Egy krízishatáron beszélt nyelv – Papp Gréta interjúja Ayhan Gökhan költővel

Ayhan Gökhan (forrás: a szerző archívuma)

Ayhan Gökhan úgy játszik a nyelvvel, akár a kisgyerek a legókockákkal. Izgalmas szóalkotásai a traumák leírásának eszközei. A szerzővel legfrissebb, 2021-ben megjelent Sókirályság című könyvéről beszélgettünk.

Tavaly jelent meg a könyv a Scolar Kiadó gondozásában. Így ez a harmadik köteted a Fotelapa (2010), valamint a János és János (2013) után. Mesélnél arról, hogy milyen út vezetett a 2021-ben megjelent kötetig?

A szorongásaim, az önértékelési zavaraim és az írás mint probléma kezelése állandó nehézség, hogy a létezést, a dolgokban elmerülést, az írást önfeledt tevékenységnek tekintsem, és ne elháríthatatlan akadálynak, az életemről leválaszthatatlan súlynak. Hosszú ideje a kulturális újságírás, a gyerekirodalom – évekig szerkesztettem az Üveghegy nevű gyerekirodalmi portált, jelenleg a Harmath Artemisz nevéhez kötődő Ifjúsági és Gyerekirodalmi Centrum, azon belül a Both Gabi főszerkesztette Mesecentrum munkatársa vagyok –, köti le az időm nem kevés részét, a szépírás ezért alkalmi időtöltést jelent. A kötet kilencven százalékban az elmúlt hat-hét évben keletkezett, antológiákban, például a Szép versekben, folyóiratokban megjelent szövegekből tevődött össze, és a privát életemben bekövetkezett radikális változás után írt versekkel egészült ki. Egy-egy szöveget a Látóban közölt drámáimból emeltem át. Olyan értelemben kríziskötet ez, hogy a valóság krízispontjától szabadított meg, a krízishatáron beszélt nyelvbe avatott be.

A kötet középpontjában tulajdonképpen a korházi élmények, traumák és tragédiák állnak, valamint néhány párkapcsolati vers is helyet kap a második ciklusban. Honnan inspirálódtál?

A gyerekkor kimeríthetetlen témám, állandó inspirációs mezőm, ásványi anyaga kötelezően, költői programként igényli a feltárást. A gyerekkorom kórházi szobák kereszthuzatában fejlődött, mint egy viharban szaporodó, az extremitásra fogékony növény. Sérült tárgyak, épületek, sérült gyerekek ellátására/befogadására alkalmas tárgyak/épületek hevertek körülöttem, mint szőnyegen szétszórt legókockák. A friss tapasztalat idején fogalmam nem volt, mi mit jelent, mi miért van, nem volt konkrét elnevezés, név, új, második tapasztalatként fogom fel, rakom helyre a tárgyaim, az épületeim, a szétszórt, az elveszíthetőség félelmétől megmentett legókockáim. A nyelv ereje az újjáépítésben, az emlékezet ereje a szakaszonként szigetet képező, nekem szimpatikus, tudatmegtévesztő áradásban rejlik.

A kötet impresszumában jelzed, hogy jelöletlen idézetek találhatók a szövegekben Sienai Szent Katalintól, Boldog Salkaházi Sárától és Ingeborg Bachmanntól. Kik ők, és miért épp tőlük idézel?

Az idézeteket az aktuális kedvenc szerzőimtől választottam. Az erős és tudatos, a háborúkra mindig fogékony férfiak és a bonyolult történelmi helyzetek uralta világban önállóan érvényesült, tehetségükért, kitartásukért csodált nőktől. Szabadon támaszkodhattam rájuk, a szövegeikre, a gondolkodásukra, arra, ahogy megtalálták a megoldást az őket kihívás elé állító helyzetekben. Egyik tervem, hogy Salkaházi Sárával elmélyültebben, átfogóbban foglalkozzam, az ő teherbírása lenyűgöz, jó példa és érték.

A jelöletlen idézetek mellett több versnél is találkozhatunk ajánlással (Lackfi János, Visky András, Nagygéci Kovács József, Harmath Artemisz, Markó Béla). Mesélnél arról, hogy ők miként inspiráltak téged?

Lackfi János mélyen gyökerező és nagyon komolyan vehető vallásos szemléletmódja, Visky András és Harmath Artemisz lelki ereje, tisztasága, érinthetetlen jósága, a Markó Béla-költészet iróniája, játékossága minden kétséget kizáróan inspirált és hatott, beférkőzött a szövegeimbe és a gondolkodásomba, gátakat szabadított fel, káros prekoncepciókat épített le – azt hiszem, ez nem kis teljesítmény.

A Sókirályság három nagyobb egységből áll, a Kíngimnasztika, a Szeretek beszélni rólad és a Poszeidón-korterem című ciklusokból. Az elsőben és utolsóban a kórházi környezetről, annak mindenféle tragédiájáról és traumájáról írsz. A lírai beszélő látszólag könnyedén, de egyedi szókapcsolatokat alkalmazva fejezi ki magát, és ezek a neologizmusok egyébként a második, párkapcsolatról, válásról szóló ciklusban is jellemzők. Az egyedi szóalkotásokat a súlyos, adott esetben tabusított témák inspirálják, vagy ez egy költői eszköz, egy alkotói módszer?

A szándékos véletlen és a nyolc-kilenc emeletes tudatban elsüllyedt traumadobozokba zárt gyerekek fedezik fel a szokatlan szóalkotást. Olyan ez, mint ezer éve feledésre ítélt múzeum termeiben elhelyezett kiállítási tárgyak közt tett séta alatt lopva olvasnom le a kopott magyarázótáblácskákról a neveket.

A hátoldalon olvashatunk egy rövid címmagyarázatot a könyv szerkesztőjétől, Györe Boritól, pontosabban egy kérdést, amely segítheti az értelmezést: „Megszabadulhatunk-e személyiségünk nem kívánt részeitől? Vagy sóval kell felhinteni mindent, hogy új királyság épülhessen?” Te mit emelnél ki, miért adtad ezt a címet?

A címalkotás nem volt megerőltető: 2017 júniusában, Corfun találtam ki, egy meredek, a Paradicsom dimenziójában virágzó növények belakta úton meglátott olajfa előtt. Nem volt tervben semmilyen kötet, az olajfától idéződött elő a cím, annak reményében írtam fel, hogy majd egyszer jó lesz valamire. Nem tévedtem, jó lett. Az olajfától, ettől a kultúrák közt vándorló, csodás jelképtől nem volt nehéz eljutnom Jézus Krisztus sójáig. Az én értelmezésemben a gyerek a Föld legmakulátlanabb, érdek nélkül tetsző anyaga, sója, és a szellemtelen felnőtt ezzel az anyaggal mit csinál? Lepárlóiban, mesterséges üzemeiben bántalmazza, megalázza, áldott rendeltetéséből, gyengéd szentségéből kifordítja, mint a bőrt, a gyermeki tisztaságot, ártatlanságot, szemléletmódot durván lenyúzza, természetet, teremtést nem kímél.

A kötetben többféle versforma fedezhető fel: rímes versek, egysorosok és három prózavers is megjelenik. Érdekes tapasztalat volt a Szeretet vagy a Szülő című egysoros vers után egy hosszabb lélegzetvételű szöveget olvasni. Ez a hullámzás szerintem nagyon érdekes ritmust ad a kötetnek. Amikor verset írsz, rögtön elnyeri a formáját, vagy hosszabb utómunka jellemző az alkotási módszeredre?

A módszerem nagyon egyszerű. Az elkészült szöveget rögtön elküldöm a kiválasztott lapnak, az megjelenik, és kúraszerűen csökken a félelem, hogy jó-e, mert ugye irodalmi folyóiratot kevesebben olvasnak, mint a Telexet, a 24.hu-t vagy a napi tőzsdehíreket, én megnyugszom, hogy a lappal együtt a szöveg annak rendje és módja szerint eltűnik, majd hosszú évek után, a lakás átrendezésekor, pakoláskor megtalálom, beleolvasok, és néha-néha meglepődöm, hogy ó, hát ezt én írtam, ó, hát ez tetszik.

Feladatként tekintesz arra, hogy beszélj ezekről a traumákról, tapasztalatokról, vagy ezt kevésbé tudod irányítani?

Az erőszak határozza meg a mindennapi életet, mérgezi meg a nyelvet és a testet, a nőket és a gyerekeket. Az erőszakról, a gyerekeket, nőket ért bántásokról nem szabad hallgatni, beszélni kell – folyamatosan. Én a magam korlátozottságában ezen a módon merészeltem beszélni róla, egy durván széttört, szétmorzsolódott nyelven, hogy kifejezzem a szolidaritásom, a bennem élő, megkárosított gyerek felé táplált rokonszenvem, empátiám. A kötetnyitó ciklus egy hommage azok felé a szegény, beteg, megalázott gyerekek felé, akiket felszívott a betegség, a kórház és a múlt. Az emlékezetemben alakíttatott ki a játékok és a szeretet megtöltötte, vidám színek borította szoba, az áhított egészség, az otthon helye, a vágyott Menny.

Évek óta gyermekirodalommal is foglalkozol, készül is egy meséskönyved. Hol tart a folyamat?

Különböző helyzetekben, helyszíneken – Corfutól a vágóhídig – megalázott tárgyakról és gyerekekről írok mesekönyvet balladisztikus, lírai, abszurd formában. A tervezett könyvből az Apokrif folyóirat és a Litera felkérésére publikáltam egyet-egyet az elmúlt két évben. Lassan haladok vele, félbehagyom, nagy kihagyások után térek vissza a meséimhez. Nagyon rövid, tömör szövegek, a gyerek- és a felnőttmese határán. Megrögzött alanyi szerzőként nem kerülhettem el, hogy a közelükbe settenkedjen a személyesség, a mese ellen dolgozó, a Grimm testvérek fenyegető véreshurkájánál élesebb valóság.

Papp Gréta (1997, Nyíregyháza)

Debrecenben él, jelenleg a Debreceni Egyetem hallgatója. A KULTer.hu olvasószerkesztője és programszervezője. Verseket ír és interjúkat készít, amelyeket többek között az Új Forrás, a Kortárs Online, a Bárka és a Csillagszálló közöl.