Szirmai Panni: A teknős nyelve 3.
natasha-barova felvétele
Egyre inkább úgy érzem, irtózom a férjemtől. Kínszenvedés ez a nyaralás, ehhez is ő ragaszkodott. A gyerek egész nap nyűgös, nem akar bemenni a vízbe, aztán meg ki kell rángatni, ha már kék a szája. Nem hagyja magát bekenni, pedig ebben az istenverte szállodában alig van árnyék a medence környékén, a tengerparton meg lehetetlen a napernyő alatt tartani. Erre ő azt mondja, betegesen rettegek a napfénytől, a napszúrástól, a leégéstől. Háromszoros a melanoma-kockázat a családomban. Ezzel azért nem lehet viccelni… Elképesztő ez a hőség, de szerinte ilyenkor is menjünk le a tengerpartra naponta kétszer két órát, mégiscsak nyaralunk. Gyűjtsük a D-vitamint, keressünk kagylókat, pancsoljunk, homokozzunk. Élvezzük.
– Nem azért utaztunk ennyit, hogy a légkondis szállodai szobában üljünk! – néz rám szemrehányóan. Mintha már egy ideje minden élethelyzetben neheztelne. Persze csak a szemével jelzi, a hangos veszekedést nem tűri. Nehogy véletlenül valaki kételkedjen abban, hogy nálunk tökéletes minden, csillámpor van a tányér szélén, a gyerek csendben nézi a tévét, én pedig fülig szerelmesen iszom a férjem szavait. Mindig is kicsinyes volt, aki képtelen felnőni a feladathoz, hogy felelősséget vállaljon a családjáért. Ez a nyaralás is csak látszattevékenység, mert a gyerek kisírta. Nyilván nem azért jöttünk el majdnem ezer kilométerre otthonról, mert a gyerek a tengerben akarta úsztatni a Barbikat. Ehhez bőven elég lett volna a szepezdi nyaralóba menni. Nekünk itt feladatunk van: meg kell mutatni, hogy minden rendben. Megengedhetjük magunknak a tengerparti nyaralást, szeretünk együtt lenni és igazán ránk fér egy kis feltöltődés. Mintha lehetne pihenni egy ötéves mellett. Ez a második nap, és máris elviselhetetlen. Szüntelen vinnyog valamin, fagyi kell, vegyünk dinnyét az árustól, meg kókusztejet, gumimatracot, még jó, hogy itt nincs ugrálóvár, azt is kierőszakolná. Olyan mintha idegen lenne, nem hat rá semmilyen módszer. Ha kedvesen szólok rá, kinevet, ha erélyesen, akkor meg üt-ver, mint akit megszállt az ördög. Órákon át gyártom neki a homokgombócokat a strandon. Azt élvezi, ha rabszolgaként bánhat az anyjával.
Persze a hisztiket is nekem kell egyedül kezelni. Mint az a teknősös eset tegnap… Alig hittem a szememnek, hogy megvan végre az a nyamvadt állat, ami miatt két órát nyüszítve sírt. De ez is csak nekem szólt, a férjem az erkélyen dohányzott férfias magányában. Szerencsére előkerült a plüss, erre ő nem akarja odaadni a gyereknek! Eszem megáll! A nagy erkölcsfilozófus, aki szerint a takarítónő morális integritása fontosabb, mint az, hogy ne ordítson a gyerek…
Néha elgondolkozom rajta, biztos, hogy jó ötlet volt-e a gyerekvállalás.
Az a baj, hogy egyértelműen úgy érzem, a szülés után ment tönkre a házasságunk. Előtte minden olyan kézenfekvő volt. Mindkettőnknek megvolt a saját világa, ő könyvelőként biztos és elfogadható fizetéssel lépett be a kapcsolatba, én pedig stabil klientúrával nyitottam meg a szalonomat. Mindketten a saját erőnkből jutottunk el az önálló egzisztenciáig, amit érthető módon nem akartunk feladni. Ez jól is működött az első néhány évben, utazgattunk, étterembe jártunk, egyszer még balatoni vitorlást is bérelt a születésnapomra. A gondoskodási igényem jó ideig kimerült abban, hogy életben tartottam a szobanövényeket és a házasságomat. Közben végig tudtuk, hogy a gyerekkel lesz teljes a család. Az úgy szokott lenni. Hamar összejött a baba, szinte véletlenül. A terhességem alatt már éreztem, hogy nem mennek zökkenőmentesen a dolgok. Képtelen volt elfogadni, hogy nincs hatása a bennem zajló folyamatokra: a testem az ő ellenőrzésén kívül működik, és fejlődik benne a gyerekünk. Rám akarta erőltetni, hogy hagyjam abba a munkát az ötödik hónapban, üldögéljek inkább otthon, pedig remekül voltam. Biztosra akart menni, hogy vigyázok a hasamban lakó közös projektre. A terhesség előrehaladtával egészen furcsa dolgokat csinált, értem jött autóval a szalonba, nehogy cipekedjek, pedig műkörömépítőként nem viszem haza a munkát, ahogy ő. Minden vizsgálatra elkísért, vett egy magzati szívhanghallgatót, és esténként rádiózott a hasamra tapasztott tenyérrel. Próbáltam örülni neki, mennyire várja a kislányt, milyen jó apa lesz belőle. Ő írta a szülési tervet, beszélt a szülésznővel, orvossal, készült az apás szülésre. Ha tehette volna, inkább ő szüli meg, nehogy én elrontsam. Miközben én a nyolcadik hónap végére rozmárrá puffadtam, nem kaptam rendesen levegőt, alig bírtam enni, aludni, égett a gyomrom és rettegtem. Féltem, hogy nincs meg bennem az őserő.
Az előkészületek ellenére a szülésélményünk borzalmas volt, nem is akarok rá visszagondolni. Úgy bántak velem, mint akinek semmi köze ahhoz, hogy mi történik. Túl lassan indult, tizenkét óra vajúdás után elfáradtam, a végére persze császár lett. A szülés után látványosan pátyolgatott, de érezhetően csalódott bennem. Azt hiszem, ott tört el valami, a szülőszobán. Valahol érthető, hogy a gyerekkel sem alakult ki rendes viszonya. Talán tudat alatt a kislányt okolja, amiért nem sikerült a tervek szerint megszületnie.
A férjem nem viseli el, ha nem az ő tervei szerint alakulnak a dolgok. Ez az élet minden területére igaz. Ő kezeli a családi kasszát, ő szervezi meg a nyaralást, ő választja ki az új mosógépet, a ruhaszárítót, de még a vágódeszkát is. A múltkor ugrókötélért könyörgött a gyerek, azt is csak ő vehette meg. Pedig egy ugrókötél kevés extra funkciót tud felmutatni. Ezért szoktam le arról, hogy hétvégén együtt menjünk a piacra. Két és fél óra volt minden alkalommal, amíg végignézte a kínálatot, rögzítette az átlagárat, és ez alapján kiválasztotta, hol a legszebb, és arányaiban a legolcsóbb a cseresznye vagy a csirkemell. Nekem ehhez nincs idegzetem. Néha elgondolkozom, vajon régen nem idegesített-e ennyire. Csak mostanra telt be a pohár? Ez a fagyizós eset a minap szintén kikészített. Észre sem veszi, amikor megaláz. Ötfős szépségszalont vezetek, és az alkalmazottaim közül senki nem meri megkérdőjelezni a döntéseimet. De a férjem gyereknek tart, mert nem pénzügyi szakon végeztem. Gyakorlatilag lenéz. Erre kellett rájöjjek a nyaralások alatt. Eleinte előzékenységnek tűnt, hogy javasol valamit az étlapról, vagy egyedül eldönti, hova menjünk kirándulni, hova szúrjuk le a napernyőt a strandon. A múltkor a bazársoron lealkudott nekem egy sálat, ami nem is tetszik. Mert úgy gondolja, úgysem vagyok rá képes, hogy kiválasszam, elintézzem, megoldjam.
Milyen anyának tarthat? Elképzelhető, hogy egyáltalán nem érdekli a saját gyereke. Előfordul, hogy engem is irritál, de őt mindig. Mintha büntetés lenne számára, hogy apa. Felszínes a kapcsolata a gyerekkel, csak a nyaraláson tölt el vele napi fél óránál többet egy helyen. Itt sem tesz erőfeszítést. Semmi közös nincs bennük, csak a kislábujján a benőtt körmöt örökölte az apjától. Egész nap undorral figyeli, ahogy küzdök vele, este meg panaszkodik, hogy lett ilyen neveletlen ez a gyerek. Előfordul, hogy megpróbál közelebb kerülni hozzá, az még rosszabb. A nyaralás előtt vett neki több méretben egyforma fürdőruhát. Hogy legyen belőle évekig, ha beválik. Nem kérdezte meg a gyerektől, hogy tetszik-e neki. Vagy nem tudta, hányas a mérete, és rangon aluli lenne, hogy megkérdezze tőlem.
Nem értem, minek jöttünk el ilyen messzire. Ezt a szenvedést otthon olcsóbban megkaphattuk volna.
Szirmai Panni (1988, Budapest)