Szil Ágnes: Azóta azt esszük 8.

Jens Mattke felvétele

Reggelente kávét kell innom, hogy ki tudjak kászálódni az ágyból, szerencsére Bogi koránkelő, képes futócuccot húzni és leugrani friss péksütiért is. Én majd csak akkor ébredek, amikor a dög erős kávé eléri a szaglóközpontomat. Ilyenkor rögtön fel kell pattanni, mert a csajom már a zuhany alatt tartózkodik, a kislábasba tett alumíniumkotyogó viszont időzített bombaként ontja magából a feketeséget az indukciós főzőlapon. A reggelek ezen túlmenően békések és lassúak, mintha nem is létezne más. Amióta kirúgtak a cégtől, és nem kell a szomszédos asztalnál ülő nőt meg a kutyáját bámulni, ráérek tervezgetni, hogyan építsem fel az életemet. Bogi azt mondta, eltart, amíg összekapom magam. Rendes tőle.

Anyám nem nagyon vacakolt a csöngetéssel, először a kulcsával próbálkozott. Arra nem számított, hogy Bogi mindig bedugja belülről a sajátját, így aztán sokáig matatott a zárral, majd rátenyerelt a csengőre.

Kis híján megbántam összes bűneimet, amikor megláttam a küszöbön. Nem volt nála egyetlen doboz sem, hordár nem kísérte, csupán a kézitáskája tartott vele. Az én olvasatomban kihűlve kellett volna várnia, illedelmesen egy pince fiókjában, nagylábujján gumiszalagra rögzített számmal, amikor megérkezünk az öcsémmel a proszektúrára. A kórház értesített volna telefonon, mint legközelebbi hozzátartozót, hogy édesanyám már nincs az élők sorában. Mint utóbb, Bence történetéből kiderült, valóban értesítették, ám az ideges tanulónővér-hang arról tájékoztatta, hogy anyukánk saját felelősségre elhagyta az intézményt, miután összetört néhány, a gyógyítási folyamatok során nélkülözhetetlen orvosi eszközt, amelyeket a kórház ki is fog számlázni, jobb híján, a hozzátartozóknak. Mindebből az is kitetszett, hogy szeretett édesanyám, áldassék egyelőre a neve, utána pedig az emléke, nem engem, hanem utálatos kis kedvencét jelölte meg legközelebbi hozzátartozóként. Nem használt a kapcsolatunknak az sem, hogy e-mailcíme Bencuka98-cal kezdődik. De ez már majdnem mindegy.

Anyám, aki gyakorlatilag a sírból jött vissza, kényelmesen elhelyezkedett a nappali sarkában, a bárpultnál. Nem vesződött a cipője levételével, hanem felkapaszkodott a bárszékre, és egy kifli csücskét leharapva belemártogatta a hosszú lére eresztett flat white-ba. Mint aki jól végezte dolgát. Bogi épp végzett a tusolással, anyám háta mögül érkezett, a szeme pedig nem a vendégünk hátára vagy pláne kissé zilált frizurájára tapadt, hanem a fehér törpillacipőre, amellyel szeretett szülőm bevonult meghalni a kórok házába, végigmászott az egész intézményen, majd becsattogott a mi lakásunk legmélyére. Éljen. Láttam a csajom fejében, amint két fogaskerék összekapaszkodott, és a mozgatóközpontot rávette, hogy mindjárt hozza a vödröt, a mopot és a Domestost. Személyi edző, főzni nem tud, de tisztaságos. Rosszabb esetben rákiáltott volna anyára, de a második gondolata még a mozdulat megindulása előtt lefékezte. Az öreglány nagy túlélő, ne vegyük el tőle az örömet.

Együttműködő hallgatásunk, sőt csodálatunk dacára édesanyám nem avatott be bennünket a történésekbe. Miután magához vette a kiflit, áttért a kakaós csigára. Fejben megosztoztam Bogival a másikon. Végül is annyit etetett bennünket az öreglány.

Sajnos nem kérdezhettem meg tőle, mert súlyos tiszteletlenség lett volna, hogyan élte túl a kórházi tartózkodást. Vártam, hogy előrukkol vele. Hogy csinál valamit, amit addig nem szokott, vagy a bizonytalanság jelét mutatja. De semmi ilyesmi nem történt. A kakaós csiga végeztével megtörölte a száját a kissé kopott tartóból biztos mozdulattal kiszedett, medvemintás szalvétába, odapaskolta a szájához, és parancsolóan intett, hogy szíveskedjek kifáradni vele az erkélyre. A szalvétán megmaradt a vékonyan kent, diszkrét rózsaszín rúzs.

Mivel Boginak nem szólt a mozdulat, csak ketten léptünk ki a PVC-re. Én a háromcsíkos, piaci kék papucsban, zokniban a szőrös lábamon, anyám továbbra is a kosztümjében és a fehér cipőben. Hülyén éreztem magam. Anyám kipattintotta a kézitáskáját, és egy doboz cigarettát vett elő. Kiszámíthatatlan arccal kínálta, és el is fogadtam egy szálat. Anyám meggyújtotta mindkettőnkét egy öngyújtóval, amelyen erősen alul öltözött, még nálam is fiatalabb embertársunk pózolt hanyagul. Biztos voltam benne, hogy sose leszek sem ilyen jóképű, sem ilyen kisportolt.

Anyám, akit az eddigi életem során nem láttam dohányozni, sőt kamaszkoromban egy harci mén idegességével túrta fel zsebeimet és táskáimat cigi meg fű után kutatva, most hanyagul a korlátra támaszkodott, és feltette azt az álságos kérdést, hogy emlékszem-e, hogy nem az enyém a lakás. Természetesen igent rebegtem, bár nem akartam mondani, hogy tegnap este már erősen reménykedtem ennek megváltozásában. Édesanyám, ez a tündéri asszony felkért, hogy tegyem már fel a pecót egy ingatlanoldalra, mert meg akar tőle válni. Azt tervezi, befizet egy világkörüli hajóútra, most, hogy egy csapásra meggyógyult. Nem mellesleg holmi kórházi számlákra is kellene. Tőlünk egyenesen az egyik belvárosi butiksorra megy, hogy finom és úrias holmikat vásároljon. Az nem feltétlenül érdekli, hogy nekünk nem lesz hol lakni, hiszen az emberi kapcsolatoknak sokat használ, ha megpróbáltatások zavarják meg a harmóniát. Akár össze is kovácsolhat bennünket ez a sztori. De ki is bérelhetjük a garzont az új tulajtól, vagy megvehetjük tőle mi magunk. Anyám eddigre végzett a hosszú női cigarettával, és rutinosan rágyújtott egy újra. Az enyém anélkül égett le félig, hogy kettőnél többet beleszívtam volna.

Csak hápogni tudtam, mire édes szülőm megkért, hogy hozzak majd ki ide egy hamutartót, mert mit fognak gondolni az érdeklődők, ha még ez sincs, valamint hívott magának egy taxit. Most, hogy már nem kell takarékoskodnia.

A nappaliba visszatérve ért bennünket Bence, az ő Bencukája hívása. Bogi nem várt rám, fel is kapta a telefonom. Testvéröcsém elmesélte, mit tudott meg a kórházban. Édesanyánk ugyan megfigyelésre és konzultációra érkezett, de amikor az első néhány vizsgálatot elvégezték a kezelőben, arra jutottak, hogy hasa tüzetes áttapintás után sem mutat semmiféle érzékenységet. A gyanút a sebtében kiírt ultrahang is megerősítette. Anyám vagy a magasabb hatalmakkal, jelesül a szentekkel, vagy óvilági boszorkányokkal lépett kapcsolatba, vagy egyszerűen fuccs a rákjának, mert összecserélték a papírjait. Édesanyám az utóbbira tippelhetett, mert a kórterembe visszatérve magára kapkodta a ruháit, részben a pizsamára, majd két kedves szobatársa infúziós állványát kivágta a folyosóra. A nénikék már nem voltak rácsatlakoztatva. Ezután sebbel-lobbal távozott. Van-e sejtésünk, hogy hová?

Mielőtt válaszoltam volna, sürgősen mérlegeltem, öcsém anyám kecójában lakik-e. Utána elmeséltem a reggelünk és a kiűzetésünk történetét, ha nem is a paradicsomból, de ebből a pofás kis lakásból. Anyám az előszobában a haját igazgatta, Bogi fésűjével. A tulajdonos lefagyott. Összeszedtem minden bátorságom, és megkérdeztem, a főzőklubos taták közül megtartja-e valamelyiket. Anyám kuncogott, dehogy, hiszen azok vénemberek. Addigra már a rúzsát kente újra. Épp arra van a hajóút, hogy felszedjen valaki csinosabbat. Mi majd elleszünk, addig megtanulunk főzni. És ha esetleg megvannak még, kéri vissza a dobozokat. És soha többet ne vegyünk fornettit, mert bizonyított, hogy az ipari hulladék.

Bogi ebben a pillanatban döntött úgy, hogy szélesre tárja a bejárati ajtót. Anyám nem vette a célzást, az újjászületett, sok tervvel és céllal rendelkező ember integritásának tudatában felszegte a fejét, és kicsi orrát a levegőbe bökve szaglászta végig a teljes ház készülő ebédjeinek illatát.

A csajom a fejét csóválva csukta be az ajtót, és megkönnyebbülve ráfordította a kulcsot. Észre se vettem, hogy még mindig törölközőben van. Azt mondta, most, hogy majdnem árva lettem, még jobban szeret. És hogy szarni az egészre, majd megvesszük mi a lakást. És hogy a hajóúton is történhet azért valami. Vagy a csalódott, éhes Életrevaló-taták agyoncsapják anyámat. Bogit boldoggá tette a kávé.

Én meg valahogy visszabotorkáltam a pulthoz. Volt még egy fél kakaós csiga zörgős, reklámos papírban.

Azóta azt esszük.

Szil Ágnes (1972)

Novella- és drámaíró, a Bárka szerkesztője. Kötetei: Tangram (2013), Életünk legszebb napja (2017).