Bódi Péter: Írók, akik nem szeretnek minket 6.

Helen Anderson felvétele

Az elmúlt egy-két óra eseményei összekuszálódtak, mint egy gyorsan átolvasott szöveg részletei. Valamikor mintha elvesztettem volna a kontrollt, valamikor azután, hogy előjött a szorongásom, még a felolvasás előtt. Pedig pont arra kaptam gyógyszert, hogy ezt lecsillapítsa, és beszélt a doki mindenféle lehetséges mellékhatásokról, de erről nem. Most mehetek vissza hozzá – én többet be nem szedek ebből a szarból. Azt sem tudom, hol vagyok, hogy kerültem ide, soha az életben nem jártam még itt, valami prosztó klub, szar zenével, és minden harmadik arcot felismerek innen vagy onnan… te jó ég, még mindig irodalmárok között vagyok? Hirtelen a legkör, vagy inkább a terem, sőt az egész épület rám nehezedik, mintha egy konzervbe szorult apró babszem volnék, tartósítószeres sós lé vesz körül, több tucat, több száz másik babszem társaságában, a konzerv alsó sarkában vagyok, és az összes többi babszem súlya…

…kirontok az utcára, és még az sem érdekel, hogy közben legalább három-négy kollégának nekimegyek. Nagy levegő, nagy levegő, ez már majdnem pánikroham. Kiegyenesedem, épp senki nem lát.
Kijutottam.
Megint megkívánok egy cigit.
Lehet, hogy még mindig részeg vagyok?
Részeg?
A picsába, hogy lehetek ilyen hülye… ráittam a gyógyszerre. Ekkor rezegni kezd a telefonom. Előveszem, Gmail, Juhász Tibi írt az Irodalmi Szemlétől, hogy mikor küldöm a szöveget, tegnapra várták. Egyből beugrik, miért éreztem a szokásosnál is erősebben, hogy nem szabad elmennem erre a felolvasásra: nekem ma este írnom kellett volna. És képes voltam ezt elnyomni azzal, hogy most aztán kilépek a komfortzónámból, elvégre erre is szükség van néha, ha le akarom küzdeni a szociális szorongásomat. Mit válaszoljak? Még ötletem sincs, mit írjak, sosem voltam jó abban, hogy felkérésre dolgozzak. Bezárom az üzenetet, és ahogy ránézek a többire, meglátok alatta egy elutasítólevelet a Hévíztől, amiről beugrik a felolvasás, mert persze a kellős közepén kaptam meg, miközben az a vén fasz a harmadik válásáról beszélt. Még szerencse, hogy le voltam halkítva (mondjuk, mindig levagyok), így még jól is jött, már percek óta csak a pogácsákon repkedő legyet néztem – egészen konkrétan azt csinálta az a kis geci, hogy rászállt az egyik pogácsára, ott kicsit dörzsölgette az elülső lábait, majd felszállt, körözött egyet, és leszállt a következő pogácsára, hogy megint dörzsölgessen, majd megint fel és le a következőre, és nem hiszem el, hogy csak én láttam, és mégis, a felolvasás után az emberek képesek voltak odamenni, és percek alatt felzabálni az összes pogácsát, hiába tudja mindenki, hogy a legyek képesek…
– Bandi? Te itt? Hogy vagy?
– …a szarról egyenesen az ember kajájára szállni, és odapetézni.
Valaki hátba vereget, majd a pofámba fúj egy adag cigifüstöt.
– Hogy? – kérdi, mire szerencsére felismerem.
– Szia Robi.
– Szia. Mi újság? Ezer éve.
Robit egy FISZ-táborból ismerem, illetve az egyetlen FISZ-táborból, amin valaha voltam. Nem hittem volna, hogy emlékszik rám. Akkor még egy kötettelen senki voltam, ma egy kétkötetes senki vagyok. Robi egyik este takonyrészegre itta magát a táborban, és hajnalig osztotta nekem az észt arról, hogy milyen kemény dolog is az irodalmi élet, meg hogy melyik kiscsajokat sikerült megdugnia a szcénából. Kibaszottul nem bírom a tagot, kár tagadni, és az sem zavar, ha elolvassa ezt, és magára ismer. De ha tudtam volna, hogy emlékszik rám, biztos neki írok, és nem annak a fasz Lacinak.
– Csak Laci miatt ugrottam le, kért hozzátok egy tiszteletpéldányt. Ott voltál a felolvasáson is? Nem láttalak.
– Igen? Nem is mondta, pedig egyeztettük már a következő lapszám anyagát is.
Miközben arról magyaráz, hogy csak most ért ide, de már mennie is kell, a farzsebemhez nyúlok. Üres. Nincs nálam a könyv. Talán odaadtam Lacinak? Ki nem eshetett, nyolcvan oldalas Scolar Live-kiadás, még egy ingzsebbe is befér belőle az összes tiszteletpéldány.
– Biztos hosszú távra tervez – mondom, hogy viccel üssem el a helyzet kínosságát.
– Igen – neveti el magát Robi. – Laci híres az előrelátásáról. Figyelj, beszélek vele, amúgy is jókat hallottam a kötetedről.
Mekkora kamu.
– Oké. Kösz.
Ekkor Robi hátranéz, nagyot slukkol a cigijéből, elnyomja, majd az egyik ablakra mutat.
– Ott vereti, nézd!
Miközben Robi megint nevet, benézek, és tényleg: Laci a „tánctér” kellős középén ugrál körbe valakit, és azt is látom, hogy az a valaki Anikó, aki nem ugrál, sőt óvatosan lépked, mintha kicsit rosszul lenne, de csak annyira, hogy még tisztában legyen vele, hogy rosszul van. Távolodni próbál Lacitól, de Laci valahogy mindig azon az oldalon terem, amelyiken Anikó épp elindulna.
– Jézusom, de megment ez az ember.
– Írni viszont tud. Semmi mást nem tud, de írni azt kurvára. Na, figyelj, Bandi, mennem kell, de majd dumálunk. Amúgy meg küldj valami szöveget! Szívesen lehoznánk tőled valami novellát. Mit szólsz?
Eddig kétszer küldtem nekik írást, egyszer sem válaszoltak.
– Jó.
Robi rámarkol a tenyeremre, jó hosszan, majd magamra hagy. A kezemre nézek, és közben azon gondolkodom, mikor moshattam meg utoljára. Egyszerűen fingom sincs. Tényleg alig emlékszem valamire az elmúlt órákból. Valami krisnás arccal, meg talán Lacival is dumáltam, de biztos nem úgy, ahogy emlékszem, mert mintha a vécé padlóján ülve pofázott volna valami teknősbékabelezésről. Nem tudom. Azt mindenesetre egy életre megtanultam, hogy erre a gyógyszerre nem ihatok. Még kezet mosni is elfelejtettem. És arra sem emlékszem, hogy odaadtam-e Lacinak a könyvet. Nonszensz. Mégse mehetek oda a szétmindenezett kritikushoz, hogy megkérdezzem, nála van-e a tiszteletpéldány.
Erről ennyit, lelépek, amíg nem lát senki.
De nem.
Nem indulhatok haza anélkül, hogy ne mosnám meg a kezem.
Vissza kell mennem.

A másfél évnyi kick-box edzésnek egy értelme mindenképp volt: kifejlesztettem egy olyan taszítórúgást, amivel bármelyik – nem kilincsre zárt – sloziajtót úgy tudom kinyitni, hogy nem kell hozzáérnem semmihez, és mivel a stabilizálóizmaim is rendesen működnek, én határozom meg a taszítás erejét, gyorsaságát és dinamikáját; szinte észre sem venni, hogy lényegében minden alkalommal berúgom az ajtót, miközben nyilvános helyen megyek vécére. És ha kilincsre zárták? Nincs para: behúzom a lábszáram, csípőtolás, majd a fogantyú fölé tárdelek, így mikor visszafelé húzom a combom, a térdem pont lenyomja a kilincset. Ráadásul van melegvíz is, és beszarás, de érzékelős a csap, és még a papírtörlő adagolója is.

Semmihez sem kell hozzáérnem kézmosás közben!

Legalább két percig dörzsölöm a kezem, pont, mint a légy az elülső lábait, és közben érzem, ahogy az ízületeim átmelegednek. Ez kellő energiát ad majd a hazaúthoz. Végül is nem volt olyan szar ez az este, letudtam a szokásos, fél évente történő irodalmirendezvényre-járás magam elé kitűzött célját, dumáltam is ezzel-azzal, és végighallgattam egy kurva fontos magyar szerző néhány szövegét. Igaz, egyiket sem tudnám felidézni, pedig magáról a felolvasásról még élénkek az emlékeim – valahogy a vége felé kezdett becsavarni a gyógyszer-alkohol kombó. A rendezvényen magán még az ADHD-m miatt nem tudtam figyelni, illetve tudtam, csak nem a lényegre, mert végig azt a rohadt legyet néztem, és közben azon kattogtam, miért nem tudok arra figyelni, amire kéne, nemcsak most, de akkor sem, amikor az ilyen jellegű szövegeket olvasom. Onnan is tudom, hogy itt még rendben voltam, hogy pontosan emlékszem, mire jutottam: a kortárs irodalomban azt tartják jónak, aki megtanul úgy írni, hogy az kortárs irodalomnak nézzen ki. Mintha az a nyelvezet és szerkezet, amit a bölcsészkaron erőltetnek, az egyetlen út lenne, és az lenne a jó író, aki ezen az úton minél tovább jut, mintha egy idegen nyelvet tanulnánk, és az lenne a legjobb, aki ezt minél szolgaibban sajátítja el, aki a legjobban beszél kortársirodalmiul, mert ez már bevált, erről biztosan tudjuk, hogy elvileg jó, elvégre ötven éve is az volt, azzal meg, hogy a világ változik, foglalkozzon csak az összes többi önkifejezési médium… és mi van az újítókkal, a forradalmárokkal? A kivétel itt tényleg erősíti a szabályt, ha bölcsészként térsz el az átlagtól, az formabontó kísérlet, ha bárki más vagy, biztos a tudatlanságodat rejtegeted… ez persze csak a forma, de a tartalom meg mindegy, mert úgyis azt látunk bele akármibe, amit akarunk, ha meg nem vagyunk képesek rá, és a forma megvan, elhisszük, hogy látnunk kéne valamit, hiába, hogy nincs ott semmi… és minél ilyenebb egy szöveg, én annál jobban unom, annál kevésbé tudok rá figyelni, és közben egyszerre érzem azt, hogy átlátok a szitán, hogy jobb vagyok a kliséknél, meg azt is, hogy talán csak nincs igazam, és…

– Hé, haver!
– …ostoba vagyok az egészhez.
– Hogy?
Laci az, ő is a hátamat veregeti. Az arcszerkezete úgy szét van csúszva, mintha Picasso festette volna. Micsoda hasonlat, ez jó lesz későbbre. Vajon hányan lőhették el eddig? Nem baj, a szemlés anyagba valahogy tuti beleerőltetem.
– Megint a vécében találkozunk!
– Mi? – értetlenkedik. – Mindegy, figyelj, haver, te úgy nézel ki, mint aki talán tud segíteni… nincs valamid?
– Mim?
– Eki vagy akármi, spuri is jó lenne.
Belenézek a szemébe, pedig nem szokásom. De most kíváncsi vagyok: szopat ez az idióta, vagy tényleg nem ismer meg?
– Miből gondolod? – próbálkozom.
– Nem tudom, haver, csak megvan a vájbod, érted – mondja, majd elneveti magát. – De ne vedd magadra. Övtáska oldaltáskaként meg baseballsapka, ráhúzott kapucni, minden ruhád fekete, állsz itt a sloziban… érted…
Megint nevet.
Nem, nem szopat. Nem csak azt felejtette el, hogy idehívott, de azt is, hogy ki vagyok.
– Tudod mit? – mondom. – Adok neked ekit, de csak mert jó arcnak tűnsz.
Ezen elkezd örömködni, majd szól, hogy gyorsan csavar egyet a répán, aztán elintézhetjük az anyagiakat, ami tökéletes alkalom arra, hogy kikapjak néhány pirulát a szorongásgátlóim közül.
– Mennyi lesz? – kérdi aztán.
– Ezt most ingyen adom.
– Igen?
– Igen. Gyakran járok ide, ha kell még, majd szólsz.
– Oké, haver. Mi ez?
– Új cucc.
– Igen?
– Mmmm… Vénusz a neve – mondom az első szót, ami eszembe jut. Vénusz? Komolyan? Milyen író vagyok én?
Percekig hálálkodik, és nem akar elengedni anélkül, hogy legalább ne hívjon meg valamire.
– Hozz egy sört, meg valami rövidet is, ha már arra jársz. Megvárlak a tánctéren – mondom, majd végre elhagyjuk a mosdót.
Miközben Laci a pult felé támolyog, azon agyalok, hogy nekem ma még le kell ülnöm írni valamit az Irodalmi Szemlének. De mit? Hosszú, átkávézott éjszaka vár rám, hogy aztán egy szóismétlésekkel és helyesírási hibákkal teli szöveget adhassak le.

Olyan nyomtalanul hagyom el a klubot, mintha ott sem lettem volna.

Bódi Péter (1991, Miskolc)

Író. Könyvei: Szétírt falak, Ab Ovo, Bp., 2012.; Hipster, Kalligram, Bp., 2017.; Engedetlenek, Kalligram, Bp., 2018.; Hype, Kalligram, Bp., 2021. Portréját Nagy Elena készítette.