Zsidó Ferenc: Azóta azt esszük 1.

Alagi Mihály felvétele

Azzal kezdődhetett, hogy anyám eldöntötte, élhetetlenek vagyunk. Persze, ezt nem mondta ki így (mi sosem voltunk az a család, amelyik kimond ilyesmiket), csak kezdett máshogy viselkedni. Rám legénykoromban tett egyébként valami hasonló megjegyzést, de inkább viccesen, megtoldva valami olyasmivel, hogy nem baj, na, csak összeszedek valami normális nőt, és majd az embert farag belőlem.

Bemutatkozáskor a páromra egyébként nagyon jó benyomást tett. Ehhez is értett, ha akart: hogy kell jó benyomást kelteni. A kedvesem utóbb azt mondta, tisztára szuperanyám van. Nem válaszoltam semmit, nem is kérdeztem vissza, hogy mit lehet kezdeni egy szuperanyával: talán szeretni, mert ő nem képes ilyesmire, úgy lefoglalja a szuperanyaság?! Később sem beszéltünk erről, sok más egyébről sem – ezt a szokást kiválóan átvettem anyámtól. Azt sem hoztuk szóba, miként alakult át ez a kezdeti lelkesedés hűvös távolságtartássá. Hogy a párom miért nem tudta soha megnyerni az anyám szívét. Mert az nyilvánvaló volt, hogy anyám nem rajong érte. Amikor a nagy bemutatást követően négyszemközt rákérdeztem, csak annyit mondott, te tudod, fiam, nem szólok bele…! Ebből nekem viszont érteni kellett volna, mert anyám így kommunikált, az érzelmi zsarolás ilyen rafináltan szenvtelen alakzataival. Mert hogy lehet ilyen hülyén választani (nekem menyet, ugyebár…), hogy ez nem az a parti, akire azt mondhatnánk, főnyeremény stb. Én meg azért is kitartottam a párom mellett, és nem bántam meg, most se bánom. Anyám pedig jobb híján beletörődött, elfogadta őt, mint ahogy elfogadjuk a bibircsókot az orrunkon. És, persze, levonta magának a következtetést, hogy egymagamban sem voltam a talpraesettség csúcsragadozója, de most, így, kettesben…

Mi rövidesen rájöttünk, nem is olyan rossz élhetetlennek lenni. Mert nincs több megfelelési kényszer, nem kell folyton bizonyítani. Nyugodt, békés életet biztosított ez a számunkra. Amikor bejelentettük, hogy összeházasodunk, anyám felajánlotta, költözzünk hozzá, de mi visszautasítottuk. Első és talán egyetlen nem-élhetetlenségi gesztusunkon anyám meg is lepődött, de mintha meg is könnyebbült volna kissé. Lakást béreltünk a város másik felén, viszonylag távol tőle, úgy-ahogy berendezkedtünk, és élni kezdtünk. Ahogy most is. Párom nem bizonyult konyhatündérnek, én se vagyok mesterszakács, nem is görcsöltünk rá a főzés témájára különösebben, olykor pizzát, gíroszt rendeltünk vagy kimentünk egy menüre a közeli étterembe, máskor nem átallottunk pástétomos vagy vajas kenyeret enni. Igen, ebédre. Hétvégente olykor nekifogtunk kotyvasztani is, de többnyire csak „érdekes” kategóriájú ételeket sikerült összehoznunk, amelyek „ahhoz képest elég jók” voltak. Gyermek- illetve legénykoromban anyám nem nagyon engedett kuktáskodni, teljesen belakta a konyhát, s ha érdeklődve megjelentem, egy-kettőre elküldött, ne lábatlankodjak. Ezért hát összeházasodásunkkor nagyjából abban merült ki a főzési tudományom, hogy meg tudtam melegíteni egy zsíros kenyeret. Hogy a párom tudománya miért nem lett alaposabb, az más kérdés, de őt magát ez nem zavarta, így engem sem érdekelt. Elvoltunk a kent kenyereinkkel, mellé hosszú lére engedett, híg kávékat kortyoltunk.

Anyám kezdetben hetente, kéthetente jött fel hozzánk (mi se biztattuk gyakoribb látogatásra), s amikor megtudta, hogyan étkezünk, megdöbbent. Színpadiasan kifakadt, hogy tönkre tesszük a gyomrunkat, hogy egy jó levesnél nincs finomabb és egészségesebb a világon, s hogy nem olyan nagy dolog azt elkészíteni, kár, hogy egyesek nem veszik a fáradtságot. És rosszallóan nézett a páromra. Aztán, a biztonság kedvéért, rám is. Mi csak vonogattuk a vállunkat, hogy bizony, így van ez, de mit lehet tenni?! (Már serdülőkoromban kialakítottam ezt a stratégiát, párom ösztönösen átvette – vagy ő is gyerekkorában alakította ki?  –, hogy úgy teszek, mintha nem érteném, mintha nem nekem szólna, hogy egyszerűen nem reagálok. Régebben kikészítettem anyámat ezzel, talán hülyének hitt, olykor rám szólt, hogy mi van, megkukultál?!, de én csak néztem rá csodálkozó közönnyel – igen, van ilyen, nézzék meg az arcomat!) Könnyed vállvonogatásunkat látva anyám nagyot sóhajtott, aztán sarkon fordult, és elment. Ha most ilyen vehemens, milyen lehetett fiatalabb korában?, tette fel párom az ártatlannak tűnő kérdést. Amilyen csak egy szuperanya lehet, válaszoltam könnyedén.

A következő héten egy adag étellel állított be. Leves, második, hordozóedényben, ahogy dukál. Majd mossátok ki, hozok máskor is benne!, mondta ellentmondást nem tűrően. Nem, még véletlenül sem kérdezte meg, hogy mit szólunk hozzá, akarjuk-e. Nem, kinyilatkozta. Sohasem kérdezett, mindig csak kijelentett, megállapított, rendelkezett. Ahogy magunkra maradtunk az étellel, első gondolatom az volt, hogy kiöntöm, mert ez így megalázó. De mindig irtóztam az extrém gesztusoktól. Beleszagoltam a levesbe, egész jó volt (meg kell adni, anyám tud főzni), ránéztem a páromra, ő is érdeklődőnek mutatkozott: tányért, evőeszközt vettem elő, jól belakmároztunk. Azért jók ezek az otthoni ízek!, állapítottam meg.

Igen, a következő héten is jött, az azt követőn is: lassan kialakult egy rutin, hogy szerdánként. Nekünk egyre jobban esett, arra lettünk figyelmesek, hogy várjuk a szerdát. Nem annyira anyámat, mint inkább az ebédet. Mert kapcsolatunk a finom étkek hatására sem vált bensőségesebbé. Rajta érződött valami görcsös kötelességtudat, rajtunk némi röstelkedés. Így mindannyian feszengők voltunk, a kötelező udvariaskodáson rendszerint nem jutottunk túl. Hogy vagy?, köszönöm, hát ti?, mi is; jövő héten megint jövök!, szuper! Sosem érdeklődött, hogy mit kívánnátok, igaz, rendszerint így is eltalálta, mert ismert. Vagyis engem nem, de az ízlésemet igen.

Egyszer felvetettem a páromnak, hogy néhány alkalommal mi is főzhetnénk anyámnak, fordítva a szereposztáson, de ő úgy kérdezett vissza, hogy mi?, anyádnak?, így végül nem erőltettem a dolgot.

*

Tíz nappal ezelőtt aztán ajtóstul jött a házba anyám, pontosabban egy hordár kíséretében, és gyors egymásutánban tizenöt-húsz ételes edénnyel pakolta tele a konyhát. Értetlenül álltunk, de nem kérdeztünk semmit, ő sem szólt, egyre csak pakolt. Fürkészőn néztem (már gyerekkoromban megtanultam, hogy kérdezősködés helyett jobb, ha a tekintetéből olvasom ki a tényállást): arca szürkébb volt, mint rendesen, keskenyre húzott ajkain feszültség vibrált.

Amikor végzett, kifizette a hozzánk hasonlóan értetlen hordárt, nagyot szusszant, és sorolni kezdte: négyféle alaplé, húsokra főzve, fagyasztóba is lehet tenni, ha kiveszitek, csak felforraljátok, kicsi laskát, rizst tesztek bele, kicsit besavanyítjátok, vagy édesen hagyjátok, esetleg eresztéket tesztek bele; aztán a másodikok: pörkölt, csirkepaprikás, rántott gomba, hagymás rostélyos, töltött káposzta, két adag tepsis csirkecomb, fasírozott: ezek jól elállnak a hűtőben, de fagyra is mehet belőle; cukkini, zöldborsó, lencse és spenót, ezeket csak be kell kicsi rántással sűríteni; kakaós muffin és sajtos rúd, azok is jól állnak.

Mi csak néztük, továbbra is értetlenül-kérdőn, ő, szinte levegőt se véve, folytatta: egy ideig nem tudok jönni, petefészekrákom van, holnap fekszem be a kórházba, megműtenek. Ezen – mutatott az étkekre – ellesztek egy darabig. Vigyázzatok magatokra! – azzal, kérdést, köszönetet nem várva, kiviharzott a lakásból.

A döbbenettől csak tátogtunk, annyit se tudtunk mondani, hogy szorítunk neked, vagy amit ilyenkor mondani szokás. Petefészekrák? Miért csak most mondja? És miért rólunk gondoskodik most is ahelyett, hogy magával törődne? Vagy így törődik magával, hogy rólunk gondoskodik?

Miután kihümmögtük magunkat, szó nélkül beraktároztuk a hűtőbe, a fagyasztóba és a kamrába, amit hozott.

Azóta azt esszük.

Zsidó Ferenc (1976, Székelyudvarhely)

Székelykeresztúron él. Prózaíró, kritikus, a Székelyföld folyóirat főszerkesztője. Fontosabb kötetei: Szalmatánc (regény, Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2002.), Csigaterpesz (novellák, Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár – FISZ, Budapest, 2005.), Autóstoppal Európában (regényes útirajz, Pallas Akadémia Kiadó, Csíkszereda, 2007.), Laska Lajos (rövidprózák, Pro-Print Kiadó, Csíkszereda, 2012, 2013.), Csak egyenesen! (irodalomkritikák, Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár – FISZ, Budapest, 2016.), Huszonnégy (regény, Gutenberg Kiadó, Csíkszereda, 2017, 2018.), Trendek és elhajlások (irodalomkritikák, Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2021.), A fák magukhoz húzzák az esőt (regény, Gutenberg Kiadó, Csíkszereda, 2024.).