Gáspár-Singer Anna: Szép időnk lesz 2.
Helen Anderson felvétele
…Buksi, hát persze, így hívták a pulit, hogyan is felejthettem el. Most, hogy hajnalban újra felébredtem, szinte látom is magam előtt. Jól emlékszem a napra, amikor Polszka hazavitte, mutogatta mindenkinek, nézzék meg, mit szerzett, pár hetes kis kölyök volt akkor, nemrég választhatták el az anyjától. Polszka, ahogy ment végig a főutcán abban a rémes fekete bőrkabátjában, amitől, tudod jól, drága Endrém, önkéntelenül is mindig kirázott a hideg, alatta a szokásos fehér ing, fényesre kent bajusz. A kis puli szeme éjfekete volt, életemben nem láttam olyan komoly, mégis bizalommal teli tekintetet, ahogy nézett arra a dölyfös emberre, rémlik, hogy kissé meg is lepődtem. Nem hittem volna, hogy Polszka képes levetkőzni a mindenki által ismert erőszakosságát egy ártatlan kölyökkutya kedvéért…
Abbahagyta az olvasást, rengeteg tennivaló volt még a házban. Egyébként sem volt biztos benne, akarja-e tudni annyi év után a történteket. Mi értelme volna? De a mondat, amit az anyja írt, rá hasonlítasz, továbbra is ott zakatolt a fejében. Hirtelen haragú lenne? Soha nem gondolt így magára korábban. Inkább az igazságérzete, az volt mindig erős. Gyerekkorában és most is. Ez nem változott. De mégis, mire utalhatott ezzel? A szüleivel mindig tisztelettudó volt, az iskolában sem verekedett soha. Talán csak egyszer, de azt sem ő provokálta ki. Direkt legalábbis semmiképp, erőszakosságról így, az ő részéről biztosan nem lehetett szó.
Aznap délután történt, közvetlenül azután, hogy úgy döntött, bemászik a vén Polszka udvarára. A kutya miatt, már nem bírta nézni a szenvedését. Igazából nem tervezett el semmit, azt sem tudhatta előre, sikerül-e az akció egyáltalán. Szerencséje volt. Az öreg éppen nem volt otthon, de mielőtt átmászott a magas kőkerítésen, azért alaposan körülnézett, a folyton kíváncsi tekintetek nem vizslatják-e most is, ahogy egyébként mindig, mindenhol.
Az, hogy könnyedén bejutott volna, persze nem volt igaz, úgy sem, hogy már felnőttként gondolt rá vissza. Először megvetette az egyik lábát egy kisebb mélyedésben, ott, ahol a valaha pontosan egymás mellé simított téglák már nem illeszkedtek tökéletesen. Csak ezután húzódzkodott fel, majd, amikor már a legtetején volt, átemelte a másik lábát is, hogy végül halált megvető bátorsággal vesse le magát odaát, a poros fűbe. Felállt, leporolta a nadrágját, és azonnal elindult hátra. Ott feküdt a kutya kikötve, közvetlenül a karó mellett. Fáradtan nézte, ahogy óvatosan közeledik felé, de mint aki nem is igazán vesz tudomást róla. Csak feküdt, nem ugatott, nem hörgött a szemét forgatva, ahogy más alkalmakkor. A fejét emelte fel egy pillanatra, amikor odaért mellé. Az egész teste sebes volt, a szőre fénytelen, és hát a lába, az volt a legborzasztóbb. Igyekezett nem folyton arra a véres húsdarabra összpontosítani, kezével óvatosan végigsimított az állat fején. Amaz hálásan nézett vissza rá, akkor hirtelen belé villant, mikor az öreg nemrég a kapu előtt megszólította, és ő önkéntelenül is elnézett a válla fölött, tekintetével a kutyát keresve.
El kell vinnie innen, döntötte el abban a pillanatban, noha a megvalósításról, Buksi elszöktetésének mikéntjéről nem igen volt pontos elképzelése. Meg kell mentenie, egyedül ez számított, és ettől a sürgető érzéstől később, évek múlva sem tudott szabadulni. Mennyi fájdalmat okozott pedig neki. Emiatt és az úgynevezett állatmániája okán, amit a külvilág persze nem értett és rendre félremagyarázott, hagyta el Zsuzsa is néhány éve. „Mert neked csak ők a fontosak, ezek a te gyerekeid.” De akkor, ott, abban a hátsó udvarban mindezt még nem tudta, de azt igen, hogy az öreg bármikor hazaérhet, ezért sietnie kell. De hogyan fogja elvonszolni a kutyát a kapuig?
Ezen gondolkodott, miközben zsebéből már előhúzta a fogót. Hiába erőlködött, a vastag fém nem engedett. Többször is nekirugaszkodott, amikor hirtelen hangokat hallott a kapu felől. Csakis Polszka lehetett, de mintha nem egyedül lett volna. Mintha két ember beszélgetését hallaná, az a másik ráadásul ismerős is volt. Rögtön felfogta, mennie kell, nem maradhat ott tovább. Majd nemsokára visszajön, szerez egy sokkal erősebb szerszámot, amivel könnyedén szétvághatja azt az istenverte láncot. És akkor elviszi Buksit, mindenáron. Haza, vagy nem is tudja, hová, el innen. Most viszont csak néhány másodperce maradt, hogy észrevétlenül felszívódjon, mert Polszka nem találhatott rá. Isten tudja, mi történne vele akkor.
Leguggolt, úgy haladt előre csigalassúsággal a bejárati kapuhoz vezető ösvényen. Szerencsére amazok közben már elindultak a ház felé. Elől Polszka, mögötte pedig az a másik alak, a bokrok alól egyelőre csak a lábukat látta. Ismerős csizmák poroszkáltak a gyepen, az egyik éppen olyan, mint az apjáé. A gyomra összerándult. Mégis mit keres az apja Polszkánál? Tudomása szerint évek óta haragban álltak az öreggel. Jól emlékezett, hogy egy este, talán fél évvel azelőtt, az anyjával arról beszélgettek a konyhában fennhangon, hogy Polszka, aki állítólag mindenféle mocskos dolgot művelt a háborúban, először beállt a nyilasokhoz, aztán később, ötvenhatban többedmagával embereket akasztgatott a faluszéli gyümölcsösben, szóval, ez a hitvány alak már megint vele, az ő apjával piszkoskodott a TSZ-ben. És hogy mennyire nehéz megállnia, hogy ne tegyen vele valamit, ami miatt, ha az a hatóság számára kiderülne, bizonyosan börtönbe csuknák. Az anyja persze csitítgatta, bármi is történjen, neki elsősorban a családjára kell gondolnia, mondogatta neki, ne is jusson ilyesmi az eszébe. Aztán jó ideig nem hallott felőle. Ha Polszka nem köszöngetett volna oda neki minden reggel, következetesen Elemérnek szólítva őt, talán el is felejtette volna. Ma már tudja, ez is az apja miatt volt, az öreg nyilvánvalóan őt akarta bosszantani vele. Szép időnk lesz, hát persze.
Ott állt a kapu előtt. Már csak fel kellett másznia, ugyanúgy, ahogyan nem sokkal azelőtt beszökött. Az egyik résben megkapaszkodott, aztán egy mozdulattal felhúzta magát, egyik láb, másik láb, hogy a végén, a kerítés utcára néző oldalán ismét levesse magát a porba. Körülnézett, szerencsére most sem volt senki a közelben. De valaki mégis meglátta.
Mikor délután visszament az iskolába, Pityu, az Ostos János fia azzal fogadta, hogy tudja, hol járt, és mindenkinek el fogja mondani. Csak várják meg a tanítónőt. Mit akartál ott, a Polszka bácsinál, teee, lökte meg a vállát, és csak jött felé dühösen, egyre közelebb és közelebb, de mivel nem felelt, Pityu dühében még bele is rúgott. Koszos tolvaj, kiabálta neki, olyan vagy, mint az apád, az is egy koszos, megmondalak a tanítónőnek, az apádat meg majd börtönbe csukják, úgyis oda való.
Nem tudja, mikor mozdult a keze, csak arra emlékezett, hogy Pityu ijedten hátrál, hogy az arca véres, és már nem azt ordítja neki, hogy mindjárt megmondja a tanárnak, hanem, hogy hagyjál, hagyjál. Otthon nem büntették meg, az anyja csak annyit mondott, kerülje el messzire az Ostos gyereket. Az apjának meg, amikor megtudta, mi történt, az arca egy pillanatra eltorzult, ökölbe szorította a kezét. Ostosék Polszkának távoli rokonai voltak, össze is jártak néha, főleg nagyobb családi ünnepeken. Hagyd azt a kutyát, mondta neki az apja másnap, és közben úgy nézett rá, hogy abból rögtön tudta, jobb, ha nem mond neki ellent.
Fellapozta újra a spirálfüzetet, mert mégis meg akarta tudni, mit csinált az apja akkor éjjel. Csak egy pillanatig még erőt gyűjtött.
Gáspár-Singer Anna (1976, Budapest)
Írásai főként irodalmi és művészeti folyóiratokban (Élet és Irodalom, Jelenkor, Alföld, Kalligram, Prae, Múlt és Jövő stb.) olvashatók. Első novelláskötete Valami kék címmel a Pesti Kalligram Kiadónál jelent meg 2019-ben. Jelenleg regényen dolgozik.