Dimény H. Árpád naplopója

kerosin felvétele

 

 

Július 3., hétfő: Már legkisebb fiunk, Aba megszületése előtt tervezgettem magamban, hogy milyen jó is lesz majd, amikor elmegyek gyermeknevelési szabadságra, kiszakadva a több évtizedes – na jó, csak két évtized s még egy kicsi – szerkesztőségi munkából, akkor majd több időt fogok fordítani írói/alkotói tevékenységemre, felpörgöttem a Facebook-oldalam, naponta töltök fel friss verseket, fordításokat, és még azzal a gondolattal is eljátszottam, hogy naplószerű beszámolókkal kényeztetem el a munkásságomra éhező tömegeket. Ezzel szemben a legkisebb fiam/fiunk mindjárt három hónapos, és biza be kell vallanom, nem volt több időm versekkel, irodalommal foglalkozni, mint azelőtt. Talán ezért is csillant fel a szemem, amikor a naplóírási felkérés érkezett Juhász Tibor költőbarátomtól, hisz szinte biztos voltam benne, hogy a kényszerhelyzet kimozdít ebből az állapotból. A tervezés, az elképzelt folyamat ezúttal is túlszárnyalta a valóságot, hiszen a július 3-ai bejegyzést is egy nappal később írom, mert hétfőn a fű sem nő…

Illetve a fű igenis nő, mert naponta lezúdul egy-egy nagy eső, utána meg kisüt rögvest a Nap, amitől úgy hízik a fű, és vele együtt a tyúkhúr, mint a kétóránként cicire-cuppanó kispufókunk.

Amúgy még mindig pihenem a hétvégi kiruccanás „fáradalmait”. Megtartottuk exkluzív nagymedeséri „írótáborunkat”, amely a Medeséri Ötök nevet viselő baráti klubunk éves „rendezvényének” harmadik kiadása volt. Az ötlet-, de főleg házigazda Balázs K. Attila, Székelykeresztúron élő író, költő, aki minden évben önzetlenül felajánlja vidéki birtokát és a rajta levő kis kúriát erre az irodalom jobbítását szolgáló találkozásra. Persze, hogy jobbítja/jobbítjuk az irodalmat, hisz amíg ott vagyunk, addig sem irkálunk hülyeségeket.

A Medeséri Ötök oszlopos tagja még a szintén székelykeresztúri Zsidó Ferenc író, kritikus, a Székelyföld folyóirat főszerkesztője, továbbá a csíkszeredai Borsodi L. László költő és kritikus, valamint mindannyiunk szerkesztője, a kolozsvári Erdélyi Híradó Kiadó igazgatója, Gáll Attila és jómagam.

A település is megér egy bejegyzést, ahol minden évben eltöltünk három teljes napot, dacolva a perzselő nappal, éjszaka pedig dévajul vigyorogva a hold sápadt pofájába. A neve eredetileg pataknév volt, a meddő, vagyis időnként kiszáradó patakot jelenti, mint meddő-s-ér. A falu Siménfalva községhez tartozik, 13 kilométerre van Székelykeresztúrtól. Annyira eldugott helyen fekszik, hogy 1849-ben a végigvonuló orosz cári csapatok meg sem találták. Elsőre mi magunk is nehezen, pedig minket GPS vezérelt.

Szerencsés egybeesés, hogy a naplóírási felkérés éppen a medeséri kiruccanás utánra szól, bár azért nem álltam meg, egyfajta dicsekvésképpen is, hogy párszor megpiszkáljam a fiúkat, hogy biza szerepelni fognak a naplóban, ráadásul név és hősi cselekedeteik súlya szerint. Csak semmi pánik, fiúk, ami Medeséren történik, az Medeséren is marad.

Szóval ennyit a hétfőről kedden, ja és még annyi, hogy a pelenkázások és babakocsi-tologatás közben, természetesen a napi futásra is szakítva időt, még belefért John Edward Masefield (1878–1967) költő, író, újságíró egyik rövid versével is szöszmötölni.

Masefield az Egyesült Királyság koszorús költője volt, és számos versét fordította le Szabó Lőrinc. Ha jól tudom, az engem megragadó kis vers nem tartozik ezek közé, legalábbis én nem találtam meg a Szabó-fordítást. Úgy érzem, tökéletes zárása lehet a napi bejegyzésnek, mindenféle kommentár nélkül.

A vers címe An Epilogue.

 

Utószó 

Láttam már sziklás talajban virágot sarjadni,
Rusnya embereket jót cselekedni,
Hogy a lóversenyt egy gebe nyeri,
Tehát én is bízom.

 

Július 4., kedd: Korán keltem, de a tervem, hogy alkossak, ismét becsődölt, annyi teendő adódott. Többnyire a napi rutin elemei, amiket egyébként szeretek, mert kapaszkodókat nyújtanak.

Lefőztem a kávét, ágyba vittem Édesnek (első fiunk ragasztotta a feleségemre ezt a becenevet, azóta így hívjuk), de mindketten alszanak még. Sőt, még mindenki alszik, így igyekszem letudni a kötelességeim, kávé kipipálva, kutya-macskák megetetése pipa, a fejemben ott villog a vészjelző, hogy meg kell írnom az elmaradt hétfői naplóbejegyzést.

…

Most, hogy már napirenden vagyok, egy kicsit derűsebb a reggel, bár tudom, alig pár percem maradt írni. Aba már ébren, a múzeumban pedig közel húsz gyerek várja a tábor kezdetét. A fejem fogom, mert nincs időm mindent megmagyarázni, pedig muszáj, úgyhogy majd később folytatom.

…

Szóval egy múzeumban élünk. Na jó, csak annak szomszédságában, bár a nagycsalád sok tagja a múzeummal közös telken él, és előfordul, hogy a konyhájukba vagy nappalijukba be-benyit egy-egy eltévedt turista… Furcsa helyzet, engem nagyon zavarna, ezért örülök, hogy az út másik oldalán lakunk…

A múzeumot jelenleg a feleségem vezeti, ő a stafétát az édesapjától, a néhai Pali bácsitól vette át, aki szintén édesapjától, az alapító Haszmann Páltól kapta ezt az édes terhet. Nem fogom bemutatni a csernátoni Haszmann Pál Múzeumot, aki kíváncsi, keressen rá, elég híres intézmény.

Tábor: 2013 óta – elég emlékezetes év a számomra, hisz akkor született a kislányom és akkor veszítettem el édesapámat – minden évben vetélkedőt, majd ennek jutalmaként olvasó- és kézművestábort tartunk a Kovászna megyei általános iskolásoknak a Bod Péter Megyei Könyvtárral közösen. Félig kívülállóként szemlélem a tábori életet, hisz az előző években sajtóműhelyt vezettem a gyerekeknek, de idén Aba miatt nem vállaltam ilyen szerepet. De mondhatni végig ott vagyok, tologatom a babakocsit, segítek, ha valamit kell. Remek csapat vezeti a programot, feleségem és Szonda Szabolcs műfordító, a megyei könyvtár igazgatója a tábor irányítói, de alapemberek, a tábor lelkei Gombos Péter író, a Magyar Olvasástársaság (HUNRA) alelnöke és felesége, Gombosné Szabó Sára könyvtáros, Fándly Csaba színművész.

Ha gyerek lennék, ilyen táborról álmodnék. Szövegekkel, többnyire kortárs versekkel ismerkednek, foglalkoznak, könyvet választanak, olvasnak, megbeszélik azt, dramatizálják és a többi. A gyerekek is imádják, aki ötödikesként kapcsolódik be, azért igyekszik, hogy még négy évig jöhessen. A mi gyerekeink abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy belenőnek, muszáj nekik, hisz egész nap táborozunk. Jól feltalálják magukat, Lili lányunk még csak ősszel kezdi a negyedik osztályt, de már aktív tagja a csapatnak, azt is kiharcolja, hogy a gyerekszálláson aludhasson a nagyokkal. Nehéz szívvel, de megengedjük. Én ilyenkor megkeményítem a szívem, és felveszem a harcot az anyai aggodalommal. Nehéz szülői döntések ezek, de legalább nem könnyűek.

Na, szóval, állandó a rohanás, ma is csak a babakocsit tolom, nem a rímeket… Aba alszik, Aba sír, pelenkacsere, séta, amint belealszik, gyorsan elő a telefonom, ugyanis azon olvasok. Egyre biztosabb, hogy olvasószemüvegre lenne szükségem, folyamatosan növelem a betűméretet. Lassan haladok Knausgård hatkötetes regényfolyamának utolsó darabjával, a Harcommal. Bár a kritikák segítségével felkészültem rá, mégis megfogott az a bizonyos Hitler-esszé, amelyik váratlanul kettészakítja a regény cselekményét.

Egyik pillanatban még a családi lakás erkélyén dohányzik a szerző, barátja, Geir társaságában, aztán egyszer csak Paul Celan Szűkmenet című versét elemzi, elég hosszasan, szájbarágósan, és fel sem merült bennem, hogy ez már az esszé kezdete, így gyanútlanul Braunau am Innben találtam magam. Bár a szerző továbbra is úgy ír, ahogyan azt tőle megszoktam, engem nem érdekel Hitler, nem akarok emberi vonásokat felfedezni egy szörnyben, nem akarok elfogadható magyarázatot találni a cselekedeteire. Én azokról a banalitásokról akarok olvasni, amiket naponta megtapasztalok a saját életemben is, amik igazolnak engem. Várom, hogy képkockáról képkockára olvashassam, hogyan vásárol be Knausgård, milyen rendetlenség uralkodik a házban…

Kritikusai azt vetették a szemére, hogy nem cizellál, nem stilizálja a szövegeit. Nálam pont ez a nyerő, ez az írói performansz a nagy nyilvánosság előtt. Mintha naplót írna, alkot és elmélyíti az életét, meg akarja állítani az időt, nyomot akar hagyni. Ráirányítja a figyelmet az életre, azokra a dolgokra, cselekvésekre, tárgyakra, amelyek a maguk természetes voltában hétköznapiak, holott minden egy csoda, minden pillanat elillan, semmi sem történik meg kétszer ugyanúgy, látjuk, megéljük, de alig tudatosul bennünk ebből valami, főleg nem az, hogy mindez egyszeri, megismételhetetlen…

Tulajdonképpen ezért lett fontos számomra az apaság. Korábban háromszor is megtapasztalhattam ezt az érzést, most mégis más, mert átélem, összpontosítva élem át, odafigyelek rá. Mert már tudom, hogy egyszeri, megismételhetetlen minden pillanata.

 

Július 5., szerda: Talán a legfontosabb történés egy szöveg. A medeséri útról hazafelé beköltözött egy dal a szívembe, azóta tucatszor meghallgattam, sőt a család is. Az egyik kedvencünk lett, amire Abával táncolok. Mert nálunk minden este tánc van. Ahogy a Ghymes is énekli: „Tánc a ködben, tánc a jégen, / Tánc a hóban, tánc a fagyban… / És ezért most tánc, / És ezért most táncolunk.”

Nem fogom sem a dalt, sem az előadóját elárulni, de a bennem dolgozó szöveget igen. Nem merem versnek nevezni, még nem. Úgy érzem, a munkafolyamat elején állok, és szeretném, ha vers lenne belőle. Egyelőre még címe sincs.

 

A lány úgy véli, késő van,
szerinte mennie kéne,
szerintem csak most kezdtünk
egy remek beszélgetésbe.

De ha reggelig maradna,
mit szólnak majd a faluban,
és mit szól a gyerekeid anyja?
Szerintem ő már ismer,
és mondd, az milyen élet,
ha mások szerint éled?

Bár valóban gyanút kelthet
reggeli távozásod fénye,
ahogy a sok kíváncsi szempár
a pirkadó utcán végigkísérne.
Tudom, nagyon szeretik a feleségem,
és nagyon fájna nekik, hogy én nem.

De ha csak ennyit látnak,
de ha csak ennyit tudnak,
akkor nem hibáztatom érte,
mondják csak el neki,
ismer, meg kell értse,
és amúgy is, mondd, az milyen élet,
ha mások szerint éled?

Lám pirkad már az utca,
hol ketten kéz a kézben.
Vajon mit gondolnak?
Mi lesz, ha félreértnek?
Valóban, igazad van,
ha csak ennyit látnak,
ha csak ennyit tudnak,
akkor nem hibáztatom érte,
mondják csak el neki,
ő ismer, meg kell értse,
és amúgy is, mondd, az milyen élet,
ha mások szerint éled?

 

Július 6., csütörtök: Táborzárás. Már délelőtt szállingóznak el a nyolcadikosok, mert érvényesíteniük kell a bejutásukat a középiskolába. Ilyenkor mindig egy kicsit nyomottabb a hangulat, pakolászás van, fél lábbal már otthon, de még a szív itt. Ehhez remek háttérzene az apró szemű, szemerkélő eső és a metsző szél.

Esik vagy sem, át kell mennem, mert ilyenkor egy kis előadást adnak elő a diákok, és megígértem Lili lányomnak, hogy megnézem a produkcióját. Aba alszik, mama vigyázz rá.

Csoportban dolgoztak kevésbé ismert Petőfi-versekkel Fándly Csaba irányítása alatt. A verset nemcsak megszólaltatják, hanem értelmezik is. Érdekes új értelmezések születtek, azonban Lili – aki mindenki közül a legkisebb, még csak ősszel lesz negyedikes, és a táborozók mind 5–8. osztályosok – elképesztően alakít. Ezt nem az apai büszkeség mondatja velem, inkább a döbbenet. Ilyent is tud? A fiatal Petőfit játssza, aki szembeszáll a szüleivel, lázad, szabadságra vágyik, vándorszínész akar lenni. Érzem benne az elemi erőt, nem hamiskás, szinte mindennapi, ugyanilyen bátran és ugyanilyen daccal száll szembe velünk nap mint nap. A versben is megérezte ezt a lehetőséget, a lázadást a szülői kényszerítő akarattal szemben, az ebből kifakadó fájdalmat. Lenyűgözött, bár nem tudom miért, hisz filmekben is láttam hasonló korú, sőt még fiatalabb gyerekszínészektől zseniális alakításokat. Talán azért, mert őt nem tévében láttam, és ő az én kislányom volt. A volton lehet a hangsúly, hogy már nem kislány, és egyre inkább távolodik, nő fel, már nem lesz a miénk. Ő nem tudja, de mindig is a kislányunk marad.

 

Július 7., péntek: Hajnalban keltünk, mert érkezett a reptéri taxi. Elmentek a barátaink, és rám tör ilyenkor egy idegesítő – még számomra is, hát még a családom többi tagja számára – nyugtalanság. Elkezd zavarni a rendetlenség, minden apró szöszt észreveszek, amit az elmúlt napokban a tudatalattim szőnyege alá sepertem. Minden szanaszét dobált ruhadarabot, elhullatott morzsát. Csak egy picit mosolygok ezen, mert beugrik Knausgård Tél című könyvéből a Rendetlenség című fejezet, hogy milyen sűrűn bólogatva olvastam: „Azok közé a családok közé tartozunk, akiknek az otthonában rendetlenség van.”

Rendszerető vagyok. Vagyis inkább rendmániákus, ami már korántsem hangzik ilyen jól. Szerintem beteges hajlam, küzdök ellene, muszáj, mert ártok vele magamnak, és ezáltal a családnak is. Ideges vagyok, sokat kiabálok ilyenkor. Ez van. Kiborít a rendetlenség. És mivel többnyire rendetlenség van, vagyis az én elvárásaim szerint, tehát nincs minden a helyén, esetleg semmi sincs a helyén.

Például a fenti idézett mondat is idegesít, mert szerintem nincs benne minden a helyén. Én nem így írtam volna, hanem: „Azon családok közé tartozunk, akiknek az otthonában rendetlenség van.” Máris nagyobb rend van a mondatban. De ez legyen a kötet fordítójának, szerkesztőjének a baja, van nekem ezen kívül elég.

Érdekes, a saját mondataim kusza káoszát nem érzem rendetlennek. Illetve legtöbbször nem merem átolvasni, amit írtam, mert félek, ha elkezdek rendet rakni bennük, szétcsesz(het)em, és akkor már nem az lesz, mint amit le akartam írni. Rossz szokás nem elolvasni egy szöveget, olyan, mint hagyni a kertet elvadulni. Pedig milyen szép is tud lenni egy elvadult kert. Mennyire vad, ösztönös is tud lenni egy gondozatlan szöveg. Mennyi őszinteség, amelyet hajlamosak vagyunk kigyomlálni újraolvasáskor. Nem fogom újraolvasni, amiket írtam, tudom, hogy lesz szerkesztő, aki megteszi helyettem. Bízom a munkájában.

Amúgy a rendetlenség-undoromat egy másfél órás porszívózással küzdöttem le, szerencsére Aba imád a porszívó zúgására aludni…

A lelkemben dúló rendetlenséget – legyen az bármi is, de semmiképp nem érzelmi (!), inkább gondolati zavar, felgyűlt stressz, az elvárások okozta feszültség, elnapolt munkák, a belsőmet feszítő írásvágy – egy ötvenperces esti futással orvosoltam. De ahogy a házban a folyosókon, a padlástérben, a különféle zegzugokban gyűlnek a dobozok, mindenféle hasznos, fontos, de soha elő nem kerülő dolgokkal, és ahogy gyűl a por, valahogy ilyen lehet bennem belül is. Két padlásteret már sikerült úgy megtöltenünk, hogy megközelíthetetlenek a dobozok. És még mindig lenne mit felhordani, elrejteni… Mi lesz így? Mi lesz a vége?

 

Július 8., szombat: Ma ismét korán keltünk, édeshármasban megyünk Mikházára, ahol szabadegyetem zajlik, és ahol Édes előadást tart a múzeum égisze alatt zajló népfőiskola tevékenységéről.

A kávéfőzés, a csomagolás az én dolgom, Abát Orsi készíti el. Még mindenki alszik, amikor az autónk kisiklik a komor, szeles reggelbe. A feleségem a volánnál, ez így van rendben már több mint 15 éve, és ezen még egyszer sem akadtunk fenn. Sőt, már nem zavar „férfiatlanságom”, kezdetben kínos volt, amikor nekem szegezték a kérdést, hogy miért nem vezetek, ugyanazzal a rácsodálkozással fogadták a válaszom, mint amikor a házunkhoz közeli kocsma előtt ülők sörözni hívtak, és én visszautasítottam, nem lenézésből, csak mert nekem nem tűnt helyénvalónak már fényes nappal inni, a rosszullét fogott el a gondolatától is az alkoholnak, valahogy így vagyok a vezetéssel is. Ha van olyan versem, amelyikben vezetek, bocsássa meg nekem az olvasó, csak költői túlzás.

Amúgy nemrég Kézdivásárhelyen volt egy panelbeszélgetés Férfinak lenni Székelyföldön címmel, melynek egyik meghívottja én voltam. El is mondtam a hallgatóságnak, hogy szerintem nem jó személyt kértek fel, mert teljes ellentétje vagyok a nagybetűs férfi típusának. Nem vezetek autót, nem is szeretek autókról beszélgetni, nem is értek hozzá, nem vagyok barkácsoló ezermester, nem szólítgatom le a nőket az utcán, alig iszom alkoholt, viszont szeretek mosogatni, vasalni, porszívózni, nem rejtem el a könnyeimet, de futok, imádom a küzdősportokat, nagy angolfoci-rajongó vagyok (Hajrá, Arsenal!), fát hasogatok, füvet nyírok, kiabálok, olvasok, írok, és a végtelenségig folytathatnám ezt a felsorolást, hiszen minden embert annyi minden határoz meg, nem csak a bőrszín, a nemzetiség, a nemi vagy politikai irányultság.

Azon töprengek, hogy az az én, ami csakis önmagamnak vagyok, hogyan változott az évek során. Miben erősödtem, milyen új rossz szokásokat vettem fel, miben sikerült jobbnak lennem. Félelmetes gondolat és érzés kerít hatalmába, hogy most minden más, mindent másként látok, és mindenre másként emlékezem vissza, hogy a korábbi évek, a gyermekkor, a kamaszkor, az ifjúkor milyen fontos volt, milyen intenzíven éltem meg, és most milyen idegen. Hogy most csak a ma van. Ez valamiféle kezdődő „öregkori” carpe diem?

A zárszó legyen egy viccesebb csuklógyakorlat.

 

Üzenet a tizennégy éves Árpádtól

Hé, ember, mi van veled?
Miért kell ilyen unalmasan béna,
vagyis gáz fazon legyél?
Miért töltöd az idődet azzal,
hogy verset írsz nekem,
amikor tudod, hogy rá se bagózom,
úgy sem olvasom el,
talán később,
amikor negyvenéves leszek,
olyan vén, mint te,
talán akkor,
ki tudja.

 

 

Dimény H. Árpád (1977, Kézdivásárhely)

Költő, jelenleg Csernátonban él. 2002-től 2010-ig a Kovászna megyei Székely Hírmondó hetilap újságírója, 2010-től 2022-ig a Székely Hírmondó napilap vezető szerkesztője. Kötetei: Apatológia (versek, Sétatér Kulturális Egyesület, Kolozsvár, 2014), Levelek a szomszéd szobába (versek, Erdélyi Híradó Kiadó – Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2016), Fák Daphnénak (versek, Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár, 2022). Díjai: a Székelyföld folyóirat Szabó Gyula-emlékdíja (2014), az Erdélyi Magyar Írók Ligájának Méhes György-debütdíja (2014), a Quasimodo nemzetközi költőverseny Térey János-különdíja (2022).