Farkas Balázs: A számnevek helyesírása 3.

Sven Beyersdorff felvétele

 

Így kezdődik meg a kilökődés folyamata, tűnődik Kamilla, habár nem tudja, miért így gondol most erre. A következő másodpercek delíriumos gyorsasággal telnek, ajtók és ajtók között rohan, mígnem végre, magától értetődően ismét megragadja egy kéz, egy hideg, gyengéd kéz, és kihúzza a rideg, egyszerű folyosóra.

A segélyvonalas nő!

Tényleg Krisztina az, habár mintha nem is egészen ő lenne. Változott volna? A nő erővel csapja be és azonnal kulcsra zárja az ajtót. Igen, ő is változott: most kezeslábas munkaruha van rajta. Mint egy jól felkészült gondnok.

A folyosó csendes. Valami még mindig vibrál a levegőben.

Az ajtó, gondolja Kamilla rémülten. Az ajtó dühös.

A segélyvonalas nő a homlokát ráncolja, és az immár zárt ajtót nézi, hosszú másodpercekig. Aztán nyitott tenyérrel rácsap.
– Micsoda illetlenség! – mondja. Aztán Kamilla felé fordul. – Egyből a mélyvízbe, nem igaz? Rettenetesen sajnálom. Általában a terápia későbbi szakaszában történik ez. Ez egy amolyan… hogy is mondják? Szekvenciatörés.
Kamilla dermedten mered a nőre. Azt sem tudja, mit kérdezzen. Mintha ezt Krisztina is érzékelné, ezért közelebb lép, megsimogatja Kamilla vállát.

– Rossz kulcsot használtál. Igaz?
Kamilla a fejét rázza.
– Nem, bocsánat, én… biztosan nem!
– Fontos, hogy a kulcsokon található vésetek és az ajtókon található számok megegyezzenek. Nézd meg a kulcsot.

Kamilla kezében ott a kulcscsomó. Eddig is nála volt?

Megnézi a második kulcsot. Vagy a harmadikat. Ez volt az. Nagyon apró, alig észrevehető véset az ELZETT felirat alatt:

 

⁶ajtó

 

Kamilla megvizsgálja a többi kulcsot. VI. ajtó. 6-ik ajtó.

Bertalannak lehetett igaza, gondolja. Ez a világ túl zavaros nekem. Túl veszélyes egyedül.

– Nyugalom – mondja Krisztina. – Nem lenne szerencsés most pánikba esni.
– Ez túl sok… ez túl sok.
Krisztina megnyalja a száját.
– Minden új kezdet nehéz – mondja aztán. – De nem lehetetlen. Tudod te is, ugye?
Kamilla próbálja felidézni, hogy vajon tegeződtek-e eddig. Az ilyesmi mindig annyira kínos. Szédül, tényleg nagyon késő lehet.
– Én csak a szobámba akarok visszajutni – motyogja.
Krisztina elveszi a kulcscsomót, megpörgeti a kezei közt, és újra kinyitja az ajtót.
– Csak nyugodtan. Biztonságos.
Kamilla óvatosan bekukkant.
– Tényleg az?
– Tényleg.

A következő pillanat már kiesik, elmosódik, az ágyon találja magát, elnyomja az álom. Nem álmodik semmiről. Hosszú ideje először piheni ki magát.

Az ébredés viszont pánikká válik.

Elaludtam! Nem készítettem el a reggelit… most akkor… most akkor…

Kamilla felül. Görnyed, ezért nyújtózkodik. Lassan körülnéz a szobában. Üres, egyszerű.

Aztán feláll, sétálgatni kezd. Nincs sok tükröződő felület a lakásban, de amit csak talál, abban mind megnézi magát.
– Én – mondja. – Én, én, én.

Nem az évek, nem mindaz, ami elveszett, ami eltorzult.

Én.

Addig csinálja ezt, amíg összeszedi minden bátorságát, hogy kinyissa az ajtót. Egy pár cipőt talál előtte a folyosón. Tökéletes a méret.

A nap nagy része hétköznapi dolgokkal telik. Adminisztráció az épület különféle földszinti irodáiban. Krisztina csak néha bukkan fel, mintha mindig mással foglalkozna. Mintha kerülné a szemkontaktust. Talán nem is mindig ugyanaz a blézer van rajta.

És persze a kimerítő, zsibbasztóan tárgyilagos párbeszédek. Anyja neve? Bankszámlaszáma? Milyen bankszámlát szeretne nyitni?

– Tesz feljelentést?
Kamilla szótlanul bambul maga elé. Rövid szünet után valaki előrehajol.
– Tesz feljelentést? – kérdezi ismét.
Hát ilyen a világ. Hát ilyen a világ.
– Persze, hogy teszek – mondja.
– Nem lesz egyszerű, de…
– De, az lesz – mondja Kamilla.

És így tovább. Nem barátok közé jött. Kérdések közé jött. Rossz válaszok után szerencsére a kérdések is üdítőek.

Meg persze a többi nő. Egy ponton az egész csevegésbe csap át, a folyosókon, a közösségi térben, élete első négysajtos pizzájával. Kolihangulat, játékos, odaszúrós kérdések. Kólásüvegek koccannak. Nevetés. Talán marihuána-szag.

Nem barátok közé jött.

A folyosón néhányan egészen hosszan babrálnak saját kulcsaikkal. Vannak, akik jól rákészülnek arra, hogy belépjenek a saját lakásuk ajtaján.

Kamilla figyel. Jó megfigyelő. Tudja, mikor hallgasson. Tudja, mikor kérdezzen.

Az épület maga. Az épülettel is titkos párbeszédet folytat. Ebben egészen biztos.

Krisztina háromkor kopog be hozzá. Kamilla behívja, leülnek – kínálja a kanapét, de a segélyvonalas nő ragaszkodik hozzá, hogy oda Kamilla üljön, ő maga egy kisebb sámlit húz az alacsony asztalka mellé, amelyen ki tudja, mióta, de egy 2004-es Nők lapja hever.

Jegyzetfüzetet vesz elő, aztán Kamillára néz.
– Mi a helyzet? – kérdezi.
– A helyzet?
– Milyen az első nap itt? Mindez nyilván csak ideiglenes megoldás, de egy darabig jobb, ha…
– Mindenki nagyon kedves ­– mondja Kamilla.
– Értem. Szóval… az a… kérdezhetek pár személyes dolgot?
– Igen.
– Szóval Bertalannal… hogy kezdődött ez az egész?

Kamilla a nőre néz. Valahol egy óra tiktakol. Biztosan nem az ő szobájában, valahol máshol. Mégis jól hallható.

– Ez már a terápia? – kérdezi.
– Akarod, hogy terápia legyen?
Kamilla töpreng. Óvatosan, lassan mondja ki:
– Nem szoktam hozzá, hogy megkérdezik, én mit akarok.
– Hm. Igen. Most távolabbról szemlélheted az életed. Gyakori, hogy az ember ilyenkor keresi azt, ami jó volt. Azt a pillanatot, amikor a dolgok… elromlottak.
– Ez történt tegnap este?
– Remek kérdés. Ez történt?
Kamilla töpreng.
– Igen. Igen, azt hiszem.
– Van ezzel kapcsolatban kérdésed?
– Van. Ez a pokol?

Krisztina felnevet.

– Annyira talán nem vészes a helyzet.
Kamilla nem nevet.
– Valami nagyon nincs rendben itt. Nem hiszem, hogy csak én érzek így.
A segélyvonalas nő fészkelődik.
– Igen, tudom, hogy ez most furcsa… de ahhoz, hogy segíthessünk, vannak bizonyos szükséges lépések. Néha kellemetlenek…
– Ne kerülgessük a témát – mondja aztán Kamilla. – Mik azok a kulcsok?

Krisztina sóhajt, leteszi a jegyzetfüzetét. Mintha keresné a szavakat.

– Na jó. Kivételt teszek. Lehet, hogy kevesebb időnk van, mint hittem. A kulcsok globális változók.
Az óra ketyegése egyre idegesítőbb.
– Tessék?
– Van bármilyen programozói ismereted?

Kamillának eszébe jut Bertalan egy munkatársa, aki egyszer vendégségben volt náluk. Eszébe jut, amit ő mondott. Ezt te úgysem értenéd. Bertalan nevetése is eszébe jut.

– Nincs semmiféle programozói ismeretem – mondja aztán. – Hogy jön ez ide?
Krisztina töpreng.
– Akkor mondom így. Ebben a világban, Kamilla, és most gondolok a helyzet jogi, lélektani és anyagi vonzatára is, szóval ebben a világban fontos, hogy megtanuld pontosan kifejezni, mi is történik veled. Megtanuld magad definiálni, mondjuk, Bertalan nélkül. Aki te vagy. Ez olyasmi, amit te is szeretnél, igaz?
– Igen.
– A férfiak így működnek, Kamilla, ők állandónak hiszik magukat, az állandó pedig olyasvalami, amihez képest vannak a dolgok, és nem csak hiszik ezt, hanem tudják is. Bertalan tudja, hogy te hozzá képest vagy, nem pedig: „te vagy”. Erre fel kell készülnöd. Tudod, a tapasztalat az, hogy mindig megtalálják a kibúvót, a kiskapukat, rámutatnak az inkonzisztenciákra, megkapaszkodnak bennük, a kód nem egyezik, nem jutsz tovább. Nem fogsz nyerni, ez világ… ez a világ nem úgy van kitalálva.

Kamilla töpreng, de csak ennyit mond:
– Értem.
– A számnevek helyesírása nem azért van, hogy csapdába csaljon, Kamilla, hogy amiatt szorongj, mikor követsz el hibát. Legalábbis nem ez a szándék. A szándék, hogy mindig pontosan tudd, mit akarsz, és hogyan érheted azt el.
Krisztina előrehajol, már-már suttogva mondja:
– Érted ezt, Kamilla? Fel tudod ezt fogni? Vannak ajtók, amelyek elvezetnek ahhoz a pillanathoz, amikor végre szabad lehetsz. Amikor már nem kell gondolnod sem arra, melyik kulcs a megfelelő. Érted ezt?

Kamilla kezében ott a kulcscsomó. Azt nézi, tanulmányozza.
– Én… nem hiszem, hogy ennyire lekezelően kellene beszélned velem.
– Bocsánat, csak…

Kamilla felpillant.

– Mi van, ha visszautasítom a segítségeteket?
– Meggondoltad magad? Mert ez elő szokott fordulni, és hidd el…
– Nem. Nem gondoltam meg magam. Azt kérdeztem: mi van, ha visszautasítom a segítségeteket?
– Rendben. Hogy mi annak a következménye?

Krisztina a homlokát ráncolja, táskájából kis dossziét vesz elő. Ide-oda pörgeti a lapokat.

– Először is, nem tanácsolom, egyrészt mert… Kamilla, mi nem az ellenségeid vagyunk.
– De nem is a barátaim.
– Nem tudom, honnan jött hirtelen ez a visszakozás, de… kérlek, hadd magyarázzam el… vagy legalábbis hadd mutassam meg. Megengeded? Van egy ajtó…
– Ez a ház nem kedvel engem – mondja aztán Kamilla. – Ezt akartam valójában mondani. Ez a legpontosabb megfogalmazás, ami az eszembe jut. Így megfelel?

Krisztina leteszi a dossziét is, mintha rájönne, hogy az itt egyáltalán nem segít. Lassan körbenéz a lakásban. Eltolja magától a sámlit, ahogy feláll. A plafont figyeli. A falak mögött mintha rovarok szaladgálnak. Az óra, ami nem is ebben a lakásban van, gyorsabban kattog.

A segélyvonalas nő lassan kifújja a levegőt, amit eddig visszatartott.

– Kamilla… bocsáss meg. Igen, azt hiszem, igazad lehet. Nem is értem, ez miért nem tűnt fel eddig.

 

 

Író, kritikus. Jelenleg egy játékfejlesztő cégnél dolgozik. Könyvei: Nyolcasok, Ismétlés, Embertest, Lu purpu, Ugatás. Rendszeresen publikál hazai folyóiratokban és antológiákban, kritikáiban a legtöbb figyelmet a fantasztikum és a horror felé fordítja. Novellái megjelentek lengyel és angol nyelven is. 2015-ben Móricz Zsigmond-ösztöndíjban részesült.