Papp-Zakor Ilka: Írók, akik nem szeretnek minket 4.

Liam Moody felvétele

Felkelek és elindulok, még nem tudom biztosan, hová, legszívesebben otthon lennék, kipihenném a piálás és az irodalom fáradalmait, másrészt ez részletkérdés, az igazán fontos, hogy elkerüljek innen, ezektől a frusztrált, unalmas faszfejektől és a légyjárta pogácsájuktól, szóval hagyom, hogy a lábam vigyen, így pedig nem a kapu, hanem a kocsma belterének irányába megyek. Ez a helyzet, ilyenek vagyunk mind, járt utat a járatlanért képtelenek vagyunk elhagyni, ebből fakad az emberiség minden katasztrófája, túltermelés, klímaválság satöbbi. A küszöbön aztán leblokkolok, innen ugyanis épp rálátok a férfiklotyó főzelékszürke ajtajára, biztos ezt akarom, kérdem magamtól. Kamaszkoromban a nővérem elvitt a jógaleckéjére, csajokat stírőlni, ott mondogatták, hogy: „Hegypozíció. Lábunk biztosan a talajon. Érezzük, ahogyan talpunk gyökeret ereszt. Gondolatban követjük a padlóban a gyökerek útját. Boldogok vagyunk. Magunkhoz öleljük ezt a nehéz munkával megteremtett stabilitást”, nekem meg már akkor is az járt a fejemben, hogy atyaég, milyen rémesen irdatlan képzavar, nem vallottam volna be magamnak a világért se, hogy látok benne valami radikális metafizikát, szóval ott állok és szemezek a klotyóval, én, az emberiség végórájának metaforája, és lélekben hálásan magamhoz ölelem földbe gyökerezett két lábamat.

Akkor jelenik meg velem szemben a krisnás. Rögtön megismerem a homlokán lecsorgó madárfosról és a citromsárga kórházi hálóingről, irigylem is, amiért szellőzik a segge, mert az egész kocsmában fülledt meleg van, teraszon, beltéren egyaránt. A krisnás mosolyog, gyönyörű, önfeledt, ragyogó mosollyal, mintha máris a Nirvánában hárfázna a bocikkal. Minden alázat hiányzik belőle, és ez jó, ez plusz pont, mert az alázat sosem őszinte, megáll előttem, most úgy vigyorog, mint aki örül a találkozásnak. Állítólag azok örülnek így másoknak, akik szeretik magukat.

– Krisnás, mi a titkod? – kérdem, ő pedig megemeli és megrázza előttem nagy, égszínkék kartonperselyét.
– Az irodalmi estre jöttem – úgy mondja ki, hogy irodalmi, hogy már az r-nél megérzem a magasztosság fuvallatát. Egy másik emberfajtához tartozik, hótziher, hogy az asztalfiókja tele van titkos kéziratokkal, már ha léteznek még egyáltalán titkos kéziratok, az asztalfiókokról nem is beszélve, ez, ha jobban meggondolom, nem olyan biztos.
– Az este véget ért, de ne bánd, az írók úgysem adakoznak.
– Az írók Benda óta mindig adakoznak – most megbocsátó a tekintete. Mellmagasságban rázogatja a perselyt. – Jól gondolom, hogy te is szuperjófej vagy?
– Benda óta nincs nálam kápé – kedvem lenne elbeszélgetni vele a felületekről, amiket kedvelnek a vírusok, ez néhány éve még valami IT-s newspeak lett volna, lám, hogy eltelt felettünk az idő.
– Adok bankszámlaszámot.

Tudom, hogy nem fogok utalni, leginkább tehát a lelkifurdalás vezérel, amikor megmutatom neki, hol ülnek írótársaim, sunyin, az ajtókeret mögött elbújva mutatom, remélve, hogy nem látnak, és a krisnás sem árul be. Ez utóbbi persze hiú ábránd, amint lelép, rögtön rájövök, azzal kezdi majd, hogy rám hivatkozik, ami végső soron logikus, más érdekek mozgatják, mint engem. Laci, hát ki más, a klotyóban lep meg, éppen, mikor a legjobban kellene koncentrálnom.

– Szakmázni jöttem – mondja, majd a tudtomra adja, hogy megvilágosodott, és hozott valamit, amitől az én szememről is lehull a hályog. Vizespoharat nyom a kezembe. Ahogy a mondás tartja, ha ingyen adnak valamit, vedd el, akár szükséged van rá, akár nincs, ez a bölcsesség nyilván több dilemma kútfeje lesz. Nézem a löttyöt, fingom sincs, mi van benne, fingom sincs, ki ivott előttem a pohárból, egyáltalán semmiről sincs fingom, csak arról, hogy ez a méreg biztos réges-rég kiirtott minden kórokozót. Másrészt ugyanakkor Laci halott, legalábbis számomra, erről legalább tíz perce döntöttem, szóval akarom-e most, hogy feltámadjon?

– Nem oly’ nehéz – mondom magamban, aztán megismétlem. A pohárban a lötty színtelen, szagtalan, tiszta. Tiszta, mint a könny. Mint a világ összes könnye, kínja, keserve együttvéve. Fenékig ürítem. Éget, de nem mint az alkohol, hanem sokkal-sokkal iszonyúbban, azt hiszem, kiszakad, feloldódik, kifolyik a számon keresztül a gyomrom. Lehull a szememről a hályog, megértem, ez a fasz éppen végzett velem. Hirtelen őrülten hajlékony leszek, nemcsak a gyomrom, a csontjaim is cseppfolyósodtak, a gerincem a seggemen csöpög ki. Nyüszítve összegörnyedek, úgy nézek ki, mint az irodalom önnön farkába maró kígyója, a fájdalom körbejár bennem, sötét lesz és fokozott húgyszag, talán mert a földön fekszem. Tudom, hogy Laci után én is meghaltam, és a legelső gondolatom: mit fogok majd ezzel íróként kezdeni? De aztán lassan világosodni kezd, kihasad a sötétség alja, és a résnyi pitymallaton át befurakszik hozzám Laci keze. Vagy Laci keze maga a pitymallat.

– Szakmázzunk! – ismétli meg. Kétségtelen, hogy fel akar támadni. Akarom-e én is, hogy feltámadjon? A válasz: akarom! Akarom! Akarom! A fájdalom elül. Megragadom a felém nyúló forró fénykezet.

Laci állítólag a krisnástól jutott a tudás birtokába, de amit elmond, arról már korábban hadovált, akkor, amikor úgy be volt állva, bár kérdés, pillanatnyilag hogy van, hogy vagyunk beállva, én például figyelmesen hallgatom, sőt iszom a szavait, pedig általában nem csípem sem a stílusát, sem a faszságokat, amiket összehord. Sem a formát, sem a tartalmat. Más kérdés, hogy amit most mond, az nem rá vall, sem szóhasználat, sem témaválasztás szintjén, már ha érdemes ily’ fellengzősen fogalmazni egy budipadlón fekve. Mintha nem őt hallanám – de persze van a sikertelenségnek az a szintje, amikor a legmegátalkodottabb realistának is szürreális víziói támadnak.

Amit előad, az leginkább egy etnográfus, egy állatkerti gondozó és egy hentes közös delirálásának lehet a végterméke, arról, hogy a világot egy teknősbéka hordja a hátán. A teknősbéka bőrére belülről könyv van írva, a világ megértéséhez szükséges első könyv, az Ármányos szeretet könyve. Hogy elolvassuk, ahhoz előbb persze meg kell a teknősbékát nyúzni, nincs jobb megoldás, és ha már itt tartunk, célszerűbb, ha mint olyan, felkoncoljuk az egész állatot, és kibányásszuk a belsejéből az ott lakó nyulat. A nyúlra belülről a Figyelmes szeretet könyvét írták, a hasüregében pedig egy összetekeredett óriáskígyót pihen; és az óriáskígyóban a Gyermeki szeretet könyvét találjuk, meg egy gazellát; a gazellában a Gyermeteg szeretet könyvét, illetve egy rozsomákot; a rozsomákban az Angyali szeretet könyvét plusz egy krokodilt; a krokodilban a Prófétáló szeretet könyvét, mellette pedig egy kisfiút; és így tovább, egészen a Semmivel össze nem téveszthető szeretet könyvéig, ami egy újabb teknősbéka belsejébe van írva. Mire idáig eljutunk, mindent érteni fogunk.

Ezt mondta Laci mellettem, egy Nirvána alakú tócsában ülve, én pedig éreztem, hogy az életem máris megváltozott. Feltápászkodtam, felsegítettem feltámadott barátomat, és elindultunk, mert feladatunk volt. Az asztalnál magunkhoz vettük Laci hátizsákját és pár légyszarban sült pogácsát. Én Andihoz fordultam, és a fülébe súgtam (vagy üvöltöttem, ami – most már tudom – a suttogás másik oldala):

– Ó jöjj, belezz velünk teknőcöt! – vagy teknőst. Sose tudom, melyik melyik. De ha minden igaz, hamarosan megtanulom.

Papp-Zakor Ilka (Kolozsvár, 1989)

Író, műfordító. Kötetei: Angyalvacsora (JAK–Prae.hu, Budapest, 2015), Az utolsó állatkert. A cinizmus sorsa Kelet-Közép-Európában (Kalligram, Budapest, 2018), Majd ha fagy (Kalligram, Budapest, 2021). Portréját Bach Máté készítette.