Határértés – Rezes József tudósítása az Irodalmi Szemle debreceni lapbemutatójáról
A fotókat Pótor Barnabás készítette
Akik átlépték a Deutsches Kulturforum Debrecen küszöbét, határokon túl találhatták magukat az Irodalmi Szemle október 30-ai lapbemutatóján. Szó volt lapviszonyokról, személyes kapcsolatokról, csempevágókról, gyümölcsökről, trágárságról, valamint arról, hogy a folyóirat szerzői, Urbán Andrea költő, szerkesztő, kritikus, Fekete Richárd költő, szerkesztő, irodalomtörténész és Plonicky Tamás író, az Irodalmi Szemle online felületének szerkesztője hol húzzák meg a határokat az ezekről való gondolkodásban. A beszélgetést Juhász Tibor író, költő, szerkesztő moderálta.
Először körkérdéssel fordult beszélgetőtársaihoz, a folyóiratban történő első megmutatkozásukról kérdezte őket. Urbán számára szakmai értelemben kiemelten fontos a Szemle, hiszen itt jelent meg az első tudományos közlése, egy Fodor Ákosról szóló tanulmány. Az utóbbi időben verseket publikált a lap online felületén, így irodalmi tevékenysége minden vonatkozása érinti a folyóiratot. A platformhoz fűződő személyes élményként említette még a tavalyi varsói lapbemutatót, ahol megtapasztalhatta, hogy a szerkesztőséggel ápolt kapcsolata túlmutat a levelezéseken, esetében mostanra kiépült egy bensőségesebb viszonya a szerkesztőkkel. A válaszadást folytatva Fekete Richárd azt az interjút említette meg, amelyet Juhász még 2016-ban készített vele a printbe, de aztán a hangsúlyt a tanulmányokra helyezte, kiváltképp az Áprily Lajosról szóló írására, majd arra is utalt, hogy az utóbbi hónapokban leginkább verseket adott a szerkesztőségnek. Plonicky szlovákiai magyarként sokkal elemibb viszonyban áll a lappal: a királyhelmeci gimnázium tanulójaként hallott először a folyóirat létezéséről, az „első találkozás” viszont csak az egyetemen történt meg, a személyes kapcsolat pedig az egyetem elvégzése után alakult ki.
Balról jobbra: Juhász Tibor, Urbán Andrea, Fekete Richárd, Plonicky Tamás
Juhász, reflektálva arra, hogy egy szerző intimebb, érzelmi töltetű viszonyt is ápolhat egy folyóirattal, feltette következő kérdését: miért van szükség irodalmi folyóiratokra. Az utóbbi években egyre nehezebb a financiális helyzetük, ami a fenntarthatóság mellett az érvényességükkel kapcsolatos gondolkodásra is hatással van. Fekete a monográfiák hiányára szorítkozva válaszolt, hiszen a folyóiratok tevékenységét értelmező irodalomtörténeti kutatásra nagyon kevés a példa az irodalomtörténet-írásban. Mégis úgy gondolja, hogy a periodicitásában élő magyar irodalmi diskurzus nem tud meglenni folyóiratok nélkül. Ha kivesszük őket a rendszerből, vagy ha csak néhány reprezentatív lap marad fenn, akkor az irodalmi élet el fogja veszíteni létmódjának alapját, és nem lesz, ami megtartsa és megújítsa ezt az áramlást a szépírói és a reflexiós oldalak együttesében. E kérdéskör aktualitását a kulturális közeg is előirányozza, hiszen egyfelől a mediatizáltság felerősödése figyelhető meg és az olvasáskultúra hanyatlása, másfelől a közmegítélés szorításában amellett szükséges érvelni, hogy minél több fórumon minél élőbbé kell tenni az irodalmat.
Urbán hozzátette, hogy a folyóiratok belépést biztosítanak a kulturális közegbe. A dinamikájukban látja a fontosságukat, különös tekintettel az online fórumokra, amelyek akár naponta aktualizálják az olvasóknak is a kortárs alkotók munkásságát, és ez egyszerre szolgálja mindkét fél érdekeit. A megbecsült, kiemelt minőséget képviselő folyóiratok pedig irányt mutathatnak a szerzőknek és lokális szinten képesek szervezni az irodalmat. Végezetül arra a jelenségre is kitért, hogy a legtöbb tudományos írás vagy prózai anyag már online is elérhető, azaz mára sokat javultak a hozzáférhetőség feltételei.
Juhász ezután a határátlépés fogalmát helyezte kitüntetett pozícióba. Ugyanis mindhárom résztvevő praxisában jelentős szerepet kap a szövegelemzés, és mindennek viszonylatában azok a gyakorlati kérdések, hogy mennyire fontos, fontos-e a határátlépés élménye, bír-e megkülönböztető jelleggel, ha egy szöveg kimozdít a komfortzónánkból, sőt értékelhető-e teljesítményként az, ha nem a megszokott sémákat működteti.
Plonicky előnyben részesíti azokat a műveket, amelyek szélsőséges érzelmeket váltanak ki belőle. Hazai Attila vagy Hajnóczy Péter világa ezért különösen közel áll hozzá. Visszaemlékezett a Hugyos malac című novelláskötet megírására, és arra az írói célkitűzésére, hogy a határátlépések nyomán keletkező érzelmi rezonanciával érje el azt a pontot, ahol a befogadó empátiára kényszerül még az olyan karakterek iránt is, akikkel amúgy nem tudna azonosulni. Plonicky számára az empátia gyakorlása – akár szélsőségesen „trágár” elbeszélői nyelv segítségével – az irodalom egyik legizgalmasabb lehetősége.
Plonicky Tamás
Urbán más úton, a hétköznapi élet és a közönséges pillanatok felől közelítette meg az irodalmat. Úgy gondolja, nem szükségesek a drámai vagy a deviáns karakterek ahhoz, hogy egy írás élményt nyújtson. Számára az irodalom finom, szinte láthatatlan határátlépései a legértékesebbek: amikor egy-egy ábrázolt helyzet, néhány egyszerűbb mondat kimozdítja az olvasót anélkül, hogy nyíltan provokálná. A határátlépés helyett inkább a határokba ütközés érdekli, amely a személyközi viszonyokban tapasztalható meg. Az emberi kapcsolataink legtöbbször nem transzparensek, nem mindig tudunk teljesen hozzáférni a másik félhez, sőt a határokba ütközésnek lehet felhívó ereje is, e tapasztalat jelezheti, hogy vannak határok, amelyeket nem kell feszegetni. Fekete az olvasásban is kitapinthatónak vél határokat, az olvasó és a mű között. Felidézte az egyik első irodalmi tapasztalatát, azt az emléket, amikor gyermekkorában ráesett a lábára Kerényi Károly Görög mitológia című munkája. De az irodalmi élmény mostanra számára átalakult. Professzionális olvasóként a történetek egyszerű öröme már nem elérhető. A szövegekben általában a mechanikára figyel, mert mindig fogást kell találnia a művön. Szerinte addig élvezhetjük reflektálatlanul az olvasást, amíg az irodalmi intézményrendszerben nem alakul át a szemléletünk, nem értjük az irodalmi kontextust és annak paradigmáit, amelyek a szöveg mögötti formális összefüggések megértésére összpontosítanak. De bizonyos műfajokat még mindig tud úgy olvasni, mint régen, a weird és a spekulatív fikció azok, amelyek képesek átlendíteni őt a professzionális olvasás határain. Ő Veres Attila A valóság helyreállítása című novelláskötetét emelte ki, Urbán Irene Solà Szemet adtam neked s te a sötétségbe néztél című regényét, Plonicky pedig Irvine Welsh A sziámi ikrek szexuális élete című munkáját nevezte meg, amikor Juhász az utóbbi hónapok emlékezetes olvasmányélményeire kérdezett rá.
Urbán Andrea
A moderátor ezután a közigazgatási értelemben vett határokra, a földrajzi és nyelvi határok jelenségére helyezte a fókuszt. Plonicky, aki két közösség, a szlovák és a magyar határain belül is élt, főleg a szlovák nyelv megtanulásának problematikáját firtatta: annak ellenére, hogy a szlovákiai oktatásnak köszönhetően mindmáig jól tud idézni a 19. századi szlovák verseket, korábban, abszurd módon, viszont még egy kofola helyes ragozással történő rendelése is nehézségeket jelentett neki. Számára még mindig idegen nyelv a szlovák; fontosnak tartja azonban a folyamatos fejlődést és a szlovák nyelv lehető legjobb elsajátítását. Ami pedig a szlovákiai magyar irodalom kérdéskörét illeti, véleménye szerint ha magyar nyelven szólal meg egy irodalmi mű, akkor magyar irodalomról célszerű beszélni.
Urbán szerint a határok inkább kulturális konstrukciók, emiatt a nemzeti irodalom határait is lazábban kell kezelni. Feketének Magyarországon belül volt egy erős határtapasztalata, amikor is egy szekszárdi kisközösség belső kulturális különbségei húztak átléphetetlennek bizonyuló vonalakat elé. Újvidéken pedig húsbavágó élménnyel gazdagodott, amikor arra lett figyelmes a piacon, hogy egy hentes csempevágóval szeleteli a húst, a látvány erőteljes kultúrsokként érte és új megvilágításba helyezte a határokba ütközések formáit a mindennapokban. Ezért nem tűnt túlzásnak a moderátor megállapítása, miszerint Fekete új versei nehezen megemészthető szociokulturális összeíródásokról beszélnek, például az eltérő evéskultúráról vagy épp a délszláv háborús bombázások Pécsről is látható, villódzó fényeiről.
Fekete Richárd
Juhász a határokat ezután az intézményesülés horizontján mutatta ki Fekete kiterjedt kutatómunkájának apropóján, aki a kutatói szuverenitást nem minden esetben felelteti meg a tudománymetriának. Fekete Pongrácz Tibor Milyen tudomány? Milyen ünnep? Milyen egyetem? című írását ajánlotta a jelenlévőknek, amely a szellemtudományok módszeres leépítéséről szól. Juhász később a kutatómunkában megfigyelhető más nehézségekre is igyekezett rákérdezni, például arra, hogy a könnyebb előrehaladás érdekében olyan témákkal érdemes foglalkozni, amellyel mások is foglalkoznak, tehát vannak előzményeik. Emiatt nehéz irodalomtudományos értelemben termékeny területként felmutatni olyan alkotók életművét, mint például Fodor Ákos, akivel Urbán behatóbban foglalkozott. A megszólított azonban nem érzett ellenszelet, nem érezte, hogy akadályozva lenne. Sőt, mások is izgalmasnak találták, hogy ő egy olyan szegmensét vizsgálja az irodalomnak, amelyhez nincsenek viszonyítási pontok, hiszen ez szabadságot is jelenthet az egyéni elképzelések színrevitelében, sőt másoknak is segíthet eligazodni a témában. Egyébként Urbán a saját költészetébe is integrál elemeket a tudományos kutatásából, ami jelenleg áthelyeződött Takács Zsuzsa lírájára.
Zárásképp Juhász Plonickyt kérdezte arról, hogyan tudta kiaknázni műveiben a trágárságban rejtőző érzékiséget. A válaszból kiderült, hogy Plonickyt nem foglalkoztatták ehhez hasonló poétikai dilemmák, a trágár nyelvhasználatot első, már említett novelláskötetében egyszerűen csak paródiának szánta. Kísérletezni akart olyan karakterekkel, akikkel nem tudott azonosulni. Alkotás közben megtapasztalhatta, hogy a határok nem statikusak. Megszűnnek és létrejönnek, minden karakter más beleélést, más nyelvet és más kifejezési formát kíván, miközben az író maga is változik, más lesz.
Rezes József (2002, Mátészalka)
A Debreceni Egyetem magyar-etika szakos hallgatója. Első publikációja a KULTer.hu-n jelent meg.