Tálos Atanáz: Komolyan gondolod? – 4. rész

Sven Beyersdorff felvétele

Te is csak a farkad után mész, mint a többi, vágta az arcomba Loles. Megszorítottam a csuklóját. Akkor miért én kellek neked. Válaszul belém kapaszkodott. Ki kellett volna fordulnom az ajtón. Ehelyett összeházasodtunk.

Döntetlenre álltunk, és be akartam vinni még egy pörgetést, amikor hívást jelzett az okosórám. Még csak nem is súroltam a labdát. Leengedtem az ütőt. Mit akarsz, vettem fel, miközben szünetet intettem Esthernek. Ő diadalmasan vigyorgott, lehajolt a vizéért. Néztem a fenekét. Meghalt a feleséged, válaszolta Blas, akivel annyit vedeltem az elmúlt húsz évben, hogy néha megfeledkeztem róla, hogy egyébként az ügyvédem. Lógott kétszáz euróval. Majd a hagyatékiról is beszélünk, de ha már így alakult, kitúrtam neked, mikor lesz a temetés. Gondolom, a lányaid nem értesítettek. És én most ezzel mi a kurva életet csináljak? Levettem a nyakamból a törülközőt, beletemettem az arcomat. Fél percig csak álltam. Aztán földhöz vágtam a törülközőt.

Álmomban nem gondoltam, hogy egyszer Loles temetésére megyek. Hogy egy ilyen nő, mint Loles, egyáltalán meghalhat. Úgy oldalogtam el annak idején, mint a kivert kutya. Sosem fogom elfelejteni, ahogy a küszöbön áll Sofíával a karjában, Sofía nagy szemekkel néz. Mindhárom gyerek ott volt, a sápadt, fejkendős Gabi Loles szoknyájába csimpaszkodott, a kis Dolores valamivel hátrébb. Loles tudatosan felépítette a jelenetet. Ezután egyszer megpróbáltam Dolorest én elhozni az iskolából, de mikor meglátott, visszafutott az épületbe.

Miután Gabi meghalt, Loles küldött egy lapot a munkahelyemre. Két mondat állt rajta: Vége. Dögölj meg. Tulajdonképpen megkönnyebbültem. Gabi búcsúztatására nem mentem el.

Válókeresetet egyikünk sem adott be.

Igaza volt Blasnak, erre a temetésre viszont el akartam menni. Nem azért, mert elérzékenyültem vagy mert látni akartam a gyerekeimet. Tizennyolc év telt el, mostanra idegenek. Loles hiányát akartam látni. Hogy egy olyan jelenetben szerepel, amibe kurvára semmi beleszólása.

Persze, mikor máskor késnék, ha nem most. A temető felé vezető utak többségét feltúrták, és mikor harmadjára fordulok az autóval, kezd olyan szürreális érzésem lenni, mintha egész Madrid darabokra robbant volna. Odakint a legundorítóbb viharos eső. Muszáj rágyújtanom. Ahogy résnyire húzom az ablakot, arcomba vág a nedvesség.

Nem egyértelmű, hogy lement-e már a ceremónia. A pap úgy áll, mint aki jól végezte dolgát, a résztvevők viszont mintha várnának még valamire. Oldalt állok meg a cigimmel. Odajön egy szétázott pofa, idegen nyelven káromkodik, majd angolul megkérdezi, lenyúlhat-e egy szállal. Mi a szent ég történik, kérdezem tőle. Várjuk, hogy kinyissák a koporsót. Aztán meglátom a lányaimat. Egy az egyben úgy néznek ki, mint Loles. Dolores valamit szorongat, a pofától megtudom, hogy a kurva sárgarigót. Loles annyit nézte a kirakatban, hogy végül a lánykérésnél megkapta tőlem. Hirtelen megértem. Hogy Loles még a sírból is magának akarja azt a giccses szart, és most közel száz ember statisztál ahhoz, hogy még egyszer utoljára megkapja, amit akar.

Valami elpattan bennem. A megkezdett szálat és az esernyőt a pofának adom, majd átvágok a tömegen. Dolores felismer, a döbbenettől önkéntelenül szétnyílnak az ujjai. A porcelánért nyúlok. Megforgatom a kezemben, és elnevetem magam. Aztán teljes erőből a kibaszott koporsónak kúrom.

Tálos Atanáz (1990, Budapest)

Novellát és verset ír; többek között a SZIFONline, a prae.hu és a KULTer.hu felületein publikált. Programozóként dolgozik, 2020 óta Németországban él. Portréját Ördög Ivett készítette.