Marton-Ady Edina: Szép időnk lesz 5.

Julija Svetlova felvétele

 

Kinyitom az ajtót. A szél beleharap a bokámba, végigfut a folyosón és felforgatja a halmokba pakolt papírokat. Tartom a kilincset, remeg a kezemben a fém, kifehéredő ujjakkal feszülök a viharnak, bámulok a fényből a sötétségbe. Filmbe illő jelenet. Egy nő áll odakint, alakját meg-megvilágítja az égen átfutó villámok fénye. Hallom, ahogyan kiszakad belőlem a nyüszítő, vékony hang. Buksi szűkölhetett így, mikor apám és Garai megölték. Anyám arca néz rám a viharból. Fekete a szeme, izzó széndarab, fehér haja rátapad a koponyára.

„Elemér! Ugye itt van Elemér!”

Félrelök az ajtóból. Nem kapok levegőt. Két kézzel kapaszkodom a kilincsbe. A falnak dőlök. Emlékezz, hogyan kell lélegezni. Ki. Be. Ki. Be. Orron át, mélyre szívd, tartsd bent, fújd ki a szádon, ahogyan tanultad. Legyőzted a pánikrohamokat akkor is, amikor Zsuzsa elhagyott, ez is menni fog. Hideg víz csorog az arcomon, bekúszik a nedvesség a papucsomba. Polszka hangja. Kiabál, hörög. Csörgés, csapkodás, dulakodás zaja szűrődik ki a szobából. Egy hatalmas dörrenéstől megremegnek az ablaküvegek, én pedig magamhoz térek. Behúzom az ajtót. Papírokon át lépkedek befelé, egyik-másik a vizes gumitalpra tapad, de már nem érdekel. Ma estére el kell engednem a józan észt. Elvégre anyám hosszú évek óta halott. A szobában a nő Polszka kezébe kapaszkodik, az idős férfi pedig kitágult pupillákkal, reszketve küzd ellene. „Eressz el, Márta, engedj el, nem tettem semmi rosszat”, hörgi az öreg, szája szélén nyálbuborékok, bal kezében az esernyő, azzal csapkodja az asszonyt.

„Segítsen már, az Isten verje meg magát!” – kér a nő. Rám sem néz.

Karba font kézzel dőlök az ajtófélfának, úgy nézem az egyoldalú küzdelmet.

„Nem hallja, amit mondok? Talán süket? Mit áll ott, mint egy tehetetlen idióta fasz?!”

Felnevetek. A kacagás úgy szakad ki belőlem, hirtelen és feltartóztathatatlanul, hogy a kanapé előtt viaskodó két alak megmerevedik és rám bámul. Nem bírom abbahagyni. Először csak a gyomrom kezd fájni, utána jönnek a könnyek. Igen, teljesen elveszítettem az eszem. Ez itt nem lehet valóság. Nem állhatok itt, a gyerekkori házban, a vén gyilkossal és az anyámmal, akinek már a csontjait is földdé rohasztotta a bomlás. Fáj mindenem a kacagástól. A nő leülteti Polszkát a kanapéra, felém indul. Nagyobbat üt, erősebbet, mint Zsuzsa. Egy férfi is lehet áldozat, hallom az újra és újra elismételt frázist.

„Térjen magához! Hallja? Minden rendben.”

Szép az arca. Közelről már látszik, hogy bár fő vonásaiban hasonlít anyámra, sokkal nőiesebb és lágyabb nála. Divatos ezüstszürke haj, amit a városban szoktak hordani, kezén rövidre vágott, szépen manikűrözött köröm. Fehér köpenyén apró, patinás óra. Hajnali fél négy. Lassan elmúlik az éjszaka.

„Elnézést” – egyenesedem fel. – „Bocsásson meg, kérem.”
„Dehogy, semmi baj. Én törtem be váratlanul, de tudja, itt mindenki ismeri magát, és hogy orvos, és mikor nem találtam az ágyában Elemért, attól féltem…”

Elhallgat. Kipirosodik az arca, mintha olyat mondott volna, amit nem szabad. Tisztában vagyok vele, hogy a faluban mindenki tudja, mennyire gyűlölte a családom ezt az öregembert.

„Anna vagyok. Gerendás Anna. Polszka úr ápolónője. Nagyon örülök, még ha ez nem is volt túl nyilvánvaló.”

Mosolyog, helyes, kerek almák nőnek az orcáján, apró grübedlivel.

„Jagoschits. Jagoschits Endre.” – mutatkozom be.

Együtt nézzük a kanapén ücsörgő Polszkát, aki már letette maga mellé az esernyőt. Boldogan mosolyogva csücsközi a pizsamanadrág bojtját. Kifényesedett, gyermeki arca van most, szinte teljesen ránctalan.

„Mondja Anna. Tényleg ennyire súlyos a helyzet?”

Nem szól semmit, csak bólint. Apró csíkokban fut le az arcán az esővíz, fényes tócsa gyűlik a lába körül a linóleumon.

„Basszus, mekkora paraszt vagyok”, morgok. „Egy pillanat.”

A fürdőbe megyek, a szekrényből előveszek egy kisebb és egy nagyobb törölközőt. Az anyagok közé csúsztatott szappan végig szánkázik a fekete-fehér járólapon, becsúszik a kád alá. Megtartani egy másik ember szokásait az életünkben, talán ez a szeretet. Majd előhalászom azt a szappant. Hazaviszem. Bár, akár ott is maradhat. Majd megtalálják, akik megveszik a házat. Előszedik, nézegetik. Valószínűleg kidobják. Hiszen ők elbontják és a törmelékből újraépítenek majd itt minden belakható teret. A szobában az életkép ugyanaz. Anna áll, Polszkát figyelve, az öreg meg bazsalyogva csücsközi a kockás anyagot. A nőnek nyújtom a frottírt. Meglepődve nyúl érte. A nagyot a vállára teríti, a kicsivel a haját kezdi el lapogatni.

„Az elmúlt egy évben nagyon rossz lett az állapota. Olykor hirtelen teljesen elborul és néha…”

Kutatóan néz rám. Tudom, felméri, mennyit mondhat el nekem. Hiszen őt is köti a titoktartás. Óvatosan megérintem a könyökét, a konyhaasztal felé vezetem.

„Onnan is látjuk” – magyarázok, és ő enged. Követ engem.

Nagyot sóhajt, mielőtt leül. Míg én előveszek egy bögrét, ő durva, erős mozdulatokkal átdörzsöli az arcát, aztán az ölébe teríti a törölközőt. Az asztalra könyököl, tenyerébe hajtja a fejét. Mikor kiöntöm a teát, felnéz, határozott mozdulattal elveszi a csersavtól feketére erősödött italt, lehúzza.

„Elbírnék valami erősebbet.”
„Csak borom van.”
„Házi?”
„Dehogy!”

Ezen nevet. Döcögve nevet, mint anyám. Kis szünetekkel.

„Akkor kérek, ha megkínál.”

Előhozok a kamrából egy palack erős bordóit. Az utolsó estére tartogattam. Átsétálok a folyosón egy dobozhoz, kicsit matatok a buborékos fóliák között, míg megtalálom a kristály borospoharakat. Apám kedvencei voltak, a talpukba a régi, családi címert marta egy ismeretlen üvegmíves. Csak ünnepnapokon nyúltunk hozzájuk. Elöblítem őket, kiöntöm a vastag, szinte fekete italt. Anna azonnal belekortyol. Forgatom a poharat, várok. Beszélni fog. Tudom. Érzem.

„Két éve vagyok mellette. Eleinte még rendben volt. Kedves volt és, hát, szánalomra méltó. Látta maga is. Járni is alig tud. Makog, mint egy kismajom. Aztán egyik napról a másikra romlani kezdett mentálisan. Olykor napokra elfelejtette, milyen évet írunk. Nem emlékezett nevekre, járta a falut, becsengetett a házakhoz és már régen halott embereket keresett. Az anyját is. Egyszer Miklóssal össze is verekedtek. Utána volt az első rohama az apjának, én hívtam hozzá a mentőt.”

Nézem Polszkát, egy kortyra felhajtom a bort. Erről soha nem hallottam. Apám azt mondta, a kertben volt, mikor jött az első szívroham.

„Tudja, Endre, bevallom… néha nagyon félek tőle. Pedig nem lenne szabad. Ez a hivatásom, és ő is csak egy idős, legyengült beteg ember, de tudja, egyedül vele abban a házban, és olykor úgy nézi az embert.”
„Hogyan?”
„Nem is tudom. Mintha egy kutya lennék a szemében. Vagy valami bogár.”

Újratöltöm a poharakat. Vajon milyen gyorsan hatna az öregben az az Asfodeprin? Mennyire lehet legyengülve a szervezete? Mennyire tartósít a gyűlölet egy testet?

„Egyik reggel abban a barna egyenruhában állt a házában, mikor megérkeztem a gyógyszertárból.”
„Bocsánat, nem figyeltem.”
„Mindegy. Nem is fontos.”
„Meséljen, nyugodtan.”
„Hogy áll a pakolással?”
„Majdnem kész voltam, míg ajtót nem nyitottam magának.”

Mosolygok, viszonozza. Isszuk a bort. Milyen jó, hogy az emberek nem képesek olvasni egymás gondolatában. Milyen isteni szerencse. Rám néz, pontosabban elnéz mellettem, ki az ablakon. Tompa, hidegkék csíkban ébred a nap.

 

Marton-Ady Edina (1979, Dunaújváros)

Budapesten él. A Zsigmond Király Főiskolán szabad bölcsész szakra járt. A Kodolányi János Egyetem szépírói műhelyében próza-dramaturgia írással foglalkozott. Publikált az Élet és Irodalomban, a Kalligramban, az Alföldben, illetve online irodalmi magazinokban. 2021-ben jelent meg a Kalligram Kiadó gondozásában első regénye, a Pubi. Portréját Mészáros Annamária készítette.