Borcsa Imola: Még sírni is tudnék, elhiszed? 7.

Borcsa Imola: Még sírni is tudnék, elhiszed? 7.

Sven Beyersdorff felvétele

 

– Eki, gomba, elesdé?
– Tessék? – húzta fel a szemöldökét Etele.
– Kicsit, hogy is mondjam, eklektikus ez a történet, csak ennek az okán gondolkodom.
– No offence, de a drogos művész elég ócska sztereotípia, ennél te intelligensebbnek tűnsz – vegyült némi ellenségesség a hangjába.
– Akkor csak a következetesség nem az erősséged. Elég bajos dolog ez egy írónál – váltott csípősebb hangszínre Bori is.
– A könyveimet nem liftbe ragadva szoktam improvizálni, miközben valaki a pánikroham szélén egyensúlyozva folyton közbeszól.
– Oké, azt hiszem, megvan az érzékeny pontod – nevette el magát Bori.

Volt már valami kiengesztelő a kacagásában, Etele is kezdett felengedni, de azért még csendben maradt. Ez is külön tehetség, gondolta magában, hogy úgy tudj beszólogatni az embereknek, hogy meg se haragudjanak igazán. Persze, nemcsak tehetség dolga, Bori szép lány, és a szép külsővel szemben sokkal elnézőbb mindenki. Ha egy jóképű pasi szar alak, sármosnak mondják, ha egy kevésbé kellemes vonásokkal rendelkező illető szar alak, az már undorító csótány. Nem zavarta Etelét különösebben ez a kettős mérce, ő is a haszonélvezői közé tartozott, de azért úgy gondolta, időnként nem árt ezt tudatosítania magában, hogy helyesen lássa a valóságot.

Bori érezte, hogy talán valami bocsánatkérésféle lendíthetné tovább a beszélgetést, vagy vehetné rá Etelét, hogy folytassa a történetet, de túlzásnak érezte, hogy egy ilyen semmiségért szabadkozzon, nem szerette, ha valaki túlzottan mimózalelkű, szóval úgy döntött, hagyja, hogy Etele egyedül tegye túl magát ezen. Azért rápillantott, elkapta a tekintetét, elmosolyodtak.

– Szóval mi van ezzel a negyvenes nőcivel? – kérdezte békülékenysége jeléül.
– Alex egy étterem teraszán ül egy negyvenes nőcivel, és éppen elmondja neki, hogy Evelin terhes.

Bori felnevetett.

– Ezt most szándékosan csinálod – mondta aztán –, de igazából így szimpibb is. Az az igazi, ha a főszereplők összejönnek.
– Akkor is, ha testvérek?
– Fú, te aztán tudsz ocsmány lenni.

Etele önelégülten mosolygott, aztán folytatta.

– Szóval Evelin a sótartóval és a fogpiszkálóval babrált, és az apátia mélyén valami düh is kezdett benne ébredezni.
– Akkor kaptad meg az előléptetést, mégis mit csináltam volna? – szegezte Alexnek a kérdést.
– Megbeszélhettük volna.
– Ki vagyok borulva, hagyj ott mindent, és gyere velem világgá! Ezt kellett volna mondanom?
– Világgá? Ennél azért célirányosabban rohantál az exed karjaiba – igyekezett Alex hideg iróniával beszélni, de a hangjában indulat bujkált.
– Nem miatta mentem Nápolyba, nem tudom, hogy nem lehet ezt felfogni.

Evelin csak részben hazudott, tényleg nem emiatt esett Nápolyra a választása. Nem tudatos döntés volt, inkább egy megérzésre hallgatott. Utólag elemezve, megvoltak ennek a gyökerei: az Erasmusszal ott töltött év felszabadultsága, amibe igen, a szerelem eufóriája is belevegyült, a halszagú óváros őrült hangulata a sötét sikátorokban cikázó motorosokkal, a korzó napfénye, a nápolyiak hanyagsága és nemtörődömsége. Hogy ott sosem érzi magát az ember a pénzéért túlzó szívélyességgel elkényeztetett turistának, a város azért olyan, amilyen, mert a helyiek akarják ott jól érezni magukat, és csak úgy mellékesen kiszolgálják az idegent is. Eseménytelen vagy nyomasztó időszakokban mindig oda vágyott vissza.

Erről Alexnek is mesélt korábban, sőt Evelin egy közös nápolyi útról is szövögetett álmokat, egy rövidke Capri szigetére vagy Amalfiba tett kitérővel, még mielőtt megtörtént volna minden. Ezért külön dühítette, hogy Alexet a féltékenység annyira elvakítja, hogy semmi mást nem hajlandó az útba belelátni.

– Véletlenül futottatok össze, gondolom, elvégre olyan kicsi az a város.

Tényleg véletlenül. Előbb-utóbb felkereste volna, de akkor véletlenül botlottak egymásba. Azon a héten harmadszor járt vissza az Intesa Bank épületéhez megnézni a Caravaggiot. Szent Orsolya vértanúsága. El akart felejteni mindent, amit átélt, de ez a kép nem hagyta nyugodni, valami újból és újból odahúzta, látnia kellett, mindig úgy érezte, egy lépéssel közelebb van a lényeghez, de még hiányzik valami. Annyira sötét a kép, majdhogynem élvezhetetlen, úgy tűnt neki első ránézésre. Nem akarta hamar feladni, kerülgette, nézegette több szögből, aztán egyszer csak megérzett valamit: nem a haldokló arcán volt a halálfélelem, hanem a gyilkosén. Ez vonzotta folyton vissza, mintha ott kaphatna valamiféle magyarázatot arra, amit átéltek, valami fogódzót a továbblépéshez.

Éppen kilépett az épületből, a vakító fényben szinte megszédült, mikor meglátta, ahogy a sétálóutcán gondtalanul lépdelve közeledik feléje Federico. Szóval igen, véletlen volt, már amennyire léteznek véletlenek.

– Nem mintha te sokáig szomorkodtál volna egyedül – támadt neki Alexnek magyarázkodás helyett.
– Még számonkérsz?
– Két hónapig voltam távol, és mire visszaértem, te már összebútoroztál a banyával. Szerinted ez normális?
– Van neve.
– Jól van, Sanyi, akkor menj haza a családi fészekbe.
– Van bennem egyáltalán valami, amit nem vetsz meg?

Evelin émelygett, túl sok volt a második kacsa, és az jutott eszébe, hogy a banya most más okból émelyeg, és ettől rettentően sajnálta magát és gyűlölte Alexet. Nyomban utána pedig az is eszébe jutott, ha pont a kocsiban dobja ki a taccsot, Alexnek majd magyarázatot kell találnia a negyvenes meddő nő számára – hogy ez mekkora sunyi egy picsa, bakker! –, hogy mitől hányásszagú a kocsija.

– Kávét? – kérdezte aztán egyszerre kihívóan és megvetően.
– Nem azért vagyok itt, amire gondolsz – jelentette ki Alex élesen.
– Nem gondolok én már semmire – dőlt hátra Evelin a székben, és hosszan bámult ki az ablakon.
– Ennél jobban ezt már nem lehet elcseszni, igaz?
– Én is mindig ezt hiszem, aztán mindig lesz rosszabb is – nevetett fel Evelin, de inkább nyögésnek hangzott a kacagása.

Az előbbi vitájukat többé-kevésbé hasonló forgatókönyvvel, mínusz persze a gyerek, már rengetegszer játszották le, és soha nem kerültek közelebb a megértéshez. Evelin ilyenkor mindig azt érezte, hogy az ember végtelenül egyedül van, csak a magány létezik, és a társ gondolata egy illúzió, amivel hitegetjük magunkat, míg arcul csap a valóság. Pedig ő még Nápolyban is azt hitte, folyton neki fogalmazta a tapasztalatait, neki akart elmesélni mindent. És már hányszor csapta arcul a valóság Alexszel kapcsolatban, mégis minden újabb pofon meglepi, még mindig hitegeti magát ezek szerint, na, ez itt bökkenő.

Alex fejében hasonló gondolatok pörögtek, csak ő duplán érezte magát szerencsétlennek, két világ között ragadt, és már sehol sincs igazán otthon. De ebből már csak valami csoda mentheti ki, az egyikből legalábbis, a másikhoz a létező legerősebb lánc fogja kötni néhány hónapon belül. Hogy ő mekkora pancser! Mégis mit remélt ettől a beszélgetéstől?

– Miért jöttél utánam? – kérdezte hirtelen Evelintől.

Ez a kérdés jár a fejében, mióta kimenekültek az alagútból, de eddig soha nem tudta feltenni. Talán most azért könnyebb, gondolta, mert a válasz már semmin nem változtathat.

Felgyúlt a lámpa, a lift egyet döccent, majd elindult lefelé. Bori és Etele feltápászkodott.

 

 

Borcsa Imola (1990, Kézdivásárhely)

Író, gyógyszerész. Kézdivásárhelyen él. Első novelláskötete 2019-ben jelent meg Magnebéhat címmel az Erdélyi Híradó Kiadó–Napkút Kiadó gondozásában, amelyért megkapta a Romániai Írók Szövetségének Debüt-díját és az Írók Boltja Könyvösztöndíját. Portréját Beliczay László készítette.