Komor Zoltán: A számnevek helyesírása 6.

liaye/lomography felvétele

Szoba helyett viaszos kamra fogadja, a méhdongás betölti füljáratát, rezegteti a dobhártyáját, mint az elektromos feszültség, a szikrázó vezetékek sistergése, rezonálnak belső szervei is. Sárga, plasztikus falak mindenütt, opálos fényderengés szürcsöli körvonalait és forró, édes, párás levegő tölti meg tüdejét, de igazi méheket nem lát sehol, csupán a hangjukat hallja.

Ez egy szentély – a gondolat épp csak megérinti Kamilla elméjét, meglegyinti, mint egy hártyavékony lepkeszárny, s azzal tova is röppen. A szűk, sárgás tér közepén egy fürdőkádat lát – de nem porcelánkádat, nem olyat, amiben oly sok estén át nézhette végig, ahogy Bertalan fürdik. Szabálytalan, mintha csak viaszból cseppentették vagy gyurmából tapasztották volna össze. Egy különös, tetőtől talpig overálba bújt alak mászkál elmélyülten a viaszteknő körül, az arcát fekete háló takarja. Majd a különös méhész Kamilla felé fordul, és kiabálni kezd: – Az eszkimó deres fasza álljon bele! Zárja már be azt a kurva ajtót maga mögött, ha már egyszer mindenképp halaszthatatlan dolga van itt! Még meghűl a királynő!

A királynő! Kamilla összerezzen a szóra, majd engedelmesen bezárja a nyitott ajtót.

– Persze az én picsám is befagy, de az mellékes, mert ki vagyok én, mi? – A méhész leveszi hálós kalapját, és felfedi az arcát. Egy aprócska, idős hölgy az, barna-ősz kócos haja az égnek áll, a szája olyan vékony, mintha nem is lennének ajkai, csak sebtében húzott volna valaki egy vonalat filctollal, szürke szemei rosszallóan szegeződnek Kamillára. – Na jöjjön, jöjjön, ha már ilyen magabiztosan beengedte a cúgot, most már ne szégyenlősködjön itt nekem! Épp pancsizik őfelsége, de nem szégyellős ő sem! – biztatja a nő, Kamilla pedig óvatosan lépkedni kezd. Látja, a különös kád aranyló vízzel van megtöltve, sőt nem is vízzel, attól ez sűrűbb – mézzel. És ebben a csillogó, sárga cukorszirupban ott fekszik valaki…

– A királynő – rebegi Kamilla. – Ez hogy lehet? Azt hittem, neki sikerült kijutnia!
Az öreg méhésznő erre felkacag.
– Jó is lenne, ha elhúzott volna már – motyogja. – De attól félek, nem mennek ilyen gyorsan ezek a dolgok. Félreértés ne essék, szívesen pecázgatom ki a szart a kádból! Mert bizony, bizony, még belecsinál, hogy is mondjam, nem szobatiszta őfelsége, megesik ez a királynőknél! De attól még kedvelem a drágát, mindig azt mondom, inkább feltakarítom valakinek a szarját, csak ne kelljen hallgatnom őt. A királynő meg legalább nem az a dumálós fajta. De mit is akartam mondani? Ja igen, őfelsége még fejlődési állapotban van, de persze ki fog jutni innét előbb-utóbb.

Egy megnyúzott nő fekszik a kádban, az aranyló aszpikban, mint valami borostyánba kövült emberi maradvány, egy fényben konzervált anatómia bábu. Egy vörös izomszövet baba. És Kamilla a szája elé kapja a kezét, amikor ez a hátborzongató húslény megmozdul – lassan felül és kiemelkedik az aranyból, majd egyenest ránéz látogatójára fájdalmas szemeivel. Méz csorog végig koponya arcán, lassú cseppekben hull a sűrű, édes szószba. És szétnyílnak ajkai. Artikulálatlanul hörög. Szemgolyói vadul forognak üregükben, Kamilla látja az izmokat, ezeket a meg-megránduló nyálkás, nedves, mézzel leöntött emberi szövetszalagokat, amint a golyóbisokat forgatják.

– Kamilla királynő üdvözöl – suttogja a méhész, szavai a tűpárnából kihullt tűk halk koppanásai a padlón.
– Kamilla… – ismétli a megszeppent nő, és hirtelen hányinger tör rá, vad bikaként ront gyomrának.
– Ő az új Kamilla! – Biccent a méhész, lehúzza kesztyűjét, ujját a sűrű mézbe dugja, mintha csak a fürdővíz hőmérsékletét ellenőrizné. – Aki hamarosan készen áll rá, hogy új életet kezdjen. Le kell gyártanunk, a háznak kell legyártania, mert a régi Kamilla alkalmatlan az életre. Nem gondolja?

Hát nem gyönyörű? Hát nem irigylésre méltó? Hát nem félelmetes? Hát nem akarsz csatlakozni hozzá?

– Ő én vagyok – hebegi Kamilla.
– Nem egészen – teszi hozzá a méhész. – Ő az, aki leszel. Az a Kamilla, aki már nem fog éjszaka a saját sikolyára ébredni, akinek reggel nem az fog eszébe jutni, hogy a férje mellett tér magához azon a kurva gumilepedőn. Ő lesz az a Kamilla, aki képes lesz bízni a férfiakban, és nem fog ijedten összerezzenni, ha valaki élesen szól mellette, vagy felemeli a kezét. Lehámoztuk róla a traumákat, amiket a ház már szépen megemésztett az előgyomrában, a maradékot elkeverte az enzimekben gazdag garatmirigy-váladékával és már betöltöttük az egész fost egy viaszsejtbe. A végeredmény pedig… – És azzal kiemeli a kádból a kezét, és mutatja a rajta lassan csorgó arany melaszt. – Édes és csillogó. És előbb-utóbb szépen kikristályosodik.

Kezdhetjük tiszta lappal? – kérdezte egyszer Krisztina. Az inszalagnő most Kamillára néz és hörögni kezd, arany buborékok pukkannak nyúzott szája szegletében, hangja akár egy megrugdosott kutyáé. A méhész simogatni kezdi koponyafejét.
– Egy ember nem képes teljesen felépülni az efféle traumákból – motyogja a méhész. – Újra kell tehát szülni. Az új élet új emberrel kezdődik.
Kamilla ujjai ökölbe szorulnak.
– És ha ő az új Kamilla… – suttogja. – Akkor velem mégis mi lesz?
Válasz nem érkezik, de világos: ködnyirkos árnyak vergődése – az éhes vákuum rágószerve, a miocén korszakból kiszakadt szörny, a feloldódó körvonalak utolsó búcsúja – teret kell adnia magának, de a térből kiszorítja majd saját maga. Kamilla ordítani szeretne. Őrjöngeni. Ő csak szállást kért, nem pedig azt, hogy újraszüljék. Képes önerőből azzá lennie, akinek lennie kell ebben az új életben. És viszi magával a traumákat, a rothadást, ha kell, ordít éjszaka vagy a csuklóját rágja – mert ez ő és ez lesz még sokáig, de ennek így kell lennie.

– Szeretnék négyszemközt beszélni a királynővel – suttogja Kamilla, a méhész pedig zavartan húzza össze a szemöldökét.
– Egy szavát sem fogod érteni – felel az idős nő, és végigsimít a nyúzott ember arcán. – És egyáltalán mit lehet még itt mondani?
– Nekem az is elég, ha meghallgat – feleli Kamilla, mire a méhész hümmögve a hajába túr.
– Na jó… Picsára kell már hugyoznom, félek, a hólyagom kurvára nem a régi… – Rántja meg a vállát az öreg nő, majd még egy gyanakvó pillantást küld Kamilla felé. – Öt perc. Igazából annyi se.
Azzal totyogni kezd a kijárat felé.
– Azt a kurva ajtót pedig majd húzza be maga mögött! – rikkant utána Kamilla, mire a méhésznő felhorkant.
– Legyen jó kislány, és ne nyúljon magához! – morog.
Hamarosan csapódik az ajtó, Kamilla pedig egyedül marad… vagyis saját magával. – Még meghűl a királynő… – suttogja és rázni kezdi a fejét.

A harag kattogó rovarszerkezete. A nyúzott fürdőző szemében félelem csillan, amikor a kád előtt toporgó nőre néz.

A helyem a szennyestartón van, onnan kell néznem, ahogy lehámozzák rólam és másra aggatják az életem – cikázik át a gondolat a koponyáján, mire egy ér dobolni kezd a homlokán. A vörös húsbábu érzi ezt a haragot, ajkain mézbuborékok pukkannak, ahogy hörögve próbál közölni valamit.

– De ez nem igazi gyógyulás! – csattan fel Kamilla. – Ez valamiféle… amputáció meg egy kibaszott végtagprotézis. Megsebesültem, persze, de képes vagyok gyógyulni!

És ekkor, egyetlen pillanat alatt Kamilla a kád pereménél terem, és megmarkolja a húsnő vállát. Nedves érintés, a szövetek mézes nyálkája. Minden erejét beleadva az arany szósz alá nyomja a királynőt, az édes gyantába, ami ragacsos sárként fogadja be a testét. A királynő még gyenge, sokkal gyengébb, mint Kamilla, de így is küzd: csontos, húsos kezével Kamilla csuklóját markolássza, és próbálja lehámozni magáról, ellökni a támadóját. Fehér fogait csattogtatja, levegő után kapkod, de csak méz tölti ki tüdejét. Az izmok vadul rángatják szemgolyóit, segítségkérő ordítása kerek, lebegő kristálygömbök az aranyban. Éngyász, a sárga tócsában kapálózó jövő. Miközben Kamilla haldokló önmaga fölé hajol, egyszerre látja magát felülről, és a méz alól. Levegőért harcol, de saját maga az enyves szószba préseli.

Meghalok – üzeni a tekintete saját magának, Kamilla pedig (melyik Kamilla?) arra gondol, ez valamiféle csapda. Testet cseréltek: a királynő nyomja most őt a kád mézbe, az új személyiség szükségszerűen elpusztítja a régit.

Nem, ez nem igaz, ez nem a valóság, én állok a kád fölött – emlékezteti magát.

– Dögölj meg! – sikolt.
És ekkor csapódik az a kurva ajtó…

Komor Zoltán (1986, Debrecen)

Különböző magyar (Magyar Műhely, KULTer.hu, The Black Aether, Képírás, A Vörös Postakocsi, Prae, ÚjNautilus, Ezredvég, Tiszatáj, Irodalmi Jelen stb.) és amerikai (Bizarro Central, Bizarrocast, Caliban Online, Thrice Fiction Magazine, The Drabblecast Audio Fiction Podcast, Gone Lawn, Phantom Drift | A Journal of New Fabulism, Wilderness House Literary Review stb.) folyóiratokban publikált. Első angol nyelvű novelláskötete 2014-ben jelent meg Amerikában Flamingos in the Ashtray címen, melyet 3 másik kötet követett különböző amerikai kiadóknál. 2020-ban elnyerte az Avana Egyesület által alapított Monolit-díjat.