Kerényi Tamás: Írók, akik nem szeretnek minket 5.

Kerényi Tamás: Írók, akik nem szeretnek minket 5.

natasha-barova felvétele

 

Disznóröfögésre ébredek, vagy ez még az álom? Jellegzetes szagokat érzek, moslék, szalma, aztán beúszik a színbe a frissen főzött kávé. Kinyitom a szemem, annyira megkívánom az eszpresszót, duplát, triplát. Valahol a közelben rántott hús sül, a sziszegésből ítélve most főtt le a kotyogós. Az ablaknak háttal fekszem, a függönyt lágyan lengeti a szél. A nap a takarómra süt, eléggé megizzadhattam, mert tök vizes a fejem. Megpróbálom kitalálni a napszakot, talán dél lehet. Ez nem az én ágyam, nem is az én lakásom, és egészen biztosan nem Budapest. Házgyári bútorokat látok, egy antik számítógépet szekrényméretű monitorral. Még mindig szét vagyok csapva, jön az enyhe forgás, ahogy becsukom a szemem.

A tegnap estéről semmi emlékem nem maradt, csak hogy várom, elkezdődjön végre a felolvasás. Erősen folytatódhatott, mert totális a filmszakadás. Fülelni kezdek, a hangok alapján azt saccolom, a földszinten lehetek, valószínűleg valami peremkerületben. A sertés közvetlen a ház mellett túr, ahogy a falnak dörzsöli magát, a sörtéi sercegését is tisztán ki lehet venni. Bizonyára egy csajnál pecózok, akivel – legalábbis remélem – kellemes és kimerítő estét töltöttem el. Ide a rozsdás bökőt, nem irodalmár, mert azok ilyen helyen nem élnek meg. Van az az érzés, ha az ember szexelt, a farkát is máshogy érzi, mintha jól átmaszírozták volna, ahogy a lábban is megjelenik az a kellemes nehézség egy kiadós futás után. Bár így, hogy kiesett a dolog, fontos kérdés, hogy valóban megtörtént-e, még akkor is, ha igazán megtörtént. Ezen agyalok, amikor a lakásból egy idős nő rekedt hangja szól:

„Drágám, kész az ebéd!”

Elfog a rémület. Ennyire csak nem dúrhattam be!? Mivel nem csak piáltam, semmit se lehet kizárni. Annyi történetet hall az ember az új drogokról. Olyan ismerős ez a beszéd, most meg a rádióból üvöltő magyarnótával együtt énekel. Nagyon komoly…

Istenem, mi történt? Mintha átmentünk volna egy másik helyre, homályosan dereng, valami költő csajjal csókolózok, Anikó, Adrienn, de ez sem biztos, valami véres száj bevillan, majd egy nyelv köröz a makkomon. De lehet, ezt is csak képzeltem, mert az egyik könyvemben is szerepel egy hasonló jelenet, és néha már összemosódik a fikció és a valóság. De miért jut eszembe az a szó, hogy viking? Oldalra fordítom a fejem, hál’ isten, ott a telefonom. Végre valami ismerős és biztos dolog. Alig pár százalékon van, berepedt a képernyő, nem fogadott hívás, sms, facen hozzászólások, insta piros szívek. Felülök, ellenőrizni kell a farkam, mert valami határozottan van vele. Felemelem a boxert, belesek, felkiáltok.

Kicsikém, felébredtél?”

Hiszen ez a nagymama! Akkor Dabason vagyok. De hol a csaj? Vagy az nem is volt? Hogy kerültem ide, miért és mikor?

„Gyere majd, ha kész vagy, még meleg a rántott hús, azt mondtad reggel, amikor megjöttél, hogy azt kérsz, mert csak az gyógyíthat meg.”

Azt hiszem, többet nem fogok bemindenezni, de ezek szerint legalább itt nem csináltam botrányt. Kissé elvethettem este a sulykot. És mi ez a sok pogácsa az ágy körül?

„A náthád elmúlt már? Nagyon furcsán beszéltél, tudom, a pesti éjszaka, meg a munkád, éjszaka kell riportot írnod, szegénykém. De majd ettől rendbe jössz!”

Újra lenézek, egy jókora rúzsfolt éktelenkedik szép körben, egészen a tövénél. Ahogy rászáradt, beleragadt a szőrbe, és most baromira húzza. Muszáj megtudnom, hogyan telt a tegnap! Először a nem fogadott hívásokat nézem meg, a szerkesztőm az, Robi, csomószor keresett, aztán végül hangüzenetet hagyott. Hát, ez egyáltalán nem hangzik jól. Remélem, nem hívtam fel, hogy elküldjem őt és az egész irodalmi életet a büdös kurva anyjába. Kicsöng, felveszi:

Szia, nagyon jó lett a riportod, bírom, hogy ilyen gyorsan és profin dolgozol, egy-két vesszőt, helyesírási hibát meg a központozást javítottam, de egészében rendben lesz. Nekem mondjuk kicsit gonzós, hogy mindenki részeg, meg narkós benne, és igazából arról semmi, mi hangzott el, csak valami pogácsák és vikingek, de él a szöveg. Ja, igen, annál a résznél, ahol a Kalligramot gyalázod, ott szerintem legyen más, mert bent van náluk a versesköteted, és ezek után, amiket róluk írtál, biztosan visszadobják. Legyen valami más, mit tudom én, Magvető, ott úgyse adnak ki semmi merészet. A cikkhez tartozó fotó nagyon elmosódott, és mintha lenne ott egy másik fickó is, nem igazán tudom kivenni, kinek a mije hol, de a lány az egész jó rajta, kéjenc. Na, megyek, recenzálnom kell valami lila üdvöskét megint.”

Úristen, sóhajtom, édes jó szűz Máriám, baszd meg. Magamra rángatom cigarettafüstös, mocskos ruhám, kimegyek a szobából. Kéne egy telótöltő, nagyon viszket a faszom.

„Szia nagyi, jaj de jó, hogy van kávé, olyan álmos vagyok, nagy a hajtás, meg ez a járvány is letepert.”

Nagyi 70 éves, de simán letagadhatna tízet. Mindennap sétál egyet a környező erdőben, jógázni jár, ráadásul az agyát magántanítással tartja edzésben. Matektanár volt annak idején, onnan ismerte nagypapát, aki fűtőként melózott ugyanott, lett is nagy botrány ebből. Gyorsan kiszököm a klotyóra, megnézem az sms-eket, semmi se derül ki belőlük, csak részeg blabla, aztán Laci ír, hogy hova tűntem. Ráírok gyorsan, nem is tudtam, hogy ennyire jóba lettünk.

„mi tortnt tegnap este”

Zoli: „Szia, Don Juan, nem az a kérdés, mi történt, hanem hogy mi az, ami nem történt meg.”

„?”

Zoli: „Meddig emlékszel?”

„kb a prozai, ott ulok kezdodik felolvasass, meg nyomokban h tancolok, meg vlami voros szaju bringa”

Zoli: „Húha, az sincs meg ami a P-ben ment, mert átmentünk oda, mondjuk az ott nekem is ködös, csináltunk egy hármast betépve, volt minden, képzeld tök rúzsos a szám, ilyet még nem basztam!”

(Neeeee, sikoltok fel. Gyorsan lehúzom a klotyótt, ne halljon meg a nagymutter. Könyörgöm, mennybéli atyám. Ezentúl jó leszek, csak ezt ne, zihálom. Jézusnak az ő fasza, ó, baszd meg!)

„?????!?!?!”

Zoli: „Szal az volt, betoltunk egy dizánert a wcben, Vénusz, brutál cucc, teljesen szexállat lettünk tőle, meg az a költő csaj is bejött, baromi erős rúzs a száján, ettől teljesen bezsongtunk, és akkor elkezdett engem szopni, te meg közben ülve hátulról megcsináltad, aztán én is kentem az enyémre, de onnan már ködös, arra emlékszem még, hogy kiabálom, hogy én vagyok a Vörös Erik, egy halvány utolsó emlék, átszakad a válaszfal, és nyakadba zúdul a tartály, onnan köd, na ezt írja meg szerkesztő úr :)”

„aztakurva, hogy kerulokk le dabasra, es hogy adtam le a cikket”

Zoli: „Miért, leadtad? Nemtom, totál bekészültem, nagyon fáj a torkom, mintha lenyeltem volna egy gumicsövet. Ha kiheverted, koccanjunk ;)”

Nagymama az asztalnál ül, szigorúan néz, a családi ezüst merőkanállal a gőzölgő húslevest irányába mutat. Nincs étvágyam, de enni kell.

– Drágám, mi a szádon ez a piros festék? Jaj, kucc-kucc, félrenyeltél. Gyere, megütögetem a hátad. Most meg hova szaladsz, hasmenésed van? Jaj, ez az értelmiségi stressz, ezért jöttem én is le ide szegény nagyapáddal.

Visszaülök a deszkára, megnyitom az Instagramot, az Anikó írt, szóval ez a neve, tudom már, ki, borzalmasan szar versei vannak, de ezek szerint nem ezért szeretjük.

 

Kerényi Tamás (1973, Debrecen)

Angliában él, 2020-óta publikál, többek között az Élet és Irodalom, a Jelenkor, a Tiszatáj és a Műút folyóiratokban.