Kalapos Éva Veronika: A számnevek helyesírása 4.

liaye/lomography felvétele

 

Kamilla idegenkedve néz Krisztinára. Eddig fel sem tűnt neki, milyen erős bajsza van ennek a nőnek. Fekete, sűrű, az alatta lévő jajpiros rúzs még ki is emeli, mintha büszke lenne rá. Bertalan az ágyba se engedte volna be, ha nem gyantázza magát, egyszer figyelmetlenségből borostásan hagyta a szeméremdombját, Bertalan pedig az övszíja csatjával mutatta meg, hol kell minden körülmények között csupasznak lennie.

– Szóval az az ajtó… – folytatja Krisztina.
– Figyelj – vág közbe Kamilla, aztán ijedten elhallgat. Ő sosem szokott mások szavába vágni, azt nem szabad, illetlenség. Különben sem mondhatsz semmi fontosat. De úgy tűnik, Krisztina nem haragszik érte, érdeklődve pillant rá.
– Igen?
– Szerintem – folytatja Kamilla lassan, óvatosan – menjél te a picsába.

Csönd. A segélyvonalas nő szőrös ajka elnyílik a döbbenettől. Kamilla várja az előbbi ijedtséget vagy a kifejezéshez illő, nagyobb rémületet, de nem jön.

– Semmi baj… – dadogja végül Krisztina. – Talán… túl sok volt ez így egyszerre. Majd máskor folytatjuk. Most pihenned kell.
– Mást se akarok – mondja Kamilla torkából ez az új, határozott hang. – De csak baszogattok. Egyik ajtó, másik ajtó, ilyen kulcs, olyan kulcs… elég volt, érted? – előrehajol, egészen közel Krisztinához. – Igazad van. Pihenni akarok.
– Jó – a segélyvonalas nő megmarkolja a dossziéját, majd kétszer is lendületet vesz, hogy fel tudjon állni, pedig a sámli nem alacsony, ő pedig kifejezetten sportosnak látszik. Kamilla ülve marad. A kisasztalon lévő Nők Lapja borítója meglebben, pedig a szobában áll a levegő, sehonnan nem érkezik fuvallat. Kamilla a belső oldalon megpillantja a „konyhakés” szót, alatta négy szám. Biztos reklám.

– Szólj, ha készen állsz beszélgetni – szólal meg Krisztina, aki még mindig a döbbenetét igyekszik palástolni. – Vannak csoportbesz…
– Szia – vág közbe ismét Kamilla. Ez csodálatos. Bár tovább dumálna ez a nő, belevágna minden szavába.

Krisztina bólint, majd idétlenül int egyet, és kisiet az ajtón.

Kamilla feláll a kanapéról, a falnak dől, a földre ereszkedik. Nem szereti a kanapékat, ágyakat, székeket. A padlószőnyeget szereti, laminált padlót, parkettát, linóleumot. Végigsimít a zöld szőnyegen, a rövidre nyírt szálak szúrják az ujjbegyét. Bertalan sose hagyja megnőni a haját. Hagyta. Hagyja. Tüsi haj. Ébredés hétkor. Vacsora hétkor. Nappali, háló, fürdőszoba, konyha, folyosó. Nincs ezerféle kulcs, egy csomó ajtó, nincs ez az egész szar, csak szabályok, rend, kiszámíthatóság. Jó kislány vagy. Kamilla elmosolyodik, a feje félrebillen, és észre sem veszi, hogy a szája sarkán kicsordul a nyál.

Arra ébred, hogy fázik. Ezen a helyen nincs fűtés? Lassan felemeli a szemhéját. Falat lát maga előtt, de valahogy túl közel van. Hiszen a szobában ült, egy másik falnak támaszkodott, a szemközti pedig minimum két méterre volt tőle. Most meg itt van, kábé húsz centire. Ahogy elfordítja zsibbadt nyakát, és körülnéz, észreveszi, hogy a folyosón ül, a szobája előtt. Hogy kerül ide már megint? Egész biztos, hogy odabent volt. Elküldte azt a hülye nőt, aztán nyilván elaludt. Mosolyogva. Erre emlékszik.

A kezére nehezedik, hogy felálljon, de valami a tenyerébe vág. A kulcscsomó. Hogy került hozzá? Hiszen mielőtt előzőleg lefeküdt volna, letette valahova. Most hogy kerül ide? Mennyit alszik mostanában.

Keresgélni kezd a kulcsok és az ismerős számok között. Az ajtón most az áll:

 

5.

 

Csak így, egyszerűen. Már meg sem lepődik. Babrál a kulcsokkal, ötös, 5-ös, V. Hol a francban van a megfelelő véset? A kurva életbe az egésszel. Megint Bertalan hajára gondol, az égnek meredő szálakra. A kulcsok remegnek a kezében.

Na, végre itt van: 5. A zárba dugja a kulcsot, és olyan könnyedén fordítja el, mint eddig még egyszer sem. Mint kés a vajban. Olyan álmosnak érzi magát, mintha egy éve nem aludt volna, félig lehunyt szemmel követi a pár nap után már ismerős útvonalat, a kanapéra akar roskadni, és kinyújtja a karját, hogy megtámaszkodjon. A keze kemény, hűvös felületnek ütközik. Tapogatózni kezd, felismeri az anyagot, pedig csak egyszer nyúlt ilyesmihez. Anyu sírján volt egy márványbetét. A szeme tágra nyílik.

Egy konyhapult előtt áll. Világosszürke márvány, fényesre sikálva. Leteszi rá a kulcsot, majd óvatosan feljebb emeli a tekintetét. A pult egyszerű, letisztult, de elegáns sötétszürke konyhabútorban folytatódik. Döbbenten hátrál egy lépést, nekimegy egy szintén szürkére festett, csinos faasztalnak, körülötte négy karcsú szék áll. A padló fényes, fekete kő, benne ezüstszínű pöttyökkel és indákkal. Ilyen lehet az univerzum.

Közvetlenül előtte, a konyhaszekrény alsó polcán szakácskönyvek sorakoznak. Használtnak tűnnek, mintha gyakran forgatnák őket. A mellette lévő polcon fűszertartók, rajtuk a fűszerek nevei, só, bors, kardamom, kakukkfű, citromfű, majoranna, kamilla. Azért lett ez a neved, mert olyan megnyugtató, mondta neki egyszer anyu, miközben csirkét sütöttek. A kamilla fájdalmat csillapít, jó az emésztésre, gyulladáscsökkentő, stresszoldó. Gyógyít.

Neki sosem volt ilyen konyhája, pedig pont ilyet szeretett volna. Bertalan a nagyszüleitől örökölte a lakást, és egy fillért se akart költeni rá. Jó az úgy, mondta a százéves, fakópiros konyhabútorra, amelyről már az összes nyitógomb leszakadt, van jó kis körmöd, ki tudod nyitni, nem? Új hűtőt sem vettek, pedig a régit egy örökkévalóság volt leolvasztani, az újak már magukat olvasztják le, vetette fel egyszer, amikor látott egy ilyet a neten. Bertalan aznap este kinyitotta a gyufásskatulyányi mélyhűtő ajtaját, megfogta Kamilla csuklóját, és a fagyasztó belső oldalára nyomta a tenyerét. Pontosan tíz percig tartotta ott.

Ebben a konyhában nincs hideg. Akkor mégis a házban kell lennie, a menedékházban, vagy egy másikban. Mégis hol? Próbál kinézni a magasan fekvő, téglalap alakú ablakon, de nem éri fel. Csak azt látja, hogy odakint szürke az ég, mintha hajnal volna.

A falon, a polc alatt mágneses késtartót pillant meg. Takaros rendben kések sorakoznak rajta, az egészen kicsitől a nagy kenyérvágóig. Nem külön van rájuk illesztve a nyél, hanem ugyanabból az acélból öntötték ki, mint a pengét, gyönyörű. Sosem volt egy rendes kése. A kenyérvágóért nyúl. Legalább egyszer hadd fogja meg.

Hirtelen visszarántja a kezét. Mintha reccsent volna mögötte valami. Hátrakapja a fejét, és gyorsan körülnéz. Sehol semmi, senki, csak a hófehér falakat látja. A biztonság kedvéért kis ideig még a pultba kapaszkodik, de a zaj nem ismétlődik meg. Újra kinyújtja a kezét a kenyérvágó felé.

Bertalan nem tudja kettévágni a zsömléket. Ahogy most a kezébe veszi a pehelykönnyű acélt, a bal tenyerében egy zsömlét érez, a jobban a régi, életlen nagykést. A megszokott mozdulattal ráilleszti a pengét a zsömlére, és lassan nyiszálni kezdi. A vacak vizes zsömléről morzsák peregnek a pultra. Óvatosan mozgatja a pengét, előre-hátra, előre-hátra. Már a harmadánál jár. A zsömle rostjai utat engednek a szakadásnak, Kamilla keze egy pillanatra sem áll meg, lomhán mozog, mint ahogy az óra tiktakol, az az óra, amit nemrég még egy másik helyiségből hallott, most pedig itt szól a füle mellett. Felpillant. Ott van előtte, a falon. A számlapja fehér, fekete számokkal. Mindegyik számot máshogy írják, egy, 2, III. A keze közben tovább mozog. Már a zsömle háromnegyedénél tart, a penge kábé két centire van a tenyerétől. A morzsák egyre hullanak, a végén még nem marad a zsömléből semmi. Innen már el is szakíthatná, érzi, meg kéne állítania a kezét, de nem tudja. Tovább nyiszálja a zsömlét, most megpróbálja elengedni, de az ujjai nem engedelmeskednek, a bal keze mintha megbénult volna, miközben a pengét szorító jobb egyre közelebb ér hozzá. A zsömle utolsó rostja is átszakad. Most kell megállnia, ez már a tenyere. Érzi a bőrén az acél érintését. Meg kell állnia, de azonnal. Most. Most. Most!

Ekkor újra hallatszik a reccsenés. Közvetlenül mögüle.

Kamilla villámgyorsan hátrafordul. Az ujjai közül eltűnt a zsömle, eltűnt a régi kés is, az új van nála, annak a nyelét szorítja görcsösen. Amikor az árnyék ráesik, még erősebben megmarkolja. Olyan erősen, hogy egyszer csak már az sincs a kezében, mintha semmivé szorongatta volna, a körmei a tenyerébe vájnak. Elszorul a torka. A bal keze mutató- és középső ujja közt égni, lüktetni kezd a puha bőrlebeny. Oda szaladt bele a kés. A padló ezüstös indáira lassan, ráérősen csepeg a vér. Belevegyül az óra hangjába. Egy. Kettő. Három. Négy. Öt.

– Szia, kicsikém – az árnyék hangja lágy, mézédes. – Kamillám. Kis gyógyítóm.

Kamilla megmarkolja maga mögött a konyhapultot, de a keze megcsúszik a vérben.

– Semmi baj – folytatja az árnyék, és közelebb lép. A fekete kövön a lépések szinte hangtalanok. – Nincs semmi baj. Hát nem szép ez a konyha? Én csináltattam. Neked csináltattam, kicsikém.

Kamilla szemébe könnyek szöknek.

– Elköltöztem, tudod –  az árnyék még közelebb jön. Olyan magas, amilyen talán sohase volt. A vállai csapottak, a hasa kidomborodik, majdnem hozzáér Kamillához. – Máshová, ahol jobb lesz neked, ha visszajössz. Azóta is várlak. Ugye, milyen szép színek? Az egész a tiéd. Itt töltheted az egész napod. Annyi időt tölthetsz itt, amennyit csak akarsz. Amennyit csak akarsz.

Kamilla az árnyék háta mögé néz. Csak most veszi észre, hogy a konyhának egyáltalán nincs ajtaja.

Ajtók. Kulcsok. Hol vannak a kulcsok? Hová tette őket? Felemeli a kezét, és a két tenyerére mered. Üresek. Pedig a kulcsoknak itt kell lenniük, mindig itt vannak, ha akarja, ha nem. Most mi történt? Meg kell találnia őket. Átkutatja ezt a nyomorult konyhát, és megtalálja. Aztán… aztán mi lesz? Még egy ajtó, még egy helyiség? Aztán még egy és még egy? Újabb feladvány, rejtvény, enigma? Kamilla karja lehanyatlik. Az árnyék követi a tekintetével, aztán, mielőtt még a karok a nő combjához érnének, elkapja őket.

– Pihenni akarsz, igaz, kicsikém? – még egy lépés. A hasa már Kamilla hasához simul. – Itt pihenhetsz. Ne félj, itt vagyok. Itt vagyok megint.

Kamilla felemeli a fejét, és az arcába néz. Hirtelen béke szállja meg, áldott béke. Lassan elmosolyodik. Látja a másik barnára színeződött, odvas őrlőfogait. Szinte minden foga lyukas, de nem megy el megcsináltatni.

Bertalan világéletében félt a fogorvostól.