Marton-Ady Edina: Szép időnk lesz 1.

Liam Moody felvétele

Denevérek cikáztak a fa körül, süvített a szárnyuk alól kiszökő levegő. Kutyák ugattak a faluszélen, hangjukat felerősítette az üres utca, reszketeg vakkantások a sötétben, vonyítás, szűkölés. Endre szinte hallotta a láncok csörgését, látta maga előtt a felvert portól sárgás levegőben kétségbeesve futkározó négylábúakat. Régen mindet meg akarta volna menteni, egyesével kopogott volna be a házakhoz, hogy egy pálinka vagy pohár bor mellett elmondja, mi az az állatkínzás, hogy ezt a törvény bünteti, de ennél sokkal fontosabb, hogy fájdalmas nézni ezt a lassú kínhalált, és itt elcsuklott volna a hangja, mert megint felbugyborékolt volna az emlék a gyerekkorából, ahogyan a szomszéd minden reggel ráköszönt iskolába menet. Szép időnk lesz ma, Elemér, Endre vagyok, sebaj, fiam, biztosan szép név az is, és Polszka bácsi mögött egy percre benézhetett az udvarba, mert magas volt a kerítés, felnőtt ember sem látott be fölötte, csak ilyenkor, reggelente, amikor Polszka a postásnőt várta, hogy beinvitálja egy szalonnázásra, ahogyan ő hívta. Ott állt, fehér ingben, fényes volt a bajusza, illatos a ruhája, és a háta mögött a kert végében a kutya már elrágta az egyik mellső lábát, legyek köröztek felette, és ő biztos volt benne, hogy érzi a rothadó bőr és a legyektől beköpött húsban tobzódó lárvák szagát. Polszka soha nem szólt rá, hogy ne bámuljon, talán nem is sejtette, hogy ő a kutyát nézi, a még mindig kedves tekintetű, reménykedő ebet, akiben félhalottan is élt a bizalom a peckes férfi iránt, aki láncra kötötte, akit nem érdekelt, hogy feltekerte magát a karóra, és ő nem értette, hogyan lehet, hogy nem habzott az állat szája, miért nem akarta megölni azt az embert. Az iskolában elbeszélgetett a pénteki osztályfőnöki órán a tanárával, de az csak hümmögött egy picit, a fejét csóválta, nem avatkozunk bele más dolgába, Endre, simogatta meg a fejét a tanárnő, az ő kutyája, az ő élete. Hétfőn is ott állt Polszka bácsi, sötét, hideg tekintettel várta, Szép időnk lesz ma, Endre, mondta hangosan, zengett az utca. Nagy volt a tenyere, beterítette az egész vállát, úgy érezte, nyomja lefelé, bele a földbe, de mi van odalent, a templomban minden hétvégén azt mondta a pap, szeresd felebarátodat, mert lent csak a pokol vár, az húz minket a földbe, az örök szenvedés. Polszka háta mögött üres volt az udvar, a földön kígyóként hevert a lánc, fényes volt és élettelen. Soha nem derült ki, mi történt, hiába kérdezgette a felnőtteket. Talán ezért lett állatorvos. Ezért állt be az állatvédőkhöz és autózott olykor hosszú kilométereken át, hogy kimentsen egy-egy állatot a reménytelen helyzetből. Milyen különös, soha nem gondolta ezt át, csak most, ezen a furcsa, késő nyári éjszakán, mikor már kellemesen hűvössé válik éjjel a levegő a kertben, mikor végre lélegzethez jut egy kicsit a napok óta tartó rendszerezés után. Milyen nehéz felszámolni egy egész életet, a szülők életét, nem marad más utánuk, csak a ruhák, pár használati tárgy, bútorok és rengeteg szemét, a padláson dobozokba összedobálva az elmúlt nyolcvan év minden félretolt emléke, elsuvasztásra ítélt momentumok, a rosszul kiválasztott születésnapi és házassági évfordulós ajándékok. A szekrényben öregszag, vajon mikor múlnak el a ruhákból az illatok, hiszen ő még most is emlékszik az anyjáéra. Átölelhetetlennek tűnt akkoriban a dereka, lágy virágillat lengte körül, szappanszag, mondta, mikor megkérdezte, milyen parfümöt használ, és karcosan nevetett, soha nem volt pénzünk ilyen úri huncutságra. Sírt, mikor az egyetem alatt a spórolt pénzből megvette neki azt a sárgadinnye illatú parfümöt, rózsaszín dobozban adta át, akkor már szürke volt az anyja haja, mély a hangja és sokat köhögött. Torokrák, mondták rá egy évre, de akkor is csak nevetett, hiába könyörögtek az apjával, hogy fogadja el a kezelést. Valamiben meg kell halni, simogatta meg őket lágyan, ezt küldte az Úr. Onnantól ritkán járt haza, nem bírta nézni, ahogyan felzabálja élve a betegség az asszonyt, aki csontsoványra fogyott, alig beszélt, láncra kötötte őt a rák, egyre szűkülő, apró körökbe kényszerítette a tevékeny testet, minden szín, minden élet elpusztult lassan körülötte. Talán akkor kezdett el írni. Megtalálta a hét, nagy méretű spirálfüzetet egy dobozban. Az összeset teleírta az anyja. Szép időnk lesz, drága Endrém, így kezdte az összes bejegyzést, apró, kerek gyöngybetűk, milyen könnyű volt utánozni az aláírását. Kedves Irénke néni, Endre a mai napon nem megy iskolába, családi okok miatt, tisztelettel Lakovics Györgyné. Csak sokkal később, teljesen véletlenül tudta meg, amikor egy hazautazás alkalmával Irénke néni mellé ült a vonaton, hogy az anyja pontosan tudta, mikor lógott az iskolából, hiszen Irénke néni mindig rákérdezett a boltban, rendeződött-e a családi kalamajka, tud-e valamiben segíteni. Szép időnk lesz, drága Endrém, olyan fáradtak már az ujjaim, írni is nehéz, de muszáj megkérdeznem, vajon emlékszel-e még arra a kis bolyhos pulira, aki az öregnél lakott a szomszédban, Polszkánál? Irénke eljött hozzánk. Már aludtál. Késő volt. Ült a széken, a konyhában, és apáddal poharaztak. Akkoriban kísérletezett Miklós azzal a rettenetes házi borral, azt itták, hamar ki is fényesedtek tőle. Irénke elmesélte, miket mondtál az órán, kérte, beszéljünk veled, Polszka mégiscsak TSZ-elnök, befolyásos ember, nem jó belekötni, mondta. Soha nem felejtettem el azt az estét, kívántam, egyszer beszéljünk róla, de olyan ritkán jössz. Felállt apád az asztaltól. Engem kétszer áldott meg az úr, fiam. Mikor Miklóst megismertem és mikor te megszülettél. Nincs okom panaszra. Apád, az a drága ember egy szót sem szólt Irénkéhez, emlékszem, csak elindult. Hallottuk, ahogyan csattantak a léptei odakint, bizony aggódtam, nagyon. Olyan hirtelen haragú volt mindig. Rá hasonlítasz. Csak késő este jött meg. Véres volt a ruhája. Megijedtem, azt hittem, Polszkát verte, de megnyugtatott, ne aggódjak, nem bolondult ő meg, a barátjánál volt, Garainál, a felüljáró alatti ártérnél lakott akkoriban. Elvitte neki a Polszka kutyáját, nem emlékszem a nevére. A kutya nevére. Roppant dühítő érzés. Elálmosodtam a gyógyszerektől, befejezem…

… eszembe jutott, fiam. Buksi.

Marton-Ady Edina (1979, Dunaújváros)

Budapesten él. A Zsigmond Király Főiskolán szabad bölcsész szakra járt. A Kodolányi János Egyetem szépírói műhelyében próza-dramaturgia írással foglalkozott. Publikált az Élet és Irodalomban, a Kalligramban, az Alföldben, illetve online irodalmi magazinokban. 2021-ben jelent meg a Kalligram Kiadó gondozásában első regénye, a Pubi. Portréját Mészáros Annamária készítette.