utána az erkélyre, és először mélyedtek egymás szemébe. Akkor értette meg, mit hiányolt belőle Zoltán, az előző, hamar reményvesztetté váló udvarlója. Ez ilyen is lehet? – döbbent meg Réka, hiszen nem történt a világon semmi, pusztán egyetlen szempillantás, amely a velejéig hatolt, és kisöpört belőle mindent, amit addig önmagáról gondolt. A gondolatait kitöltő bolygók, a szívében legfontosabb helyen álló Plútó, amely már nem is bolygó, a Tejútrendszer, a galaxisok, az egész csodálatos, teremtett világ, a végtelen univerzum, mind apró, makettméretű játékszerré estek össze, és a lelkét totálisan elfoglalta egy addig teljesen ismeretlen érzés. Nem tudott nevet adni neki.

Ahogy felidézte a négy évvel ezelőtti szilveszter éjszakát, már jött is a következő hullám. Erősebb volt, mint az előző, de fel volt rá készülve, nem állt ellen, teljesen átadta magát. Tudta, hogy ez az az út, amelyen keresztül eljuthat a célhoz. Nagyon tudatosan készültek erre mindketten a férjével. Dávidra mindenben számíthatott, hihetetlen módon együtt rezgett a lelkük, és ez a totális összetartozás meglepően jó hatással volt a szülei házasságára is.

Megtörtént, amire Réka már nem is számított. Csépányi István és Laura újra egymásra találtak oly sok év sötétben bolyongás és távolodás után. Persze voltak ebben a folyamatban fájdalmas események is. István egyre többször bámulta meg a szemközti ház ablakában csábosan integető ledér szomszédasszonyt, és addig nézelődött a távcsövön keresztül, míg vérbeli fizikatanárként nem tudott ellenállni a vágynak, hogy gyakorlatra váltsa az ezerszer elképzelt kísérletet. Ennek eredményeképp István egy évig a szemközti ház lakója lett. Laura ezekben az időkben nem tette ki a lábát az erkélyre, a függönyöket is behúzta, nehogy véletlenül akaratlan szemtanúja legyen olyasvalaminek, amit semmiképpen nem szeretne.

Meglepő, de ahelyett, hogy összeomlott volna, különös, új erőt fedezett fel magában, amely megakadályozta, hogy parttalanná váljon a kamrában rejtegetett konyakosüveg meglátogatásának kényszere. István elköltözésének másnapján, miután előző nap őrjöngve kihajigálta a férje ruháit az erkélyről a „takarodj az ablakban ülő kurvádhoz” mondat sűrű ismételgetése közepette, a férje szerszámosládájából előkotort kalapáccsal rátámadt Réka tizedik születésnapján a háztartásukba érkezett csillagászati távcsőre, és eszelős dühvel ütötte azt. Minden baj ezzel a rohadt távcsővel kezdődött. Akkor kezdett szétesni a család – gondolta Laura. Ezután kiment a kamrába, hogy a szokásos mozdulattal előkapja a fényezetlen B rizs zacskói mögül egyetlen hűséges barátját, a szerencsére még félig teli konyakosüveget. De egy láthatatlan erő a mosogatóhoz vezette, és ahelyett, hogy az üveget a szájához emelte volna, Laura karját az ellenkező irányba csavarta. Döbbenten nézte az utolsó cseppeket, amint eltűnnek a szeme elől, azután leroskadt az étkezőasztalhoz, és sokáig bámult maga elé. Nézte a laminált tölgyfa asztal elhasználódott lapját, ahol megszámlálhatatlanul sok történelem dolgozatot javított éjszakába nyúlóan, míg a család többi tagja az erkélyen fürkészte az eget. És most mihez kezdjek? – tette fel magának a kérdést, melyre nem várt választ, de másnap azon vette észre magát, hogy kiüríti István íróasztalát, és különös elégedettséggel ül le férje ergonómikus székére, hogy belekezdjen az óravázlat megírásába. Így mégiscsak más – állapította meg. Laura számára a régóta vágyott saját íróasztallal kezdődött az új élet, mely később a közeli jógastúdióba vezette, ahol feltöltődött, és addig nem ismert távlatokat fedezett fel önmagában. Még távcső sem kellett hozzá – mosolyodott el, amikor erre rájött. Minden este jógázott, az ágya fölé függesztett Om mantra képére fókuszálva. István pár hónap múlva becsöngetett, hogy visszakuncsorogja magát a hitvesi ágyba, és egy egész más asszonyt talált a lakásban, mint akit otthagyott. Ez a Laura nagyvonalú volt, kedves és befogadó, egyszer sem tette a férje tányérjára az egy év különélést, sosem tett szemrehányást, nem kérdezett, nem támasztott feltételeket. Az íróasztalt azonban megtartotta, és a boldog közös nyugdíjaskort megelőző években István görnyedt az étkezőasztalnál a dolgozatok fölött, amivel ő maga is teljesen egyetértett.

– Szerintem a világűrben található fekete lyukak másik vége egy fehér lyukkal van összekötve – került hirtelen filozofikus hangulatba Réka, amint túljutott a következő hullámon. – Amit mi ősrobbanásként érzékelünk, az egy fekete lyuk, amely minden anyagot magába szív, összesűrít, és a féreglyuk végén kiengedi – mondta, miközben átizzadt tincseit próbálta elsöpörni a homlokából.
– Ezek szerint minden öröktől fogva létezett, csak jött egy fekete lyuk, megrágta, kiköpte, és új világot csinált belőle? Vagy volt kezdete a dolgoknak? – kérdezte a férje.
– Mivel az időnek is volt kezdete, tehát ez a kérdés nem értelmezhető.
– Azelőtt mi volt? – kérdezett újra Dávid.
– Nincs azelőtt. Nem érted, hogy az idő kezdete előttről nincs értelme beszélni? – üvöltötte a lány egy újabb fájás kellős közepén.
– Ez elég megfoghatatlan. Hogy került oda a fekete lyuk? És ki tette oda? – okvetetlenkedett a férfi.
– A teremtés nem lineáris, nem a mi időfogalmaink szerint érzékelhető dolog. A fekete lyukban megszűnik az idő, és a szingularitás törvénye működik. Idő és gravitáció nem válhatna nullává vagy végtelenné, mégis azzá válik. Isten a szingularitásban lakik. Kizárásos alapon a szingularitás maga az Isten – sóhajtott óriásit a nő.
– Isten öröktől fogva létezett, vagy az idő kezdetén született? – kontárkodott bele a beszélgetésbe a dúla.
– Isten nyilvánvalóan ezen a dimenzión kívül létezik – közölte Réka két fájás között. – Ez a lényeg az egészben. Isten nincs a valós, számunkra értelmezhető időben. Ha volt teremtés, az időt is ő teremtette. Nincs értelme arról beszélni, mi volt előtte. Az idő az ősrobbanással kezdődött. Az ősrobbanás végtelen kicsiből kezdődik és időben sem lehet meghatározni, mikor volt nulla, hiszen bármennyit számolgatják, mindig van fele az időmennyiségnek. Akármeddig felezed a másodpercet, mindig van annak is fele, soha nem lesz nulla. De az ősrobbanás mégis nullával kezdődött. Az élet keletkezése olyan, mint az ősrobbanás.

Mindenki hallgatásba burkolózott a szülőszobán, nem merték megzavarni a vajúdó kismamát.
– Az egy vagina! – kiáltott fel váratlanul Réka.
– Tessék? – Dávid meghökkent.
– Szülőcsatorna – kiabálta Réka. – Isten szülőcsatornája! Ki mondta, hogy Isten férfi? Biztos vagyok benne, hogy valójában nő. A fekete lyukon bemegy egy ondósejt, és kijön egy egész új világ.
– Persze, szimbolikusan le lehet így képezni – helyeselt Dávid.
– Nem csak szimbolikusan – szögezte le Réka. – Ez valóban így van.
– De a megtermékenyítést és a magzat kifejlődését fizikailag pontosan le lehet írni. A születés csodája a tudásunk határán belül van – állította Dávid.
– Akkor miért nevezed csodának, ha szimpla biológiai folyamatról van szó? – kérdezte felindultan a lány.
– Mert mégsem tudjuk, mitől lesz benne élet. Vagy lélek – zavarodott bele Dávid.
– Na, ugye!
– Igazad van, ugyanolyan, mint az ősrobbanás – adta be a derekát a férfi. Mindent meg tudunk magyarázni, ami azóta történt, csak azt az egy pillanatot nem. Ugyanez van a születéssel is, minden ember egy egész vadonatúj világ, egy zanzásított univerzum.

– Eltűnt a méhszáj, a következő fájásnál már nyomhat – szólt közbe az orvos.
A tolófájásoknál egy rajta kívül álló, nála ezerszer hatalmasabb, megmagyarázhatatlan, ősi energia vette át a hatalmat Réka fölött. Transzba esett, már csak egyetlen hangot tudott kiadni, földöntúli módon rezgett a torkában és egész testében az Om, ugyanaz a mantra, amely az ősrobbanást előidézte, amely a világ keletkezésénél hangzott fel először, és azóta is hallható, megállíthatatlanul, öröktől fogva rezeg a végtelen világegyetemben.

Nem akarták előre tudni a baba nemét, de a kismama teljes bizonyossággal érezte, hogy kisfiút hord a szíve alatt. Ez a megkérdőjelezhetetlen anyai intuíció 2010. augusztus 24-én hajnali fél négykor testet öltött, amikor Csépányi Réka végre magához ölelhette elsőszülött gyermekét.

– Pici fiú – kiáltott fel a szülésznő, amint a következő tolófájásnál a baba teste is kicsusszant a feje után. Dávid zokogásban tört ki, ahogy Réka mellére helyezték az újszülöttet.
– Hát visszatértél hozzám, én kicsi planétám – suttogta könnyes szemekkel az újdonsült anyuka. Határtalan szeretet, erő és elszántság töltötte be a lelkét. – Soha többé nem engedlek el, vigyázni fogok rád, amíg csak élek, drága kicsi Plútó.

 

Rubin Eszter (1968, Budapest)
Író, gasztronómus. Szépirodalmi kötetei: Barhesz (2012, 2016), Bagel (2016), Árnyékkert (2019), Minek szenved, aki nem bírja (2021). A Barheszből monodráma is készült, amelyet Csákányi Eszter adott elő.
Tags: Rubin Eszter