Bartalos Tóth Iveta: Egy jó hasonlat kellene 5.
Liam Moody felvétele
Várj meg az ebédszünetben, átbeszéljük a novelládat, mondta, ahogy elhaladt mellettem. Kapkodva pakoltam a cuccaimat a táskámba, éreztem, az arcom piros és forró, lefelé bámultam, amikor az osztálytársaim egymást lökdösve kivonultak az osztályból, valahogy mindig hajlamos voltam azt gondolni, ha nem nézek az emberekre, ők sem vesznek észre engem. Háromszor negyvenöt, tíz, öt. Százötven, számoltam ki, százötven, gondoltam, százötven, mondtam ki hangosan. Mi százötven, hallotam meg hirtelen Gabi hangját, ahogy mellém lépett. Elővette a rúzsát, a mosdó fölötti tükör előtt állva sminkelni kezdett. A Lali szereti az ízét. Perc, válaszoltam sejtelmes mosollyal az arcomon, a hátizsákomat a vállamra dobtam, és elindultam a kémiaterem irányába. De mi százötven perc, kiáltott utánam Gabi. A semmi. Utána már csak a minden következhet, válaszoltam, és kiléptem az osztályterem ajtaján.
Százötven perc az kilencezer másodperc. Kilencezerig számolni nem nehéz. Kilencezerig tartani ugyanazt a ritmust, nem lelassulni akkor sem, ha már nem száz, százegy, százkettő következik, hanem hétezer-négyszáztizenhat, hétezer-négyszáztizenhét, hétezer-négyszáztizennyolc, az az igazi feladat. Kilencezer másodpercet kivárni akkor, amikor rohannál, lennél a közelében, hallgatnád a hangját, pokolian elviselhetetlen.
Helló, mondta, mikor beléptem a terembe. Az asztalon ült, kezében a füzetemet tartotta, nem nézett fel, tovább olvasott. Jó napot, válaszoltam, csendben maradt. Kék kockás inget és fekete farmert viselt. Zavarba jöttem attól, amiért ezt figyeltem. Zavarba jöttem attól, ahogy azt néztem, hogyan túrt bele jobb keze ujjaival a hajába, fésülte hátra a göndör sötét tincseket. Egy, kettő, három, kezdtem el újra számolni, emlékeztetve magam, hogy ez már az a bizonyos minden, miközben leültem az első sorban egy székre. Rám nézett. Hosszasan bámult, majd lassan elindult felém. Itt nem kell a jó napot, tegezz csak nyugodtan, mondta, és mögém lépett. Négy, öt, hat, számoltam tovább, egyre szaporábban szedtem a levegőt, ő jobb mutatóujjával lassan rajzolni kezdett a hátamra. Ez egy fa, ismertem fel, lehunytam a szemem, nem tudtam megszólalni, hét, nyolc, kilenc, folytattam a számolást. Szóval író szeretnél lenni, Sára, kérdezte, a lehelete melegét a nyakamon éreztem. Igen, válaszoltam halkan. Apró, pici faleveleket rajzolt a bőrömre a pólóm alatt. Tíz, tizenegy, tizenkettő.
A következő hetekben sorra nőttek ki a füzetemből az új történetek és a zöld levelekkel teli faágak. Írtam a szünetekben és az órák alatt, nem láttam vagy hallottam senkit se, Helgát is csak pillanatokkal később vettem észre, amikor az asztalomra tette a szertár kulcsát, és ismételve arra kért, hozzam ki a térképet órakezdésre. Szórakozottan léptem be a sötét helyiségbe, aztán meghallottam Vince hangját a fal túloldaláról. Kilencszáznegyvenhétezer-háromszáztizenkettő, kilencszáznegyvenhétezer-háromszáztizenegy, kilencszáznegyvenhétezer-háromszáztíz. A hátamon a tölgyfa levelei egyszer csak elszáradtak és hullani kezdtek.
Nehezen találtam a kulccsal a zárba, reszketett a kezem. Hangtalan és láthatatlan szerettem volna maradni, mint ma délután az iskolában, átbújni a kulcslyukon, a falakon, elveszni a tapéta mintájában, eltűnni a dohos szagú tolldunyha alatt. Órákig futottam a vízparton, olyan gyorsan, ahogy csak bírtam. Törjön le minden ág, szakadjanak el a gyökerek, hulljon le minden levél. Visszhangzott a szoba, amikor a kulcsot a földre ejtettem. A nappali falán a tévé fényei táncoltak, felismertem Jockey győzelemittas nevetését a Dallasból. Anyám az öreg, kopott kanapén feküdt tompult rozémámorában. Kezében borospohár, az asztalon borosüveg. A tekintete üres volt, nem is próbált úgy tenni, mintha zavarban lenne, péntek este volt, ilyenkor, na meg persze szombat este mindent lehetett. Vasárnap reggeltől aztán újra folytatódott a normálisnak hazudott élet. Ebédre rántott húst készített rizibizivel és uborkasalátával, desszertnek almáspitét. A zsíros műanyag ételhordozóba elpakolt egy adagot nagyanyámnak, délután bevitte neki az idősek otthonába. A nagyapám sírjánál is megállt a temetőben, friss virágot soha nem vitt. Felporszívózott, letörölte a port a bútorokról. A vécébe új fenyőillatú légfrissítőt tett. A zuhanyzóból kidobott egy maréknyi elszáradt falevelet. Egyáltalán nem gondolkodott azon, hogy a francba kerülhettek oda.
Ülök a padon, a Burda-hegység kopasz sziklaszirtjeit és fákkal borított dombjait bámulom. Két évig néztem ezt a tájat a konyha ablakából, ujjaimat folyamatosan a billentyűzeten tartva, mintha bármikor beléphetne a főnököm vagy a kollégám. A home office egy láthatatlan lánc. Ott tart a gép előtt egész nap. Számolod a perceket az ebédszünetben, látod magad előtt, ahogy a rendszer a reakcióidőid alapján reportot készít a hatékonyságodról. Mindezek ellenére mégis szeretem a multikat, mert az ilyen helyeken név, beosztás, azonosítószám, mailcím, telefonszám vagyok. Nem az anyám lánya, Gabi egykori iskolatársa, annak a bizonyos Komjáthy Ferencnek az unokája, a majdnem író, a sosemlettíró, a tudodazasára, a csendesebben, itt jön, meghallja. Eszembe jut a rajz a terapeuta rendelőjének falán. Látom magam előtt, ahogy a fehér papírra egy faágat rajzol. Pont olyat. Ha fának képzelem magam, mindig fenyő vagyok. Magas, vékony, semmibe futó csúccsal, gyenge, vékony, a semmibe kapaszkodó gyökerekkel. Tele milliónyi tűlevéllel. Azok ott szemben tölgyesek, mondta a kollégám, hétvégenként gyakran túrázik arrafelé a gyerekeivel és a feleségével. A túra végén a falusi kocsmában mindig isznak igazi csapolt Kofolát. Én még sosem kóstoltam, árultam el neki, amikor rákérdezett. Megígérte, hogy legközelebb hoz nekem egy üveggel. Mosolyogva megköszöntem, bár tudtam, hogy akkor már valószínűleg egy másik városban leszek. Az én vékony, rövid gyökereim bárhol meg tudnak kapaszkodni egy kis időre.
„Walking in the woods one day, I met a man who said that he was magic.“ Ma már tudom, hogy az az ember hazudott. Ideje kiszabadulni a gonosz átka alól.
Bartalos Tóth Iveta (1980, Dunaszerdahely)
A pozsonyi Közgazdaságtudományi Egyetemen diplomázott. Mészáros Krisztinával 2018-ban jelent meg az „Anyább” anyák című közös könyvük, melynek 2020-ban elkészült a szlovák fordítása is. 2020 őszén jelent meg az Élet lejárt szavatossággal című novelláskötete, amely harminc, a szorongás témáját feldolgozó történet gyűjteménye. Néhány évig a Vasárnap Lélek magazin egyik szerzőjeként is írt, civil munkája mellett pedig a Mert nőnek lenni jó közösség társalapítója és egyik főszervezője. Családjával együtt Nyárasdon él.