H. Nagy Péter esszéje Baka L. Patrik egy verséről

Képkeretezés Baka L. Patrik A Paradicsom meghódítása című (karantén)versében

A populáris irodalom és a líra kapcsolatára sok produktív példát lehet hozni az utóbbi időszakból. Az alábbiakban ezek közül emelünk ki egy olyan darabot, amelynek alapélménye a rétegzett zsánerkoncentráció. Baka L. Patrik első, Tükör a nappalokra, menekülőút az éjszakának című verseskötete 2021-es évszámmal 2022 elején látott napvilágot. „A kultúra romjain át vezet az ember útja [írja Vida Gergely a kiadvány találó hátlapszövegében], mondhatnánk Baudelaire-t parafrazálva Baka L. Patrik első verseskötetét olvasva. A szövegek lírai énje afféle posztmodern dalnokként – aki saját bevallása szerint sírokon írja verseit – ered az eredet és a mindent maga alá gyűrő idő nyomába. A tekintet egyszerre pásztázza a kultúra kortárs ornamenseit és fúródik az idő homályába. Itt nincs ártatlan séta, tengerparti fürdőzés, a léptek, a hullámok jelentésre és jelentőségre tesznek szert. Mindenhol titok lappang, valami visszahozhatatlanul elmúlt, de a maradék sötéten felizzik: az ebben való részvétel felemelő, a dikció nem átall ünnepélyes lenni. Ide kap meghívást maga az olvasó is, amit semmiképpen sem lehet nem elfogadni.” A Baudelaire-utalás nem véletlen, a „jelképek erdei” helyett a „kultúra romjai” valóban vezérfonal lehet az olvasáshoz; egy darabig legalábbis.

Ha fellapozzuk az említett kötetet, a – romokat kitüntetetten kezelő – karanténlíra újabb darabjára bukkanhatunk: az első ciklus (Az út) végén, záró helyzetben szerepel A Paradicsom meghódítása című neoparnasszista költemény; ez lesz a példánk, teljes egészében idézzük.

Fellélegeznek, aztán kifújnak
a városok.
Egy-egy őz nézelődik, kószál csak
a sugárutakon.
Szélcsend van, az a szertelen
aloecserép mégis dirib-darabra hasad,
ahogy lebucskázik a tizedikről.
Lehet, leverte valaki.
Lehet, száz verset, novellát vagy az utolsó lapra
nyomott anyósvicceket olvassák odafent.
De lehet, hogy nem.
Az állatok tekintete – egy pillanatra csak –
önmaguk szemébe néz.
Egy visszapillantó tükörben,
egy kijelzőn, egy ázott borospalack fenekén.
Amelyik leghátul halad,
a kirakatüveg és egy őzbőr
Louis Vuitton táska előtt áll meg.
Egy lélegzet nem sok, addig tart az egész.
Aztán megrántja a bal fülét,
és a sugárúti fák alatt
keres magának legelnivalót.
Kolumbusz bronzgallérjába akadva
egy papírmaszk lifeg tétován –
a csillag színe is bizonytalan
a gumipántok alatt.
Olyan üres a szeme, amilyen az a táska volt.
Mintha egy üvegtoronyban
harangoznának.
De lehet, hogy nem.
Néhány nejlontasak
és üres Snickers-, Mars-csomagolás
zizeg végig az úttesten – faltól falig
tart, mégis kerettelen a képlet.
Alig különböztethetők meg már
a velük táncoló levelektől.
Pár évtized nem sok, annyi az egész.
A sétány fái aztán,
egy impozáns pillanat alatt
lányajakszín virágokat bontanak.
Emlékeznek. Gyökereik
valamicskét arrébb tolják
a sugárutak beteg aszfaltját,
a tócsában pedig az aloe
teremtéstörténetre talál.

A vers alaphelyzete a jelképes évszámra, 1492-re utal ugyan (az 1992-es Ridley Scott rendezte filmmel együtt), de a szcenikája/témája/kelléktára valójában az antropopauza. A tárgyak szemlélése, a Kolumbusz-szobor a papírmaszkkal is ezt erősíti, ám az ember nélküli terek és a botanizáció felidézése – a cím szó szerinti jelentésével analóg módon – a természet által visszahódítható város képeit juttathatja eszünkbe. Részint azokat a – valós és/vagy manipulált – képeket, melyek a karantén alatt (2020-2021-ben) a médiában (és különféle médiumokban a magazinoktól a videókig) kerültek forgalomba. („Egy-egy őz nézelődik, kószál csak / a sugárutakon.”) Illetőleg azokat a kommentárokat is, melyek a szóban forgó vizuális anyaghoz kapcsolódnak. (Vö. pl. Molnár T. Eszter: Szarvasbőgés a városban.) A költemény tehát az Amerika „felfedezése” és gyarmatosítása allegóriát fordítja ki (emberteleníti), miközben – bár nem mondja ki explicite – félreérthetetlenné teszi az utaláshálón keresztül, hogy a (vagy: egy) járvány idejében járunk. (Az emberi tevékenységekre történő utalások egy része is bátran elhelyezhető a karanténvilág kontextusában.)

A vers ugyanakkor kifejezetten látványorientált, amit nemcsak a cím jelöl (pl. filmidézetként), és nemcsak az említett (karantén)képek működtetnek, hanem megfigyelhető a szöveg poétikai rétegében is. A katalógusban a második elbizonytalanító effektus után („De lehet, hogy nem”) egy olyan retorikai elem következik, amely egy jól sikerült mediális áthelyezéssel reflektálhatóvá teszi önnön vizuális elköteleződését. („Néhány nejlontasak / és üres Snickers-, Mars-csomagolás / zizeg végig az úttesten – faltól falig / tart, mégis kerettelen a képlet. / Alig különböztethetők meg már / a velük táncoló levelektől.”) Ebben a szakaszban érzékelhető leginkább, hogy a látvány elkeretezése (a képkivágás) és a tematika (a régi világ szemetének sodródása faltól falig) a város architektúráját magának a képnek a létrehozására használja, éppen ott, ahol a történés (a képlet) „kerettelenségére” hívja fel a figyelmet. Ez a látszólagos paradoxon (hiszen a „faltól falig” éppen a mesterséges keretet jelölheti) a fogalmi áthelyezést készíti elő, melyet aztán a látószög kitágítása (a totálkép használata) metaforikusan is átrendez, az időtengely meghosszabbítása pedig (a jövő felé: „Pár évtized nem sok, annyi az egész”) a gondolatiságot kiterjeszti egy, a konkrét szituáción túli, immár az organikus természet uralta világra. („A sétány fái aztán, / egy impozáns pillanat alatt / lányajakszín virágokat bontanak.”)

Ez az önreflexív képtechnikai megoldás teszi lehetővé végül is, hogy a verset ne pusztán karanténleíró (reprezentációelvű) költeményként olvassuk, hanem olyan imaginárius (post war dream) képsorozatként, amely képes meg- és beláttatni azokat az általánosabb szabályokat, melyek immár nem (csak) a pillanatnyiságot, az aktualitást jelentik. A történelmi mélységű „A Paradicsom meghódítása” toposz innen nézve a kultúrtáj renaturalizációjaként értelmezhető, melynek biopolitikai vonatkozásai nyilvánvalóak; míg a kapcsolatrendszer pontosan azt a kontextust nyitja ki, amelyből önmaga is származott. A vers ily módon a karanténszituáció meghosszabbításaként, illetve felfüggesztéseként (tematikai meghaladásaként) egyaránt felfogható. Innen nézve lesz jelentősége annak is, hogy a szövegben rejtve marad a beszélő életszerű alakja, a hangot tehát nem tudjuk hozzárendelni a szcenika valamely konkrét eleméhez. A tudósítás hangneme és a váltakozó perspektíva (a város általános képétől az őz bal füléig) a líra híradástechnikai jellegét erősíti fel, miközben a látvány vágásai a diorámaszerű építkezés felé mutatnak. A körülhatárolt terek – Kulcsár-Szabó Zoltán Perelman-elemzését idézve – „egy holt örökkévalósággá dermesztett pillanatban ragadják meg a különféle testeket vagy tárgyakat”. (Jeltelen felhők között, 250. old.)

 A Paradicsom meghódítása esetében a térképzet a városok–sugárutak–házak–úttestek sorozatot követve a „faltól falig” kijelölésig tart, az ezt keresztező időbeli dinamika pedig bemozdítja a képeket, ami lehetővé teszi a keretből kifelé irányuló vagy azt áttörő mozgást, melynek az aszfaltot átrendező gyökerek jövőbeli képe lesz a végpontja. Ez a vertikális és horizontális lépték (vagy kronotoposz) egy különös összefüggésre irányítja a figyelmet, amennyiben látensen berajzolja a távlatszerkezetbe a karanténvilág vizuális rendszerét, a máshonnan közelítve, de ugyanazzal a metaforával visszaadható „faltól falig” struktúrát. A „kerettelen a képlet” azonosítás tehát már nemcsak a vizuális érzékelés számára férhető hozzá, hanem a nyelv teljesítményeként (is) működik, amely a látvány felcserélhető vagy összemosódó szegmenseit (a csomagolópapírokat és a leveleket) mégis szétválasztja. Ezzel újra- és újra lehetővé teszi annak megpillantását, hogy elkeretezés és áttörés, illetve felfüggesztés és áthelyezés ugyanarra a dimenzióra vezethető vissza, mely a látvány és a megnevezés között megy végbe, ahhoz hasonlóan, ahogyan egy fizikai impulzusból kémiai jel, az anyagi dolgok látványából anyagtalan metafora jön létre. Mindez leképezi azt a mechanizmust is, amelyet a líra keletkezéseként lehetne elgondolni. Ez a speciális funkció arról tanúskodik, hogy a vizuális érzékelés nélkülözhetetlen tartozéka az irodalmi közvetítésnek, az utóbbi viszont nem pusztán megjeleníti az előbbit. Ennek köszönhetően Baka L. Patrik versében látjuk is meg nem is a karantént (az ökológiai szemlélet részeként), és éppen ez a látásmód ad keretet egy korlátozhatatlan tükröződési folyamatnak, amelyben a reprezentációs kereteken túl már a líra szervezi meg a tapasztalásunkat.

Ezen a ponton elérkezünk egy viszonylag nehezebb kérdéshez, egy újabb határhoz, amelyen túl a vers működése nem vezethető le kulturális kódokból. Egyfelől az optikai médium, az írott szöveg nyitja meg a nyelv, az imaginárius és a vizuális emlékezet előtt az utat, másfelől viszont az alkotás jelentésképző rétege olyan áthatolhatatlan közeget létesít, amely meggátolja a jelentések rögzülését. Ennek köszönhetően az irodalmi írás/olvasás nem feltétlenül a kulturális, hanem egyben a „másként is lehetséges” értelem tapasztalatát kódolja. (Mindennek szakszerűbb levezetéséhez Kulcsár Szabó Ernő A különbözés megértése című tanulmánya ajánlható.) Baka L. Patrik versében a fentebb idézett töréspont („De lehet, hogy nem”) kétszeri előfordulása nemcsak a látvány és a vízió, a valóságos és a fiktív közti határt kérdőjelezi meg, hanem a kulturális kódok stabilitását is. Az első esetben a felfüggesztő fordulat a falak mögötti olvasás tárgyát teszi bizonytalanná, de magára az olvasás aktusára is vonatkoztatható. A második esetben a „De lehet, hogy nem” sor az üvegtoronyra, illetve magára a harangozásra is utalhat, elbizonytalanítva a hang eredetét. Mindkét állítás ugyanakkor nem zárja ki annak lehetőségét, hogy éppen azt a funkciót jelöli, amely megakasztja a kódok automatikus hozzárendelését, megakadályozva ezzel a jelentés fixálását. Az igen és a nem közti ingázás ilyen jellegű alkalmazása is elég ahhoz, hogy a versben érzékelhetővé váljon a mediális rögzíthetetlenség. A Paradicsom meghódítása ily módon ennek a saját(os) „valóságnak” a teremtését viszi színre, újrapozícionálva – a képkeretezésben jelölve ki – a karantén(lírá)hoz való hozzáférés távlatszerkezetét.

H. Nagy Péter (1967, Budapest)

Irodalomtörténész, szerkesztő, popkultúra-kutató. A Selye János Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének docense. Az Eruditio – Educatio főszerkesztője, a Prae tudományos szerkesztője. Turczel-díjas tudománynépszerűsítő, az MA Populáris Kultúra Kutatócsoport alapító tagja. 27 önálló könyve jelent meg. Érsekújváron él. Portréját Székelyhidi Zsolt készítette.